Gyermekkori nyaraim olyanok voltak, amilyenek. Ennyi év távlatából nehéz eldöntenem. A sárga buszra viszont élénken emlékszem. Az vitt el engem a nagyszüleimhez, abba az isten háta mögötti kis faluba.
Gyermekfejjel, minden olyan nagynak, tágasnak tűnt. Ma már tudom, hogy az ottani környezet eléggé ingerszegény volt, de legalább nem vertek. Abban a kis faluban csend és nyugalom honolt.
Az is lehet, hogy szerettem ott lenni…
Nyár volt. Öltözékem az évszaknak megfelelően, gumi és műanyag keverékéből, sorozatgyártásban préselt szandál. Valamint rövid nadrág. Borzasztóan éreztem magam ebben a gúnyában és azon imádkoztam, nehogy valami ismerős meglásson.
Az a nadrág, amit fel kellett vennem, nem csak, hogy nem felelt meg a divatnak, hanem már az akkori ízlésemmel is szöges ellentétben állt. Bőrönd is volt nálam: szürke és nehéz. Azzal szálltam fel a sárga buszra és indultam el nyaralni.
Gyermeki fejjel, még nem jellemző összeesküvés-elméleteket szövögetni. Valami mégis azt súgta nekem, hogy utazásom, abba az isten háta mögötti kis faluba, nem véletlen. Kérdések merültek fel bennem: miért megyek egyedül? Miért nem kísér el senki? Feltettek a buszra úgy, hogy azt sem tudják, oda érek-e egészben. Mi lesz, ha felborul a busz? Honnan tudnák meg? Talán az év végi bizonyítványomat találták siralmasnak és ezért száműztek? Nem értettem, mit számít az átlag, ha nem buktam meg semmiből. Nekik ez miért nem elég?
Elgondolkodóan ráncoltam össze szemöldököm: meddig kell ott maradnom, mikor jönnek értem?
Semmit nem mondtak ezzel kapcsolatban. Egyszerűen feltettek a buszra. A szülők integettek nekem. Az is lehet, hogy a kézlengetésük fenyegető célzatú volt, hogy ott tartózkodásom alatt ne hozzak szégyent a fejükre, mert otthon ebből, később, konfliktusom támadhat.
Akkor a buszajtó bezáródott. Nem indult el azonnal. Egy utolsó pillantást vetettem a családomra. Elkomorodott az arcom. Kezdtem megérteni: engem elárultak. Azt hiszem, ez volt életem első olyan traumája, amit hirtelenjében kellett feldolgoznom. Ez volt az első jel, ami tudatta velem, hogy nem burokban születtem. Elveszettnek és árvának éreztem magam. Nyaralásom lehetséges időtartamát misztikus homály fedte. Gondolkodnom kellett, de aztán rájöttem: a családom, valószínűleg világ körüli utazásra készül Úgy, hogy azt nekem nem szabad megtudnom!
Lelki szemeimmel láttam, amint kapkodva tömik bőröndjeiket, és engem törölnek az emlékeikből. Minden világossá vált! Már tudtam, miért kellett engem félre tenni az útból, miért kellett megszabadulniuk tőlem! Nagyon csalódott voltam. Elhomályosuló tekintettel ültem a buszon. A sofőr még kikiabált valami nagyon csúnyát az ablakon, aztán nekivágtunk a forró aszfaltnak.
Néztem ahogy a busz alá egymás után beszaladnak a fehér vonalak. Abban a pillanatban váltam lélekben felnőtté. A helyzet azonnali megoldást sürgetett!
Kezdtem megvilágosodni, jobb ha minél hamarabb nekivágok a nagyvilágnak, hogy ily hirtelenjében magányossá vált életem értelmet nyerjen. Világgá kell mennem! Semmi nem tarthat vissza attól, hogy felfedezzem a földkerekség távolabbi pontjait. Már úgysem hiányzom senkinek! Magányos hőssé kell válnom, aki cipeli magával azt a súlyos terhet, hogy szülei kiskorában magára hagyták. Árva gyermekből edződöm férfivá! Olyan erőssé, hogyha valakit pofon vágok, az csak úgy nyekken! De azt soha, sehol nem mondom el senkinek, hogy miért lettem magányos. Mert a magányos hősök nem szoktak fölöslegesen beszélni…
Gondolatban tovább építgettem a jövőmet: Iszonyú sok pénzt fogok majd keresni aranyásással, meg mindenféle hősies dolgokkal. Többet közt: elrabolt gyermekek és nők kiszabadításáért járó jutalmak felhalmozásával. Abban is biztos voltam, hogy a legsikeresebb fejvadász leszek a vadnyugaton. Én állítom majd törvény elé a környék legveszélyesebb, és legkegyetlenebb bűnözőit.
Kettő darab, derékra csatolhatós cowboypisztoly és egy ló. Ennyi kell egy pisztolyhősnek. Mire kalandos utam végére érek, annyi pénzem lesz, hogy a sárga busz el sem bírja hozni külföldről.
Egyre jobb kedvem lett attól, hogy milyen szép felnőttkor vár rám…
Amikor hazajövök a sárga busszal, egy egész nagy tömeg fog várni rám. Leszállok, és mindenki hangos ujjongásba kezd. Aláírásokat kunyerálnak és a múltamat firtatják, de én nem beszélek.
Ott lesznek a rég nem látott ismerősök. Még a Szepesi Lilike is, a 3. emelet 9-ből, aki előtte nem is akart szóba állni velem. Azért nem, mert a madzagon leeresztett babát, fej nélkül küldtem vissza, ruhátlanul. Itt-ott, vérző sebeket is kreáltam rá piros filctollal. Sőt, még egy szöget is beletoltam a giccses játékbaba hasába, amit Lilike a legjobb barátjaként kezelt.
Revans vételezésem hűen tükrözte az akkori lelki állapotomat: nem velem jött haza a suliból, hanem a Tóth Lackóval, aki ráadásul szőke volt és hegedülni tanult.
De… Szepesi Lilike már nem érdekel! Legyen boldog a Tóth Lackóval! Hiszen, kalandos utazásaim során, a világ legszebb női hevertek a lábam előtt!
Tolakodik az ádáz, áruló családom is az üdvözlő tömeg hátsó soraiból. Az előttük éljenző embereket arrébb lökve hangosan azt követelik, hogy közelebb juthassanak hozzám. Mert én, a rég nem látott kisfiuk vagyok.
Engem már ők sem érdekelnek! Elfordítom a fejem és nem szólok hozzájuk Nem ismerem őket! Engem köt az esküm! Azt az esküt, akkor tettem, amikor száműztek engem abba az isten háta mögötti kis faluba! Ezért nem veszek róluk tudomást!
Inkább az osztályfőnökömhöz szólok egy-két szót, pedig iskolás koromban, gondolatban nem egyszer, válogatott módszerekkel kínoztam halálra. Úgy be tudta vésni a rossz jegyeket az ellenőrzőmbe, hogy képtelenség volt meghamisítani. A rossz jegyek pedig, otthon konfliktusokhoz vezettek.
Most mégis az osztályfőnökkel beszélgetek, mintsem az árulókkal, akik miatt elhagyni kényszerültem a szülőföldemet. Én nem bocsátok meg! Kővé vált a szívem, és megedzett a sok-sok éves, kalandokkal teli távollét!
A vadnyugati pisztolyhősök ridegek. Nem beszélnek, mindig csak hunyorognak. Jégszívüket a világ legszebb női sem tudják meglágyítani. A nők, arra sem bírják rávenni őket, hogy az életre-halálra szóló pisztolypárbaj után a városban maradjanak…
A sárga busz tovább falta a szaggatott vonalakat. Az akkorra már higgadt és nyugodt elmémben közel volt a végkifejlet ahhoz, amikor sunyi családtagjaim elnyerik méltó büntetésüket. Képzeletbeli bosszúm beteljesedni látszott! Arcomon olyan széles mosoly ült, mint amikor Lilikének megcsonkítva küldtem vissza a kedvenc játékszerét.
A közérzetem egyre jobb lett. Híres leszek, gazdag, és legyőzhetetlen! Kellett nekik elüldözni otthonról!
Ekkor a sárga busz lassítani kezdett. Majd megállt.
Az ajtó kinyílt és a sofőr közölte velem:
– Szállj le Ubul! Megérkeztél!
Igencsak fancsali képet vághattam, mert még azt is hozzá tette:
– Anyádék mondták, hogy eddig hozzalak.
Abban a pillanatban egy világ dőlt össze bennem. A sofőr árulása miatt is, és ráadásul nem is Ubulnak hívtak. Nagyon megalázónak éreztem a helyzetet. Meg tudtam volna ölni a buszsofőrt a tekintetemmel. Én nem ide akartam jönni! Én világgá akartam menni!
Levonszoltam a bőröndöt a sárga busz lépcsőjén. Rá kellett jönnöm, hogy a buszvezető is benne volt a cselszövésben. Arcomról lefagyott a vigyor. Megroppantam! És aznap, már nem először! A világ utazó és magányos-pisztolyhős álmaim azonnal szertefoszlottak. Mégsem leszek senki! Tájszólásom, fröccs szagom lesz és itt halok meg ebben az isten háta mögötti faluban.
Leszálltam a sárga buszról. Nagyszüleim vártak a megállóban. Elvették tőlem a bőröndöt és leszegett fejjel, bánatosan bandukoltam utánuk a végzetem felé…
Évekkel később, mégis csak a sárga busznak, és a borszagú nagybácsinak köszönhettem azt, hogy a lavina elindult. A lavina eltemetett, és egészen a célig görgetett.
Kamasz fejjel, már teljesen más volt a nagyszüleimhez látogatni. Ott lazíthattam és nem kellett szoronganom. Távol voltam mindentől, ami rossz érzéseket kelthetett bennem. Nagyanyámék is próbáltak szorosan fogni. Gondolom, szüleim adták nekik utasításba, hogy ne engedjenek hosszú pórázra. De hát… mit tehettek velem? Semmit! Azt csináltam, amit akartam. Legalább ott, az isten háta mögött kamasz lehettem. Tulajdonképpen, ott megtehettem azt, amit otthon nem.
A borszagú nagybácsi, egy igazi, vidéki, borszagú nagybácsi volt. A helyi Termelő-Szövetkezetben dolgozott. Ennek megfelelően is öltözött. A munkásruhája volt az állandó viselete. Azaz: elkopott, szürkés színű kabát és nadrág, valamint fekete színű gumicsizma. És az elengedhetetlen Svájci sapka, amit az elfogyasztott fröccsök mennyiségének függvényében tologatta előre-hátra a feje tetején.
Agglegény volt. Édesanyjával élt együtt, pár utcával odébb. Gyakran találkoztunk ha ott voltam az isten háta mögötti kis faluban. Mindig átjött nagyapámékhoz, ha hírét vette, hogy náluk vagyok.
Aznap is eljött. Leült a nyári konyhában az asztalhoz a hokedlire, és hátát a falnak támasztotta. Általában mindig szipogott. Tette ezt olyan vehemensen, hogy közben az orra még oldalra is ferdült olyankor. A fogait is összeszorította közben. Ezt a mutatványát néha nagyon különös hangok kísérték.
Lábát keresztbe rakta, és a legfontosabbal kezdte:
– Rózé néni, csináljon már nekem egy jó fröccsöt! De a bort ne sajnálja ki belőle! A szódától csak szomjasabb lesz az ember…
Aztán megint megszívta az orrát még erősebben, még hangosabban.
Közben rám nézett, és mosolyogva így folytatta:
– Igazam van?! Szoktál-e fröccsözni?
Bámultam rá, és nem értettem a kérdést. Elég bután nézhettem, mert ő csak legyintett.
– Majd megérted, ha te is férfi leszel! Na, hol van már az a fröccs?
Nagyanyám megjelent a demizsonnal és a szódásüveggel. A parafadugó nyikorogva engedelmeskedett Rózé néninek. Öntött a nagybácsi poharába.
Minden mozdulatot figyeltem. Néztem, amint a fröccs egy-két kortyra eltűnik a pohárból.
A nagybácsi cigarettát vett elő. „Mezítlábas.” Így nevezte a füstszűrő nélküli cigit, amit szívott. Egyik felét a kézfejéhez ütögette, megnyalta a végét, megint megszívta az orrát, köhintett, és a cigit a szájába helyezte. Egészen a szája legszélére, majd aztán torz fintorral meggyújtotta a „mezítlábast.” A gyufa lángja fölé hajtotta a fejét, kicsit féloldalasan. A cigi meggyulladt és füstölni kezdett. Miközben az első slukkot szívta felnézett a mennyezetre. Elfújta a gyufát. A hamutartóba dobta, a zörgő gyufásdobozt pedig beletolta munkáskabátjának csikkzsebébe.
A füst körbejárta a nagybácsi borostás arcát, félretolt sapkáját. Azután, mint valami hívószóra, a cigifüst hirtelen tekeredett egyet és kisurrant az ablakon. Közben a nagybácsi / akinek a nevére sajnos nem emlékszem / hosszasan figyelt engem.
– Rózé néni! Engedje mán át a kölköt velem a Tetához! Megmutatnám neki.
Közben az üres poharát a demizson közelébe helyezte jelzésértékkel. Rózé néni öntött bort a nagybátyám poharába. A szóda is a helyére került, majd nem sokkal azután, a fröccs is beérte végzetét.
Nagyanyám fején a kendő nem volt összekötve. Csak úgy rá volt terítve, és kétoldalt lógtak a végei az arca mellett. Szemüveges volt. Azon keresztül, mindig olyan nagynak látszottak szemei.
Hátra hajtotta a fejét és megkötötte a kendőt az álla alatt. A demizsont felemelte az asztalról, másik kezében a szódásüveg, szintén csak jelzésértékkel, elindult a kamra felé. Hátra sem nézett, közben így felelt:
– Jól van! Aludjon ma nálatok az unokám. De nem szeretném, ha belevinnéd valami rossz dologba! Tudom, milyen vagy! Tudod, milyenek az apjáék?! – utóbbit, már emeltebb hangon, akadékoskodva tette hozzá.
– Mit érdekel az engem! – kontrázott a nagybácsi – Nyaralni van itt, nem? Itt üljön egész nap a konyhájukban? Mutatok neki malacokat, teheneket. Na…! Úgysem látott még olyat ez a városi zsivány!
Közben megint rám nézett mosolyogva.
– Igazam van-e?
Nagyon boldog voltam az ötlettől. Előre tudtam: jól fogjuk magunkat érezni! A nagybácsim szemeiben több szeretet volt, mint, amit a szüleimében valaha is láttam.
Nagybácsi felkelt a székből. Zsebre vágta a doboz cigarettáját és megtapintotta a csikkzsebét, ahová a gyufát tette. A gyufásdoboz egy zörrenéssel jelezte a meglétét. Nagyanyám előjött a kamrából és elköszönt tőlünk:
– Vigyázzatok magatokra! A Tetát üdvözlöm!
– Majd jövünk! Csókolom, Rózé néni!
Nagybátyám kinyitotta a kaput, ami olyan magas volt, hogy nem értem fel a tetejét még nyújtózkodva sem.
A biciklije az utcán, a kerítésnek volt támasztva. Horgászbotok voltak rákötözve. A kormányon egy szatyor lógott, abból ágaskodott ki a szódásüveg. Nagybátyám horgászni volt. Hal sehol.
A biciklije ugyan olyan volt, mint nagyapámnak. Nagyapám a Tsz-ben volt éjjeliőr. Aznap sem volt otthon. Délután ment, reggel jött.
Nagybátyám tolta a biciklijét, én pedig ballagtam mellette. Első utunk a kocsmába vezetett…
/Alig ismertem a borszagú nagybácsimat. De szimpatikus volt, kedves, és engedékeny. Rendelkezett minden olyan tulajdonsággal, amivel az apám sajnos nem. A nagybácsim türelmes volt, nem kiabált, és mindig mosolygott ha rám nézett. Kora ellenére, volt valami pajkosság a szemeiben. Olyan huncutság, amiért képes voltam bízni benne, és egyáltalán nem tartottam tőle. Amikor eszembe jut mindig mosolygok. Neki köszönhetem azt, hogy felnyitotta a szemem. Lehet, hogy a sokadik fröccs hatására tette, lehet, hogy az önérzetét sértette az, ahogyan otthon bántak velem./
Nem sokat időztünk a kocsmában. Ő egy fröccsöt ivott, én üdítőt.
Megérkeztünk hozzájuk. Biciklijét a falnak támasztotta úgy, ahogy volt. Horgászbotostól, szatyrostól, és a gangon levette a csizmáját. Az ajtó mellett volt a papucsa. A csizma helyet cserélt a papuccsal.
Teta néni az udvar hátuljában etette az állatokat. Teta néni hasonlított nagyanyámra, csak nem volt szemüvege. Amikor észrevett minket integetett és mondta, hogy menjünk be a házba, ő is jön nem sokára. Bementünk, leültünk a konyhában az asztaloz. A borszagú nagybácsi a sarokba ült. Az volt a szokott helye.
Megkérdezte, hogy vannak a szüleim, és én válaszoltam:
– Jól vannak. – és egy pár mondatban leírtam a dolgok akkori állását, mellőzve sok mindent, amit nem mondhattam el.
Nézett rám, de láttam rajta, hogy nem érdekli, amit mondok. Figyelt engem, mégis olyan volt, mintha nem hallaná, miről beszélek. Tudta, hogy füllentek. Tudta, hogy mellébeszélek.
Még be sem fejeztem a mondandómat, ő félbeszakított:
– Szereted anyádékat?
– Persze! – válaszoltam neki.
Éreztem, hogy abban a pillanatban nem bízott bennem. Nem akartam folytatni a hazugságokat. Inkább csendben maradtam. Ő elővett egy mezítlábast, szipogott egyet és rágyújtott.
– Szoktál cigizni!? – kérdezte tőlem olyan hangsúllyal, amiből kivettem, hogyha igent mondok, akkor sem lesz semmilyen megtorlás.
– Néha…
– Akkor fröccsöt… miért nem iszol?
– Nem tudom. Még nem kóstoltam…
Az asztalon fejjel lefelé fordított, egyforma poharak közül felvett egyet és öntött bele bort. Akkor már látszódott a mozdulatain, hogy kissé bizonytalanok a sokadik fröccs hatására. Az asztalra is folyt a borból, de nem zavartatta magát. A szódásüveghez emelte a félig telt poharat és nyomott bele.
Elkészült az első fröccsöm, bár nagy része az asztalra folyt.
Elém tette.
– Isten-Isten! – mondta.
– Egészség! – válaszoltam én, ahogy a kocsmában láttam-hallottam.
Aztán a poharak üresek lettek.
Megkínált egy cigarettával, de nem fogadtam el. Volt sajátom. Azt vettem elő a zsebemből. Rágyújtottam. Nem kellett titkolnom. Nagybátyám, egy szót sem szólt. Neki teljesen természetesnek tűnt, hogy fröccsöt iszom és cigarettázom. Nekem, viszont feltűnt az, hogy jól érzem magam a társaságában, és nincs mit szégyellnem. Csak mosolygott, és csinálta a következő fröccsöt. Én pedig, elkezdtem panaszkodni neki.
Őszintén beszéltem az otthoni dolgokról. Végül is apám anyja és ő anyja testvérek. Azzal is tisztában voltam, hogy a nagybácsi nem hülye, még ennyi fröccs után sem. Egyre többet árultam el neki a viselt dolgaimról, ő pedig figyelmesen hallgatott. Néha elsötétült a tekintete, főleg akkor, ha a szorongásaimról beszéltem, és arról, hogy mennyire nem szeretek otthon lenni. Hogyan veszik el a fizetésemet, és miért nem öltözhetek úgy, mint a haverjaim. Nekem, miért nem lehet divatos farmerom és sportcipőm. És… az apám, miért olyan, amilyen…
Láttam rajta, hogy rosszul esik neki azt hallgatni, hogy az unokatestvére hogyan neveli a fiát.
– Ide figyelj, te… Gyerek… Nem tehetsz arról, hogy állami gondozásból kerültél hozzájuk! – fakadt ki a nagybácsim.
Én pedig egyáltalán nem lepődtem meg. Lehet, hogy nálam is hatott a fröccs…
Mindig is éreztem ott legbelül, hogy nem tartozom hozzájuk. Nem tartozom senkihez. Jó volt végre őszinte szavakat hallani. A titok, már nem titok többé. Másnap reggel, egy új világ fogadott. Megkönnyebbültem végre. De jó, hogy nem a szüleim!
„Nagybátyám” becsületes, nyílt ember volt. Nem akart hazudozni mások miatt. Nem akart részt venni az ellenem szőtt konspirációban, nem érdekelte őt a rokonok véleménye. Neki nem volt gyereke, mégis jobban tudta, mit kell tennie. Nekem sokat jelentett, amit mondott. A lavina elindult…
A borszagú nagybácsiról azóta nem hallottam. Az unokaöccse már nem él. A mostoha összes bűne, penitencia nélkül sírba szállt…