A sírás majd megszűnik ugye?

Fájdalmas mozdulatokkal keverte a tejeskávét. A félliteres, zománcos bögre még otthonról való. Behozhatott magával egy pár személyes dolgot, hogy ne tűnjön annyira idegennek az itteni világ. A jó öreg vekker, a papucs, a pipája. Ezek mind vele öregedtek meg, a hiányuk jobban fájna, mint az éhezés. Bár a vekker dolgavégezetlenül gubbaszt a leltári éjjeliszekrényen. Nem kell már ébresztőt fújjon hajnali négykor. Miért is kelne fel? Nem várják már Őt az éhes állatok. A Talpas sem dörgölődzik a trágyától megszáradt gumicsizmájához, miközben két farkcsóválás között jókedvű nyüszítéssel üdvözli. A pipa is hasznavehetetlen az itteni világban, akár csak Ő. Már az elején megmondták, az új törvények értelmében itt mindenfajta dohányzás tilos.
Honnan is tudnák ők, hogy a kis rózsafapipa a szája tartozéka volt. Akkor is ott lógott, ha éppen nem füstölt.
Csak a papucs bújt a lábára türelmesen, foltjaival, szakadásaival. Értetlenül nézte az új világot, amelybe belekényszerültek.
– Hej, pedig de jó is volt – gondolta – a pirkadattal kelni! Végigjárni az állatokat, megnézni, hogy éjszakáztak. Megsimogatni Sárát, a reggel-este friss tejet adó, öreg tehenet. Odabújni egy kicsit Szellő okos fejéhez. Rátenni a kezét a csillagos homlokára. A szelíd kancának olyankor az orrlyukai kétszeresre tágultak, és látható örömmel szippantotta be a jól ismert kéz illatát.
Aztán a disznókat ellenőrizte. Jól aludtak-e? Megették mind a moslékot a vályúból?
Kiengedte a tyúkokat, hadd kapirgáljanak a tanya zöld fűjében.
És ahogy a felkelő, sárgás nap fényében kárálva szaladgáltak egy-egy új giliszta után, Őt mindig valami kellemes meleg megelégedés legyintette arcon.
De sokáig nem lehetett bámészkodni. Ahogy felébredt a tanya, már követelőzött is.
Kiszedte a trágyát a ló meg a tehén alól. Összesöpörte a disznók éjjeli mocskát. A tegnap esti zölddel keveredett disznó ganét talicskába rakta, s miközben a trágyadombra tolta, azon gondolkodott, hogy ezek a mafla röfik sosem tanulják meg, hogy ne oda piszkítsanak, ahol esznek. Ahogy kiborította a talicska tartalmát, a trágyadombon a kakas vezetésével már meg is kezdték a tyúkok a guberálást. A természetes újrahasznosítás legősibb követői nagy szakértelemmel válogatták ki a még táplálkozásra alkalmas dolgokat.
Elkezdte az etetést. Először a ló meg a tehén kapott friss szénát, s egy-egy marék abrakot. Zöldet majd találnak eleget, ha kicsapja őket a legelőre. Friss vízzel kedveskedett nekik, és már ment is, hogy bekeverje a moslékot. A forró vizet óvatosan töltötte a darára. Kétszer-háromszor jól elkeverte, és amikor már kezdett dagadni, a disznók vályújába öntötte, miközben arra vigyázott, hogy ezek az ”éhes ördögök” nehogy fellökjék. Ezek mindig veszekedve ettek! Egymást arrébb lökve igyekeztek a vályú több pontján is lakmározni. Miközben visítva habzsoltak, Ő mosolyogva nézte a tülekedést: ezek a buta süldők sosem értik meg, hogy ugyanaz van az etetőben mindenhol.
Mire végzett a disznókkal Sára már várta a fejéssel. Valamikor régen csak úgy hajolva, vagy guggolva préselte ki a tehén tőgyéből a tejet, de az utóbbi években bizony már le kellett ülni hozzá. A kis háromlábú szék az istálló sarkában árválkodott. Nem sok dolga volt: naponta kétszer használták egy-egy negyed órára. A többi időt az istállószag társaságában töltötte csendes belenyugvással.
A friss tejből öntött egy keveset az addigra fennhangon doromboló kandúrnak. Hogy milyen veleszületett, tehetséges érzékkel került elő addigra mindig Berci, azt sosem tudta megfejteni, de az biztos, hogy a fejés végére ott hízelgett a lábánál.
Talpasnak is löttyintett két-három decit a fehéren habzó italból. Hűséges pajtása megelégedve lefetyelte a meleg tejet. Előleg volt ez neki a napi segítségért. Egy jól befektetett előleg, melyet estére mindig megszolgált.
Csak ezután ült le reggelizni. Megforralta a tejet, háromnegyedig töltötte a zománcos bögréjét, öntött rá egy kevés cikóriakávét, és miközben fájdalmas mozdulatokkal kevergetni kezdte, kenyeret tördelt bele…
Most is kenyeret tördelt a tejeskávéba. Ösztönös, létfenntartó mozdulatokkal kanalazta a szájába, de nem ízlett neki. Olyan kényszer-ízű volt.
– Ez a tej meg sem közelíti az én Sárámét. – motyogta szomorúan – Itt minden mű, vagy utánzat. Az élet is.
Pedig Ő választotta ezt. Amikor elhatározta, hogy eladja a tanyát, és beköltözik az öregotthonba, nem gondolta, hogy ilyen semmit érő élete lesz itt. Olyan egyértelműnek látszott az egész: a fia házát árveréssel fenyegette a bank. A felgyülemlett tartozást képtelenség volt kifizetni. A kilakoltatás rémes lehetősége már nem mint odatévedt vendég, hanem követelőző, számító lakótársként élt együtt a gyerekekkel.
Látta Ő rajtuk, amikor hétvégeken eljöttek hozzá. Amíg az unokák, mint a szabad teret érző kiscsikók, vidáman szaladgáltak a nyárfák között, meg a patakparton, addig Ő a szülőket próbálta kifaggatni.
A fia csak félszavakat mondott. Próbálta tartani magát, bízni akart a bizonytalanban. Ám a menye mindent elárult: a mozdulatai segítségért kiabáltak, az ölelése könyörgés volt, a pillantása rémület. A tanácstalanság úgy borította rá nehéz köpenyét, hogy neki a szíve szakadt meg, ha ránézett.
– A jó Isten nem hagyja el az övéit.
– Azt hiszem, apuka, a bankok kivették a jó Isten kezéből az irányítást.
… Másnap magára hagyta egy kicsit a tanyát, és bement a bankba hogy maga győződjön meg erről.
A kezdeti idegen udvariasságot nyomban felváltotta a nyájas segíteni akarás, mihelyt meghallották, hogy miről is van szó.
Nem is tűnt olyan bonyolultnak az egész: a tanyáért és a földekért cserébe a bank elengedi a fia összes tartozását, csak az állatokkal nem tud mit kezdeni.
Úgyhogy másnapra kihívta az egyik kupecet.
Egyenként állapította meg az állatok értékét, és Ő mindegyikre rábólintott.
Hogy is alkudhatna az ember azokról, akiket a családjának tekint.
Az összegyűjtött pénzecskéjéből kifizetett az öregotthonba egy éves tartózkodást, a többit majd a kevés nyugdíjából emelik le.
A fiához már a kész tényekkel és a papírokkal állított be.
A menye sírva fakadt. A fia veszekedő szavait a hihetetlen megdöbbenés festette véresre.
– Apuka! Hát eldobtad az egész eddigi életed?
– Az életem egyik felét elvitte anyád, amikor meghalt. A másik felét mindig is neked tartogattam. Jól van ez így. Békélj meg vele, fiam.
Egy hét múlva már idegen ágyban mormolta az esti imádságot.
Mindig, minden változást összeszorított fogakkal tűrt el. Volt már része bőven nehéz élethelyzetekben, és makacs elszántsággal mindig túlélte valahogy, de ez most más volt. Ezt maga választotta. Talán azért is tűnt nehezebbnek. A fájdalom úgy járt a testén ki-be, mint egy eleven cica a macskaajtón.
Ám a fájdalmat is meg lehet szokni, ha elég időnk van rá…
Most is ezen gondolkodott, ahogy kényszerrel kanalazta magába a reggelijét.
A döntése felől nem voltak kétségei, csak a döntésének a következményeit nehéz, nagyon nehéz most még elviselni.
Észre sem vette, hogy a fia áll mellette. A bűnbánat-színű zakó, melyet pár napja magán hordott, sárgásra festette a szeme körül a ráncokat.
– Mióta állsz itt? – kérdezte, és szeretettel emelte fel a tekintetét.
– Ahhoz elég ideje, hogy lássam, nem ízlik a tejeskávéba aprított kenyér.
– Csak nincs étvágyam. A semmittevés nem a legjobb étvágygerjesztő, meg aztán az új ízek megszokásához idő kell.
– Apuka, látom, hogy szenvedsz! Én nem akartam ezt. Én…
– Tudom, fiam! Nincs semmi baj… Csak a sírást ne hallanám…
– Miféle sírást?
– Amióta itt vagyok, sír a fejemben a tanya. Sírnak a nyárfák a patak partján, ha fújja őket a déli szél. Halk pityergéssel csordogál a patak, miközben tétován keresi a helyét a két part között. Sára és Szellő olyan fájdalmasan jajgat bennem, mint ahogy anyádat hallottam, amikor itt hagyott. De lecsitítottam Őt is… Elbírok majd ezekkel is… Az ember mindent kibír… Talpas nyüszítése is halkul majd, tudom, csak teljen, múljon az idő.
Ne rágd magad miatta. A gyerekeiddel foglalkozz! Nekünk, szülőknek az a mindenünk… Meglátod, egy fél év, és a sírás is megszűnik majd…