Sok ezer, sok millió, ki tudja, mennyi évvel ezelőtt nem volt más, csak a nagy, meleg óceán. Mindenki ott élt, mégpedig nagyon kényelmesen, mert nem voltak szárazföldek, ahol az emberek éjt nappá téve robotolnak, és mégsem jutnak messzebb, mint a hatról az ötre.
Itt, a jó meleg vízben úszkáltak a nátrium és klór ionok, és nagyon gyorsan megtalálták a párjukat a Hullám diszkóban vagy a sziklás terepeken rendezett rock koncerteken. A nátriumfiúk mind agresszívek voltak, a klórlányok visszafogottabban viselkedtek, de végül is mindenki ugyanazt akarta, és meg is kapták egymást.
Te annyira más vagy, mint a többiek, suttogták ebben a nagy pillanatban, és úgy is érezték, de tényleg. Persze előbb-utóbb szabadulni szerettek volna, mert nagy az óceán, egyetlen klórion sem lehet biztos benne, hogy jól választott; talán mégis boldogabb lett volna egy daliás kalciumlegénnyel; és a nátrium alfahímek is rájöttek, hogy ők tulajdonképpen poligámok. Kezdetét vette a nagy kapkodás, minden egyes ion a válás, vagy legalább a különélés lehetőségeit fontolgatta. Nem volt sem bíróság, sem erkölcsrendészet, papok és vénasszonyok sem, akik sápítozhattak volna, hogy nem lesz ennek jó vége, kihal az egész halitság; nátrium és klór haza-ionos kötelessége, hogy örökre együtt maradjanak – de minél inkább szét akartak válni, annál kétségbeesettebben kapaszkodtak egymásba a vegyértékeik.
Egyelőre csak álmodni lehetett a Nagy Reaktorról, aki elszakítja a kémiai kötéseket, de nem hozza meg a remélt szabadságot, legföljebb új vegyületek jönnek létre a régiek helyett, és a kálilúg semmivel sem boldogabb, mint a borax.
De ha mindez nem lett volna elég, a legnagyobb párkapcsolati válság közepette megváltozott az életterük. Egyre kevesebb lett a víz, az amúgy is folyton veszekedő NaCl pároknak egy csomó más vegyülettel kellett megosztaniuk a lakásukat. Lassan az összes víz elpárolgott, megszűnt az intimszféra, a NaCl párok kristályoknak nevezett kommunákban éltek tovább. A poligámia után nyíltan vagy titokban vágyódó ionok megkapták azt, amit kerestek, de az őskori tengerek helyén lerakódott üledékben lehetetlen az igazi boldogság. A víz hiányában mobilitásukat veszett nátriumférjek és klórfeleségek csak a kommunán belül választhattak maguknak új partnert; sokat levont az örömből, hogy meg kellett tartani a régit is.
Ha eddig két kémiai elem sem fért meg ugyanabban az ásványban, hogy fért volna meg ezentúl tíz vagy tizenkettő? Különösen megnehezítette az együttélést, hogy a kommuna tagjai között színesek is voltak: kékek, lilák, pirosak, narancssárgák, mindegyik más szokásokkal és más kultúrával, és mindegyik meg volt győződve arról, hogy az övé a legjobb. Egyszerűen nem sikerült fenntartani a fehér hegemóniát, főleg amikor kiderült, hogy a sárgák és a szürkék sokkal egészségesebbek és ellenállóbbak, mint a tisztaságukra kényes fehérek. Meg kellett tanulniuk az együttműködést, már csak azért is, mert sohasem tudhatták, mikor töri át a nagy nyomás a felszíni rétegeket, halitok, szilvitek és borátok mikor bukkannak föl egy domb tetején, mikor csordulnak alá a lejtőn, mint a közönséges gleccserek.
Mindennek a tetejébe, egészen különös, mozgó és lármás élőlények jelentek meg, akik egészen komolyan hozzáláttak a sókitermeléshez. Csúnya dolog ez, egyáltalán nincs tekintettel a halit ásványi méltóságára.
Egész nap nem dolgozol, a fodrásztól szaladgálsz a műkörmöshöz, este meg idelököd elém ezt a sótlan vackot, morgott Dur Vladimir, a kocsmaszerte híres bunyós. Na de Pötyikét sem kellett félteni, fölkapta a sótartót, és úgy ahogy volt, belevágta a krumplilevesbe. – Miért nem a barátnődhöz jársz vacsorázni? – kérdezte pikírten. Bezzeg a Jolika nagyszerűen süt-főz, nála sosem kozmál le a babfőzelék. – Megyek is, ordított Dur Vladimir eltorzult arccal, és becsapta maga mögött az ajtót.
A sókristályok azt hitték, végre visszakerültek az aranykorba, a nagy és meleg óceánba, amely most is olyan szép volt a kollektív emlékezetben, mint az első napon. De nem, Pötyike kihalászta az értékes plasztik sótartót, és az egész krumplilevest beleöntötte a… Sic transit gloria mundi, gondolták a sókristályok, amikor Pötyike meghúzta az erre a célra rendszeresített láncot. Ez is csak velünk fordulhatott elő, bezzeg a Jolán megbecsüli az ásvány- és a lepkegyűjteményét.
7 hozzászólás
Szia!
Ez nagyon jó lett! Már a kémiai bevezető is remek, szellemes, és ezt csak megkoronázod a …lánccal 🙂
Ági
Ha már az elemek ilyen harcot vívnak nem csodálkozom semmin.:) Jó volt a végén a váltás.:)))
Kedves Ági,
köszönöm, hogy itt jártál. Gondoltam, már annyi szó esett az élet sójáról. meg kellene fordítani… és megfordítottam.
Kedves Arthemis, egy kémiai vegyületnek sincs több joga a boldogsághoz, mint az embereknek.
Szia!
Nagyon jó, ötletes írás!
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália,
örülök, hogy tetszett.
Mi jöhet még szegény sókristályokra?! De a tengerekben szabadon úszkáló ion-társak sincsenek biztonságban! Mert megmondta az Írás, h jönnek a sárgák (szürkék és rózsaszínűek) és elárasztják a földet. nehéz sónak lenni. A dícső móúlt mára rémálommá lett. A jelen eklektikus. A jövő bizonytalan. Talán a csillagokban. Sic itur ad astra!
Szatírikus példabeszéded tetszett! -én