Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen élt egy szegény ember, nem volt annak egyebe, mint egy kis házikója, egy csúnya felesége, és egy Bolhás nevű cicája.
Ez az ember, úgy kereste kenyerét, hogy egész évben horgászott és halászott.
Egyszer egy tél eleji napon, amikor a napocska már csak sápadtan pislogott a felhők mögül, az öregember horgászbottal a kezében kigyalogolt a folyóhoz. Kevés elemózsiát vitt magával, egy kis szalonnát, maradék kenyeret, mert bizony olyan szegény volt a feleségével együtt, hogy még a kenyér morzsáját is megbecsülték.
Amint leért a folyó partra elkészítette a botját, egy jókora gilisztát akasztott a horogra, majd belógatta a vízbe. Unottan nézte a majdnem mozdulatlan folyót, és nagyon elkeseredett.
Ma sem fogok még egy árva halat sem – gondolta magában, majd elővarázsolta a butykosát a hátizsák mélyről és kortyolt egy kis bort.
Na, még várok néhány percet, aztán ha nem lesz kapásom, ízzé-porrá töröm ezt a balszerencsés botot és bedobom a vízbe – esküdözött magában, amikor valami megrántotta a horgot.
Na, hát… hát mégis csak ki akartok ti mászni a vízből és a fazekamba kívánkoztok – dörzsölgette a tenyerét nagy örömében.
A hal tovább játszadozott a gilisztával, a szegény ember, pedig amikor a hal egészen lehúzta a horgot nagyot rántott a boton és már ott is ficánkolt a kis teremtés a szeme előtt.
Jaj, de nagy volt a bánata a horgásznak, hiszen ez olyan kis halacska volt, hogy még így egészben, pucolás nélkül is kevés lett volna a fél fogára.
Na, te jól megtréfáltál engem, te kis ravasz – mondta keserű mosollyal az arcán. Na, most aztán, mit csináljak veled? – kérdezte a halat, mintha az értené. És csodák csodájára a hal buta kis szemei egész értelmes fényt kaptak. Kitátotta a száját, és megszólalt.
– Kérlek, engedj vissza vízbe, és meglátod nem bánod meg.
A horgász nagyon elcsodálkozott, hiszen még sohasem látott beszélő halat. Igaz valamikor gyermekkorában, már hallott olyan történeteket, amiben az álatok beszéltek, de ez most felülmúlta meséket.
– Hát mit is tehetnék veled? Persze, hogy visszadoblak, hiszen a fazekamban meg sem látszanál – mondta lágy hangon a horgász.
– Igazán mondom te nagyon kedves ember vagy – ujjongott a halacska majd folytatta. Ott lenn a folyó mélyén, annyi rosszat hallani az emberekről, de te olyan jónak tűnsz.
– Hát, nem is tudom… – habogott az öreg, egészen zavarban volt. Azért jöttem ide, hogy fogjak egy kis halat, legyen végre mit főzni az asszonynak…hát erre igazán nem számítottam.
– Sebaj! – válaszolta a halacska vidáman. – Ne keseredj el, ha velem nem is laksz jól, de nem bánod meg, hogy megkegyelmeztél nekem.
– Ugyan már – kezdte magát furcsán érezni a horgász, és zavarában csavargatni kezdte a hosszú göndör bajszát.
– Teljesítem három kívánságodat, csak gondold ki gyorsan, mert a víz alatt sokkal kellemesebb nekem.
A horgász úgy érezte, álmodja az egészet, és ha reggel felébred, majd elmeséli a történetet az asszonynak és jót nevetnek rajta.
Aztán megerőltette magát, és gyorsan kifundálta a három kívánságát.
– Na, jól van nem bánom, éppenséggel lenne három dolog amit teljesíthetnél… – mondta. Jó lenne egy nagy palota, ami csak úgy csillogna-, villogna a pompától…na meg egy fiatalabb asszony, mert ez a régi, hát elég csúnyácska.
– Rendben van – válaszolta a halacska, de még van egy kívánságod, találd ki sebtében, mert már alig kapok levegőt – és aprókat köhécselni kezdett.
– Hát legyen a harmadik az, hogy a bolhás cicám is ott legyen velem a palotában, és emberi nyelven beszéljen hozzám.
– Jól, van, de akkor gyorsan dobj vissza, mert menten megfulladok itt…brűűű, nem is tudom, hogy tudtok ti itt élni.
A horgász meglódította a halat és visszadobta vízbe. Pár percig még állt dermedten, buta grimasszal az arcán, majd ismét meglepetés érte. A nádasból csapkodás hallatszott, majd a kis vékony hangocska ismét felcsendült.
– Ne feledd, most haza mész, megvacsorázol, lefekszel aludni, és másnap reggel a palotában ébredsz.
A horgász lassan összeszedte magát, és elindult hazafelé.
Hamarosan beesteledett, olyan sötét lett, hogy csak a sziporkázó csillagok segítettek neki hazatalálni.
Az asszony ott ült a kemence mellett, a bolhás macska társaságában, aki barátságosan dorombolt.
– Jó sokáig mulattad az időt, mondta neki szemrehányóan. – De úgy látom a halas kosarad az üres.
– Jaj, ne is kérdezd fogtam én halat, de milyen hal volt az, vissza is dobtam a vízbe.
A horgász felesége, ölébe vette a Bolhás macskát, és elkezdett panaszkodni az ébredező állatnak.
– Látod cicmic, milyen ostoba a te gazdád, legalább neked haza hozta volna azt a halat.
A macska pedig lustán nyújtózott egyet majd összegömbölyödött az asszony kötényében.
Így, haraggal a szívükben feküdtek le aludni a szalmazsákra. De sehogy sem jött álom az ember szemére. Aztán éjfél után, hatalmas szél támadt. Volt egy öreg diófa a házikó előtt, annak csupasz ágait csak úgy ráncigálta, cibálta, szél. Erre aztán felébredt az asszony is.
És akkor az ember meggyújtott egy gyertyát, visszabújt a dunyha alá és elmesélte mi is történt valójában lent a folyóparton.
A felesége nem is tudta, hogy a férje igatat mond- e, vagy csak álmodta az egészet, de nagyon dühös lett.
– Még hogy csillogó- villogó palota! És abban fiatal menyecske neked! – csattant fel, és már szaladt is a kemencéhez, mert a seprű oda volt támasztva, és azzal szegény embert úgy elbugyolálta, hogy még a bajsza is kiegyenesedett fájdalmában.
Nem is mert az ellenkezni, mikor a felesége kihajintotta az udvarra és bezárta disznóólba.
Még szerencse, hogy volt ott egy kis szalma, azt alaposan megigazította, majd leheveredett rá.
Elnyomta az álom…
És képzeljétek mire ébredt ez az öregecske, szegény horgász ember?
Hát amint kinyitotta szemeit, mit látott? Olyan kacsalábon forgó palotában volt, amilyenről még eddig álmodni sem mert.
Volt egy hatalmas nagy kandalló a szobában, amiben csak úgy pattogott a tűz, és vidám színre festette a csodás képekkel teli falakat.
Volt egy asztal, aminek a lábai aranyból voltak. És az asztalon, mindenféle finom étel kínálgatta magát. Sült kacsa, sonka, tojás, és az a sokféle gyümölcs, amik mind arra vártak, hogy valaki végre megkóstolja őket.
Az ágy szélére ült és elkezdte tapogatni magát.
Jaj, szegény öreg horgász ember, sehogyan sem hitte el, hogy mindez igaz. Megnézte a kezét, hát ez az ő keze volt. Megtapogatta a bajszát. Ez is az ő bajsza volt. Megfogta horgos orrát…
Ne ekkor már kezdte elhinni, hogy tényleg ő az, hiszen soha életében nem látott még ekkor nagy kampós orrot.
Az ággyal szemben volt egy aranykeretes tükör, és amikor belenézett, egészen bizonyossá vált, hogy ott van, ő az, és ez nem álom.
Na ha, már így történt, és mindez igaz, együnk is kicsit – gondolta. És azzal odaült az asztalhoz, izgett-mozgott a széken, próbált kecsen ülni, és hozzákezdett lakomázni.
Gyorsan elpusztította a sült kacsát, aztán egy vastag szelet sonkát tuszkolt be a szájába.
Észre sem vette, hogy a háta mögött kinyílt az ajtó és egy tündér szépségű fiatal menyecske lép a mögé.
– Hát nagyon megéhezett az én uracskám – szólalt meg nyájas hangon. Majd leszakított egy szem szőlőt a kövér fürtről, és az ember szájába dugta.
Az asszony szép is volt, a dereka nádszál vékony volt, az illata akár a mező virágainak, de még sem az ő öreg, megszokott felesége volt.
Na, most aztán nincs mit tenni – merengett magában az ember. A palota megvan, a menyecske megvan, már csak a macskám hiányzik. A csúnyácska feleségem meg csak elfelejtem valami úton-módon.
Az új asszonyka, akit Hajnalkának hívtak egész nap leste minden kívánságát. Etette, itatta, fürdette, dörzsölgette a hátát, édes szóval cirógatta.
De az uracskája mégis búslakodott, sehogy sem volt boldog.
Ott volt már a palotában hat napja, aztán a hetedik nap nem bírta tovább. Kiült a palota kertjébe, és elkezdett pityeregni.
És akkor odasomfordált a Bolhás nevű macskája. Felpattant gazdája ölébe és nyájasan dörgölőzött, dorombolt.
Úgy megörült az állatnak, hogy hosszú órákig csak dédelgette a szőrős jószágot. Amikor végre bekívánkozott vacsorázni, arany szőttes pongyolája alá gyömöszölte a Bolhást és bement a palotába.
Ott aztán bezárta jól a szobaajtót belakmároztak mind a ketten és lefeküdtek aludni.
Éjfélkor felébredt a macska is és az öreg is.
– Mi a bánatod kedves gazdám? – kérdezte az állat.
Az ember sokig hallgatott majd, csak kiadta szíve búját.
– Gazdag lettem. A kincseskamrám ajtaja majd ki pattan a sok aranytól, ezüsttől. Tegnap az asztalkám lábát, két asztalos javította meg, mert összeroskadt a sok finom falattól, és az új asszonyka verseng még a legszebb, legillatosabb virággal is, olyan csodálatos. De isten tudja miért, sehogy sem vagyok boldog. – és ekkor megint pityeregni kezdett.
Na, ne félj, csak megkeresem én azt, halacskát, és megmondom, neki lenne még egy negyedik kívánságod is.
– Mire gondolsz, édes macskám?
– Hát, ha itt nem vagy boldog a gazdagságban, csinos feleséggel, legyél boldog szűkösségben a rút feleségeddel.
Az ember már alig hallotta a macska szavait, nem is ellenkezett, úgy kimerült a hét nap alatt a szomorúságtól, hogy mély álomba szenderült.
Eközben a Bolhás macska puha léptekkel kiment a folyópartra, addig nyávogott, nyavíkolt amíg a csodát tevő halacska ki nem dugta a fejét a vízből, és meg nem kérdezte, hogy mi lelte, miért nem hagyja a folyó lakóit pihenni.
Na, akkor a macska nyelve megeredt, elmesélte töviről-hegyire, mi történt az ő gazdájával mióta a palotában lakik. A halacska csak hallgatta, hallgatta, hogy a gazda ilyen szomorú, meg ilyen hangosan pityereg, meg lassan már a könnyeinek medret kell ásni, hogy abba folyjék, aztán elunta a történet hallgatását és megszólalt.
Ide figyelj te Bolhás, menj vissza a gazdádhoz, töröld meg a szemét, és mond, el neki azt üzenem, ne pityeregjen, mert ha ennyire hiányzik neki a régi asszonykája, csak aludjon még egyet, és másnap reggel, ott találja magát a szalmaágyikóban, az öreg csúf párocskája mellett.
A macska visszament a palotába, felosont a márványlépcsőn, és mindent elmesélt a gazdájának.
Az úgy megörült a híreknek, hogy utoljára még asztalhoz ült, és elrágcsált még egy ropogós pulykát, és ezt leöblítette egy nagy kancsó borral.
Másnap arra ébredt, hogy a rút felesége horkol mellette, a szúrós szalmaágyikóban, a bolhás macska durmol a langyos kemence mellett, ő pedig megtapogatta bajszát, megfogta kampós orrát, és amikor már elhitte, tényleg ő az, már nem is akarta tudni, a történet álom volt vagy valóság. Boldog volt, mert otthon volt, az ő megszokott, vele együtt megöregedett feleségével, és Bolhás macskájával.
Itt a vége, fuss el véle!
3 hozzászólás
Kedves Timi!
Ez a kedves kis történet igazi esti mese. A mondani valója illetlenül – hiszen a te írásod – elindította a fantáziámat, és illetlen kérésre ösztökél: Bővíthetnénk-e együtt a tartalmát? Vagy itt, vagy a remete48@gmail.com címen várok választ.
Remete
Szia!
Köszönöm a hozzászólásodat, bevallom elgondolkodtatott az ajánlatod. De nem tagadom, szeretném ha mesélnél magadról, ill. arról hogyan gondoltad a közös alkotást.
Várom válaszod!
…elolvastam…. jóóóóó…. 🙂 megállapítható, van akinek semmi nem jóóóóó… 😀
..itt a vége fuss el véle 🙂 s még egy tanulság a mese az mindig mese marad… mesélj még…
Szeretettel. Szia Rudy