Levegő bontja rajtam apró, csillogó vízgyöngyökre a nedvességet. Némelyik még hűvösen gördülne tovább, már- már beleremeg, de kifog rajta a szél. Pimaszkodik a vízzel is. Kézen fogja, nyújtogatja, nem dühösen, jókedvében. A víz nem áll ellen, hagyja lenni a szelet. Látom, kacagás rázza két vállát.
– Bizonyíthatnád-e, hogy vagy, formálható anyagjátékaid nélkül? – kérdezi a víz.
A szél csillapíthatatlanul matat tovább. Felfrissül láthatatlanságától, váratlanul meglepi a vizet, túl taszítja a köveken és hullámfésűvel oldja kontyából a száraz füvet.
Észreveszik vígságuk közepette a csodálkozó idegent. Elcsendesednek egy pillanatra és valamit mutatnak. Meglátom a kedélyes, tajték szélű csipketalárt. Fitogtatják így ketten, én váltam ki belőlük. Nem testemet akarják, hanem tudatom. Abba a nagy nyugodt, egyenletes mozgásba bevonni. Körkörös játékuk ritmikusan mondogatja, milyen örök lapul mindig változó gondolatörvényem alatt.