Nemcsak a hepehupás út kavarta fel a lány gyomrát, hanem mindaz a nyomor és pusztulás, amit Párizs külvárosában látott. Ritkán nyílt alkalma utazásra, a világ határait, apja birtoka jelentette számára, Párizs inkább ijesztette, mint vonzotta. A mocsok, a csatornákból áradó bűz, a szeméthegyek, melyeket itt-ott meggyújtottak, és orrfacsaró, torokkaparó füstöt árasztottak.
Néhol a szűk, macskaköves utcákon csak lépésben haladtak, és koszos, lerongyolódott emberek nyomakodtak a hintó oldalához. Vézna, ragacsos kis gyermekkezek nyúltak feléjük, és adományért könyörögtek. Másutt röpiratokat osztogattak rikácsoló sihederek, egyet Claire is kézbe vett és döbbenten olvasta lázadást szító, durva hangnemét: "Halál a királyokra!"
– Madmoiselle! Mamsel! Adjon alamizsnát!
– Éhesek vagyunk! Kisasszony, kérem!
Claire-t megdöbbentette tolakodásuk, de szegénységük is. Hajlamos volt azt hinni, hogy ez csak egy léhűtő népség, akik szánt szándékkal kerülik a munkát, és inkább kéregetéssel, lebzseléssel töltik Isten napját. Mégis szánalmat érzett irántuk. Nem tudta, mert sosem foglalkozott politikával – akárcsak a lányok legtöbbje –, hogy a parasztok, iparosok húsz milliónyi seregével szemben a kiváltságosok legföljebb kétszázezer fős osztálya állt. Ráadásul a nemesek nem vettek részt a közterhek viselésében, nem fizettek adót, életük nagy részét birtokaikon, vagy a királyi udvarban töltötték. A pazarlásban és költekezésben a királyi család járt az élen. Az udvartartás az ország jövedelmének negyed részét elemésztette. Ugyanakkor nem volt ritkaság, hogy az udvari cselédek vagy szállítók járandóságait nem fizették ki.
Claire-t meglepte, hogy még ebben a csöndes kis faluban is kéregetőkkel találkozott. Igaz, a faluszélen szánalmas vályogházak álltak, melyeket minden bizonnyal csak az imádság tartott össze. Némelyikük csak földből vert, szalmával fedett viskó volt, ablak és kémény nélkül. A keskeny bejáratok sötéten tátogtak, mint az éhes szájak. Szutykos lábú süvölvények csapata szaladt a zötykölődő hintó után, és hangosan sivalkodva adományokért esedezett, sőt követelt. Testüket csupán rongyok fedték, mezítláb, vagy fapapucsban voltak. Claire megsajnálta őket, és intett a kocsisnak, hogy lassítson. Előkotort néhány aprópénzt a bugyellárisából, és kinyújtotta az ablakon. Juana del Mundiero, a gardedam, figyelmeztetően felkiáltott, de már elkésett! Mohó kezek ragadták meg Claire karjait, tolakodásuk támadássá fajult. Leszaggatták tengerkék selyemruhájának dijoni csipkefodrait, és már a testi épségét fenyegették. A lány a csuklójára kötve hordta a kis bársony bugyellárist, és most ez lett a támadás célpontja, mohó kezek megpróbálták letépni onnan, hogy tartalmát megkaparintsák.
A libériás kocsis kénytelen volt megállni, mert beszorult a tolongó utcagyerekek gyűrűjébe, kiknek háta mögül rossz arcú parasztlegények kerültek elő. A két almásderes ide-oda kapkodta a fejét, és nyugtalankodott. A kocsis megpróbálta elkergetni őket feléjük csapkodva az ostorral, de eredménytelenül.
– Tűnjetek innen alja népség! Semmirekellők! – kiabálta elkeseredetten.
Úgy tűnt, hamarosan le fogják rántani a bakról, amikor szemből, a mező felől, ahol az utak pók lábaira emlékeztetően tekeregtek, feltűnt egy lovas.
Fújtató, sötétbarna ménjével utat vágott magának a bajbajutott hintó felé. Rövid nyelű, kibontott sudarú korbácsának kemény suhintásaival percek alatt szétkergette a tolakodó siserehadat. Lehetőséget sem adott, hogy bántsák, vagy hogy fölébe kerekedjenek. Karja pörölyként forgott, a korbács sziszegve süvített a levegőben, mint kiterjesztett szárnyú vércse. A támadók meghunyászkodva szétfutottak, eltűntek az omladozó házak rejtekeibe. Egyszerre olyan kihalt és csendes lett az út, hogy Claire most attól is megrémült.
– Nem esett baja, madmoiselle? – kérdezte mély, meleg hangon az idegen, és lehajolt, hogy belásson az ablakon.
Üdvözlésképpen odabiccentett Juanának is, de közben a tekintetét nem vette le a lányról. Magasságos egek! Gyönyörűségesebb arcot még sohasem látott. Mint egy kinyílni készülő tulipán, hamvas és kecses. A férfinak elvette szavát az ámulat.
Olyan a szeme, mint az aszúbor – gondolta a lány. Illendőségből le kellett volna sütnie a szemét, de szemei önállósítva magukat, illetlenül a férfit bámulták.
Barna volt, mint az őszi hegyek, mint a dér csípte lomb. Barna volt viseletes, az út porától foltos, de jó szabású kabátja, melynek széles gallérját felhajtotta a nyakába. Barna volt a haja, dús csigái kibújtak a gallér alól, és a vállára tekeredtek. Álla határozott, akaratos áll volt, az orra kissé szabálytalan és hangsúlyos, de mégsem zavarta arcának harmonikus összhatását.
Csak a szeme nem volt barna. Jól látta Claire, mert belenézett. Kiismerhetetlen tekintettel fürkészte a lányt. Beleborzongott. Aztán elszégyellte magát, és elszakította a láthatatlan köteléket. Rátalált végre a hangjára, de belül még reszketett…