A szeretet-szolgálat

A SZERETET-SZOLGÁLAT

Történt egyszer, hogy egy szép jövő előtt álló fiatal párnak ikrei születtek – két fiú. Jó körülmények között éltek, mindketten értelmiségiek lévén munkájukban is örömüket lelték. Gyönyörű házukban boldogan élték az életüket, nevelték ikreiket, mélyen vallásos szellemben, míg nem egy napon örökre megváltozott az életük. Ikreik közül az egyik súlyosan megbetegedett, valamilyen ritka kór támadta meg, ami hosszú szenvedés után végül halálhoz vezetett. A szülők mindent elkövettek, hogy megmentsék fiukat, vagy hogy enyhítsék szenvedéseit. Éveken át folytatták harcukat, minden percüket beteg gyermekük mellett töltötték, hol felváltva, hol együtt. Klinikáról klinikára vitték, és vele tartottak ők is. Mindent megadtak néki, és olyan szeretettel vették körül, amilyet csak szülő érezhet. Erősítették lélekben, vallásos hitükkel az idő folyamán felkészítették a halálra is. A másik gyermek, az ikertestvér, ez alatt az idő alatt valahol életük perifériáján élt, éldegélt, növekedett, és próbálta kicsi gyermek-eszével felfogni, hogy őrá nem juthat idő, mert a testvérke beteg. Őneki a nagyis hetek jutottak, anyáékat csak ritkán látta, akkor is szomorúnak. Ha jókedve volt, szemrehányóan néztek rá, ha kacagott, lecsendesítették. Igaz, semmiben nem szenvedett hiányt, mindent megkapott, csak azt a picike figyelmet nem, amivel jelzik, hogy ő is jelen van. Szerették őt, hát hogyne szerették volna, csak idő nem jutott rá, hogy kimutassák. Az ő kicsi élete így telt, ilyen csendes szomorúságban, néha egy egy mosoly jutott néki, az asztal mellett. A testvére, és az ő nagy szenvedése volt a szomorú téma – mint mindég. Mindez természetes volt az őt körülvevő felnőttek számára, és érthető is. De neki…Ő is megértette, kicsi eszével fölfogta a történéseket, de valami nagyon hiányzott. Akkor is, mikor anyáék a klinikákat járták, akkor is, mikor zarándok-utakra mentek Francia-, és Olaszországba, vitték magukkal a beteg gyermeküket. Istenben, és a csodákban bizva, miután másban már nem lehetett. Ő is szeretett volna velük menni, osztozni mindenben, amiben ők hárman igy együtt voltak. Mert a rosszat is más átélni, ha érezzük, hogy nem vagyunk kirekesztve. Talán a beteg fiukat akarták kímélni valami rosszul értelmezett tapintattal, hogy ne fájjon a szíve egészséges testvérét látva? Lehettek ennyire ostobák ezek a "tanult" szülők? És a környezetükben sem volt senki, aki figyelmeztesse őket…valami nem jól van…valami rossz irányba kezd fordulni…És eljött a nap, amikor véget értek a kis beteg szenvedései. Meghalt, és végleg magával vitte halálába is szülei figyelmét. A hosszú, véget nem érő gyászukban észre sem vették, hogy másik fiuk kamasz lett, és ott él mellettük minden világrengető gondjával együtt. Továbbra is meg volt mindene, középiskolába járt, de mindenhol testvére emléke lebegett. Képek, ruhák, hajtincsek vették körül, és anyáék mindennapi szemrehányó tekintete, hogy ő csak ne lázadozzon, ő csak ne szóljon semmit, ő él… Azután anyáék – hogy végleg elkötelezzék magukat valami mellett, ami az elhunytra emlékezteti őket – létre hoztak egy Szeretet-szolgálatot, amit legutolsó zarándok-helyükről, és meghalt fiukról neveztek el. Ettől kezdve minden idejüket, és energiájukat a szolgálatnak szentelték. Beteg gyermekeket istápoltak, gyűjtéseket szerveztek, az áldott, jólelkű házaspárról mindenki felsőfokban beszélt. Mindenhol ott voltak, ahol szükség volt rájuk, csak egy helyen nem, egyre betegebb lelkű, élő fiuk mellett. Őneki most már a lelke volt gyógyíthatatlan, és halálos beteg. Szülei már csak a túlvilágbeli örömteli találkozásról beszéltek, meg a szolgálat felemelő és szent élményeiről, miközben immár egyetemista fiuk a kábítószer lila ködében próbálta elviselni nem-létezését, árnyékéletét. Mert árnyék volt addig is, míg élt ikerpárja, és árnyék most is, testvérének hatalmas fehér emléke tövében apró fekete árnyék. Már nem is komunikált a szüleivel. Azok észre sem vették lelki életük ápolása közben, mint közeledik a pillanat, amikor egy kicsi, kábítószertől csontsovány és sápadt árnyék átveszi a a hatalmat és egyetlen szörnyű pillanatra fontos lesz, igen, ő lesz a fontos, és elkerülhetetlen, kikerülhetetlen…
Senki sem gyanakodott, hogy napokig nem látták a házaspárt, máskor is elutaztak hosszabb rövidebb időre. Azt mondják a szomszédok, szörnyű látvány volt… a balta még ott hevert véresen… miután megtörtént a rettenetes esemény, még egy hétig ott aludt a fiú, halott szülei mellett – mintha ott sem lettek volna…