Amikor haza értem, ott találtam nagyapáékat is. Tudtam, hogy én vagyok a téma. Mindjárt a szobámba indultam, de anya megállított. Megkérdezte, előkerült-e a hátizsákom. Elmondtam neki, hogy jelentettem a rendőrségen, majd ha valami értesítést kapnak, akkor azonnal telefonáljon nekem, mert hajnalban vissza utazom Komáromba.
– Maradhatnál még néhány napot – érvelt anya.
– Nem tudok, dolgoznom kell! – jelentettem ki.
– Elment egy lány, majd jön másik a helyébe – okoskodott nagyapa – nagyon elcsavarta a fejedet az a pesti lány, te kölyök. – Aztán volt mindenkinek valami hozzáfűznivalója, nem bírtam hallgatni. Mentem a fürdőszobába, lezuhanyoztam, majd összecsomagoltam és lefeküdtem.
Amikor hajnalban felkeltem, anya osont utánam.
– Vigyázz magadra, kisfiam. Bár nyugodtabb lennék, ha itthon maradnál pár napot.
– Megleszek, Anya. Itthon csak cikiznek és azt most nehezen viselem.
– Én megértelek, kisfiam, és különben is, szerelempárti vagyok! Bárcsak ismerném azt a lányt.
– Remélem, hogy egy napon megismerheted, Anya. Mindig ilyen lányról álmodtam, és tudom, hogy tetszene neked. Ő lesz a feleségem, vagy sohasem nősülök meg! – mondtam határozottan. Édesanyám megölelt, valahogy hosszabban, mint szokott, és a fülembe súgta:
– Én szurkolok neked!
Visszamentem Komáromba, és belevetettem magam a munkába. Dolgoztam kora reggeltől, késő estig. Rakodó munkás voltam. Ha szenet kellett lapátolni, akkor azt lapátoltam, ha cementes zsákokat kellett cipelni, attól sem riadtam vissza. Túlóráztam, csakhogy jól elfáradjak, hogy utána tudjak aludni. Nem féltem a nehéz fizikai munkától, most meg végképp nem számított. Kellett a pénz, mert eldöntöttem, hogy ha Angelina nem jelentkezik a nyár folyamán, akkor szeptemberben elutazom Pestre, ott maradok egy hétig, ha kell kettőig, de meg kell találnom Őt.
Sokszor visszhangzott a fülemben: felejts el… felejts el… Ez nagyon fájt, de nem hittem magamnak. Bizonyára a kétségbeesésem váltotta ki belőlem, a beteg elmém, amin keresztülmentem, azon a napon, nem hallottam, nem értettem tisztán mit mondott. Mondhatta azt is: Isten áldjon!
Amikor akadt egy-egy szabad órám, és aludni sem tudtam, megpróbáltam lerajzolni Angelinát, emlékezetből. Legalább egy fotóm lenne róla, legalább az, de nincs semmim, semmim a világon.
Néhány nap múlva, hívott anya egy este. Be kell mennem a rendőrségre, mert előkerült a hátizsákom. A vasutasok találtak rá, és adták le a rendőrségen.
Másnap már vonaton ültem. Reménykedtem, hogy előkerül Misi-mókus. Legalább azt, amit ő rajzolt kicsiny kezével, legalább azt magamhoz ölelhetem.
Szép képkeretet faragtam Misinek. Ott állt mindig az íróasztalomon. Százszor, ezerszer olvastam újra és újra: Emlékül Magornak! Angelina. Ez volt a bizonyítékom, hogy nem őrültem meg, igaz volt minden, nem álom. Ilyenkor újra a tenyeremben éreztem az Ő tenyerét, éreztem ujjai szorítását, úgy éreztem, mintha ott lenne velem, mintha ott lenne mellettem, s nekem akkor ez is sokat jelentett.
Elmúlt az augusztus, és hír sem érkezett felőle. Tudtam, éreztem, hogy valami titok lappang körülötte, amit szerettem volna megfejteni. Ha családja van, férjnél van… azt is tudnom kellett, ez a bizonytalanság volt a legborzasztóbb… meg az, hogy Ő ugyanúgy szenved mint én… ezt nagyon nehéz volt elviselni.
Szeptember 20-án utaztam Pestre. Még sohasem jártam Pesten. Mindjárt az elején szembesültem vele, hogy tűt keresek, a szalmakazalban. Mégsem adtam fel. Csak a nevét tudtam, és azt, hogy tanítónő. Először a telefonkönyvben kerestem a nevét. Ott szembesültem vele, hogy Szabóból annyi van, mint égen a csillag, és az sem biztos, hogy az ő nevén van a telefon. Más módszert kellett kitalálnom. Az általános iskolákat kerestem ki, hát abból sem kevés volt. Felhívtam sorra, és Szabó Angelinát kerestem. A legtöbb helyen szóba sem álltak velem, jobb helyeken megmondták, hogy nincs náluk ilyen dolgozó. Azt az iskolát kihúztam, a többit felkerestem személyesen.
Egy olcsó kis motelben szálltam meg, de akárhogy számolgattam is a pénzem, egy hétnél tovább nem maradhattam, mert csak ennyire futotta. Pedig igazán nem sokat költöttem, csak éppen élelemre, ami kellett a szálláson kívül. Villamoson, metrón blicceltem… nem volt könnyű, sosem szoktam, de a kényszer mindenre ráviszi az embert. Délelőttönként az iskolákat jártam, délután viszont a népes helyeket, és figyeltem a járókelőket, mikor bukkan fel közöttük Angelina.
Egy iskolában, azt mondta egy kedves női hang, hogy náluk ugyan van egy Angelina, de nem Szabó. Egy másikban viszont azt, hogy van egy Szabó nevezetű tanítónő, de Diánának hívják.
Már ettől is boldog voltam. Kora reggel ott voltam az iskola előtt, ahol Angelina nevű tanítónőt jeleztek. Ott vártam szív-dobogva, és figyeltem az érkezőket. Egyszer csak feltűnt Ő. Elment mellettem, csak ahogy ment, a járása, az alkata, minden olyan volt mint Ő. A sötét haja is lófarokban összekötve. Akaratlanul elkiáltottam magam:
– Angelina! – nem fordult meg, ment tovább. Utána futottam, elkaptam a karját:
– Angelina!… Elnézést, bocsánatot kérek, összetévesztettem valakivel… – nem Ő volt, még csak nem is hasonlított rá.
Azután ezt minden reggel eljátszottam. Vártam egy iskola előtt, minden érkezőnek elmondtam, hogy Szabó Angelina tanítónővel szeretnék beszélni.
– Talán egy apuka? – kérdezte egyszer csak egy idősebb nő – Biztos, hogy jól emlékszik a nevére? Nekünk, Szabó Diánánk van. Jöjjön, elvezetem hozzá. Elsős a kisfia? Diána éppen elsősöket tanít… – fecsegett egész úton, amíg mentünk a folyosón a tanári felé.
– Nézze, ott jön Diána! Őt keresi, ugye?
– Nem! – ragadtam meg a karját hirtelen – Én Szabó Angelinát keresek, de nem tudom, hol tanít, segítsen kérem. – Elmondtam neki, hogy életbevágóan fontos, hogy megtaláljam, de már nem tudom hol keressem. Nagyon kétségbeesetten nézhettem, mert megszánt a hölgy, s azt mondta mindjárt utánanéz, vannak neki vagy tíz-tizenöt iskolában nagyon jó ismerősei, őket megkérdezi telefonom. Még széket is kerített nekem, leültetett ott a folyosón, csak annyit mondott, hogy itt várjam, igyekezni fog.
Hálásan megköszöntem. Vártam. Amikor becsöngettek, kiürült a tanári, figyeltem az arcokat, egyik sem Ő volt. Akkor megjelent az előbbi idősebb nő.
– Fiatalember, jöjjön be! Nekem most nincs órám, senki sem zavar itt bennünket. Szeretnék önnek segíteni. Már tíz iskolával beszéltem, kettőben van Szabó Angelina, nézze, azokat megjelöltem magának. De ha tud várni még egy kicsit, még van néhány, akit felhívhatok…
Bólintottam. Ő meg telefonált. Az ötödiknél felkiáltott:
– Csillaghegyen is van Szabó Angelina! Ez már három. Járjon szerencsével, fiatalember!
– Ha megtalálom, szeretném tudni, kinek köszönhetem?
Felírta a nevét és a telefonszámát egy cetlire. Hálásan köszöntem, és folytattam a kutatást.
A három közül, egyik sem Ő volt. Addig még élt bennem a remény, de ezúttal erősen megfogyatkozott.
A HÉV-en is blicceltem, amikor jöttem visszafelé Csillaghegyről, leszálltam a Margit hídnál, és kimentem a szigetre. Még figyeltem a járókelőket, de már nem volt reményem. Lehetetlen egy ekkora városban megtalálni valakit, akiről valójában nem is tudom, hogy kicsoda.
Végig jártam a szigetet, aztán leültem a fűbe, néztem a fákat, meg a cumulusokat az égen… Igen, ezt is tőle tanultam, meg a stratocumulust, a nimbostratust… Együtt gyönyörködtünk a szépséges gomolyfelhőkben ott fenn a hegyen. Rá gondoltam. Olyan erősen, hogy szinte magam mellett éreztem. Arra gondoltam, hogy fogom a kezét, s szinte éreztem ujjai szorítását… Örültem, hogy kijöttem a szigetre. Annyira éreztem őt, hogy szinte minden kétségbeesésem elmúlt. Elmúlt a bánatom, és beletörődtem, hogy másnap haza kell utaznom. Nélküle. Anélkül, hogy viszontláthattam volna. Mintha ott lett volna mellettem, hogy vigasztaljon.
– Köszönöm Angelina – motyogtam magam elé és éreztem a keze szorítását, majd a bús-édes fájdalmat a lelkemben.
Amikor haza értem, belevetettem magam a tanulásba, munkába. Nem, nem akartam elfelejteni, csak túlélni a hiányát, amíg újra kitalálok valamit.
12 hozzászólás
Kedves Ida!
Őszintén együtt érzek ezzel a szimpatikus fiatalemberrel! Bár nem tanult pszichológiát Magor,, mégis tudja, hogy a reménytelen szerelem ellen legjobb orvosság, beletemetkezni a munkába és tanulásba. Szurkolok, hogy megtalálja a lányt. Addig még sok kanyar következik, ismerem írásaidat már. 🙂
Sok szeretettel: Matild
Drága Matild!
Köszönöm az együtt érzésedet.
Jól sejted, lesznek még kanyarok, de majd a végén áruld el, mennyire ismersz?
Magam is kíváncsi vagyok, mit mondasz majd. 🙂 Köszönöm soraid.
Sok szeretettel,
Ida
Drága Ida!
Ez nagyon szomorú rész. De remélem, csak azért, hogy majd annál jobban örüljünk, ha megtalálják egymást, és kiderül a titok! 🙂
Ölellek:
Ylen
Drága Ylen!
Biztos vagyok benne, hogy sejted már, hogy még sok minden fog történni.
Ez a rész valójában olyan átvezetés féle célt szolgált (ez kicsit engem is elbizonytalanított), a következő lesz a fordulópont. Magam is izgatottan várom, mit szóltok legközelebb… 🙂
Ölellek szeretettel,
Ida
Drága Ida!
Remélem, hogy rátalál Magor a titokra, mert, hogy van, az biztosan érzem.
Szeretettel várom a folytatást!
Ölesésem: Ica
Jól érzed, drága Ica! 🙂 Köszönöm, hogy itt voltál, és várlak szeretettel a következőnél is. 🙂
Ölelésem,
Ida
Kedves Ida!
Mániája lett ennek a fiúnak ez a lány. Ha a lány nem kereste meg őt, akkor nem is akarja, hogy megtalálja.
Talán még a neve sem az igazi neve…
Nehéz beletörődni a megmásíthatatlanba, de talán sikerül Magornak.
Judit
Kedves Judit!
Talán igazad van…, de talán te is meg fogsz lepődni. 🙂
Ida
Én nagyon drukkolok a fiúnak, és nagyon sajnálom, hogy nem találja meg, akit igazán megszeretett.
Ennél nagyobb fájdalom talán nincs is, még ha ez nem testi, "csak" lelki fájdalom.
Drága Ida, szeretném, ha minél hamarabb megtalálná a fiú és reménykedem, hogy ezzel Te is egyetértesz, és érzem, hogy nem fog a lány eltűnni a fiú életéből.
Izgalmas e történetnek a része, szeretettel olvastam, megyek tovább olvasni: Kata
Drága Kata!
Én egyetértek veled, de nem csak rajtam múlik… 🙂
Örülök, hogy izgalmasnak találod, látom tovább mentél, követlek…
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Jól értesz teremtményeid kínzásához. 🙂 Elsőrangú isteni lény válna belőled. 🙂 (Mindezt persze csak viccnek szánom.)
Általában jó eséllyel akkor szokott valami megtörténni, bekövetkezni, amikor már leteszünk róla. Kérdés, hogy akkor is ugyanúgy tudunk-e még örülni neki.
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Kár, hogy csak viccnek szántad. 🙂 Régóta vágytam már, egy ilyen mély lélektani novellát írni, csak nem volt bátorságom hozzáfogni. Nagy gyötrelmekbe rángattam bele ezt a fiút, de a cél az, hogy ki is kell belőle hozni. Hogy mennyire sikerül, azt persze döntse el az olvasó. Ez az első ilyen próbálkozásom, nyilván nem sikerült tökéletesre, mert hát, magam sem vagyok az.
Köszönöm, hogy itt jártál.
Szeretettel,
Ida