A szőnyegről jutott eszébe először, hogy életének három évtizedében minden megváltozott körülötte, minden, kivéve ezt a szobát. Ez ugyanaz a szőnyeg, aminek a mintáit milliószor ugrálta körbe békául kislányként. Békázhatok? – kérdezte gyakran esténként, míg a nagyszülei tévéztek. Ilyenkor? – aggódott Mama. Hadd játsszon a pulya, ha akar – válaszolta Nagyapa. De az ágy is pontosan ugyanaz, aminek a támláján egyensúlyozni tanult. Az éjjeliszekrény, amiről minden szombaton le kellett törülnie a port, és aminek a gombjait oly mókásan meg lehetett forgatni. A vitrin könyvekkel, amiket egyszer betűrendbe szedett – erre a cselekedetre Mama nagyon büszke volt – és a háromszárnyú tükör, amit ha ügyesen beállított, végtelenségig látta tükröződni önmagát. A szőnyegre bámult és az járt a fejében, hogy alighanem utoljára látja ezt a szőnyeget ebben a szobában. Akkor gondolt arra először, mennyire ragaszkodik ehhez a helyhez.
Ült a szobában és azon gondolkodott, hogy van-e ő egyáltalán. Valószínűleg nincs, mert az egészen biztos, hogy Nagyapa hordta a vállán a világot, és ha Nagyapa nincs, akkor se világ, se ő nincs. Képtelenség! – Mondta már sokadszorra aznap. – Nem lehet, nem, hogy egy hatalmas ember, aki olyan erős, mint a szikla, nem!, annál is erősebb: akár az acél, vagy a gyémánt, azon kifogjon holmi halál nevű dolog, ami másokkal is elbánt már! Oké, másokkal, de!… Csak ült és azon gondolkodott, hogy van-e ő egyáltalán, és ha van, akkor hol, mert ha Nagyapa hordta a vállán a világot, és Nagyapa most fekszik, akkor hol a világ? Csak ült és azon gondolkodott, ha eltűnik ez a szoba, ami gyerekkorának egyértelmű bizonyítéka, akkor, ha a múltja nem biztos, van-e jelene egyáltalán. Van-e bármi is egyáltalán, miután Nagyapa letette a bolygót hatalmas válláról?
Harangok. Megint. Valaki harangozik, vagy valakinek harangoznak? Ki tudja, mi a különbség?