A Szoba

Képzelj el egy szobát. Egy sötét szobát. Tíz négyzetméter alapterületű tökéletes kocka. A falak feketék, a padló és a plafon is fekete. Lámpa nincs. Az egyik falon egy ablak, vele szemközti falon egy ajtó. Őrjítően sima falak, mennyezet és padló. Mintha évekig csiszolt márvány lenne. Sehol egy szem por. Steril. Tökéletesen steril.
Képzeld el, hogy a szoba közepén áll valaki. Sötét van. Mélységesen mély sötétség veszi körül. Szinte összenyomja. Vak sötét? Igen. Vak sötét van.
Nem látja. De tudja, hogy hol van. Tudja, hogy abban a szobában van, ahol simák a falak és nincs más csak félelem, rettegés, és sötét. Tudja, hogy szembe van az ablakkal. Mögötte az ajtó, bár nem azon keresztül érkezett ide.
Fél. Retteg a sötéttől. Nyomasztó ez a sötétség. Vagy ami benne van. Fél, hogy valaminek történnie kell. Fél, hogy nem történik semmi csak felfalja a sötétség. A pánik határán észreveszi, hogy nem tud mozdulni.
És a pánik eléri. BUMM! Ki akar innen kerülni. Elfutni. A sötétségtől. A szobától. Mindegy hova, csak a lehető legmesszebb legyen innen. Futni. Gyorsan. Olyan gyorsan, hogy a lába átvegye a vadul kalimpáló szíve ritmusát, aztán még gyorsabban. Egyre csak el innen. Azt sem bánná, ha addig futna, amíg holtan nem esik össze. Igen. Megtenné. Meg is tenné, de nem tudja.
Tökéletesen bénult, csak áll a szoba közepén és néz maga elé. Ki az ablakon. Vagyis kinézne az ablakon, ha kilátna rajta. A szemeit sem tudja mozgatni, csak egyenesen előre néz, és a gondolatai repkednek a feje körül, mint részeg madarak. Retteg. A pánik már elkerülhetetlen. – Meg kell nyugodnod! – ordítja egy hang a fejében, de nagyon távolról jön. Alig hallja, de lassacskán alábbhagy a szívverése. Lassan elkezdi a gondolatait rendezni.
Még mindig fél, de már nem akar pánikolni. Ezt biztosra tudja. Ahogy egyre lassabban dörömböl a szíve, szépen kezd megnyugodni, jönnek a felismerések. Sötét van. Fél. Bénult. És valami, amit eddig nem vett észre, mert pánikolt. Valami, ami nem tetszik neki. Nagyon nem.
Hideg van. Miért van hideg? Kérdezi magától. Hirtelen jön rá a válaszra, és ez egyre jobban nem tetszik neki. Meztelen. Totálisan, tökéletesen, meztelen. Anyaszült meztelen, ha tetszik. De nem tetszik. Egyáltalán nem tetszik ez neki. Sem az, hogy sötét van, sem az, hogy hideg van, sem az, hogy meztelen. Mert ez biztos, hogy semmi jót nem jelent.
Érzi, amint a pánik kezd visszatérni. Kúszik az agy felé, és közben nő. Mint egy mérges kígyó, amit a félelmei táplálnak. Tudja, hogy nem bírna ki még egy pánikot. Nem szabad. Nem szabad, hogy a kígyó belemélyessze méregfogait az agyába. Halálos mérget pumpálna belé. Ezt biztosan tudja. Egyszerűen szétrobbanna a szíve a mellkasodban. Vagy egy ér az agyában. Nem hallana mást, csak egy apró pendülést a feje tetején. Mintha egy cseresznyemagot pöckölt volna a fejére valaki.
Ezért inkább nyugalmat erőltet magára. Végül is mi van? Itt van egy szobában, ahova nem tudja, hogy került, olyan sötét van, hogyha lenne egy gyertyája, az is feketén világítana, nem tud mozogni, mintha betonba öntötték volna és még jól meg is vibrálták volna, nincs rajta ruha, pedig nem ártana, mert hideg van. És amennyire meg tudja ítélni, egyre hidegebb van.
Igen. Ilyen hidegben már remegni szokott. De most nem tud. Még remegni sem tud. Mi a fene ez? Mi az isten történik vele?
A félelme hirtelen elmúlik. Helyét átveszi a harag. Dühös, mert nem érti ezt az egészet. Mert nem történik semmi. Mert mozdulatlanságra van ítélve. Mert nem lát mást csak a sötétséget. És mert olyan kurva hideg van. Történjen már valami! Ordítaná bele a sötétbe. Neki az ablaknak. Annak a szemét ablaknak, ami előtte van. Ami nem tudja, hogy miért van ott, de biztos, hogy ott van. Ordítana. Olyan hangosan, hogy kitörjön az ablak, és ki tudjon innen szabadulni. De nem tud. Csak áll a szobában, vár, és fázik.
A hőmérséklet tovább csökken. Most már csípi a bőrét. És egyre csak hidegebb van. Tudja, hogy nem bírja már sokáig ezt a hideget. De nem tud elfutni előle.
Miért nem látja a lélegzetét? Miért nem remeg? Miért nem tud mozogni? Miért van hideg? Miért van itt? Miért van ennyi kérdés és miért nincs válasz?
Válaszra vár a sötétben. A hőmérséklet tovább süllyed. Mintha a sötétség is mélyült volna. Hirtelen ismeri fel, hogy nem lélegzik.
Egy árva korty levegőt sem szippantott be amióta itt van. Gondolkozik. Ha ilyen hideg levegőt szívna be rögtön megfagyna a tüdeje? Úgy véli igen. És miért hallja a szíve ritmusát? Lassú, mintha csak otthon pihenne.
De nincs otthon! Itt van egy szobában, ahol sötét van és nagyon hideg. Kétségbe van esve. Most már végérvényesen kétségbe van esve. Sírni akar. Zokogni. De nem tud.
Ha képes volna bármilyen testi reakcióra, például sírásra, tudja, hogy a könny azonnal ráfagyna a szemgolyójára. Tudja, hogy a haja megfagyott. A teste minden szőrszála megfagyott. Érzi. Tudja. És egyre csak hidegebb van.
Hallja a szívét. Egyre lassabban ver. A teste többi részét már nem érzi. A vére áramlását viszont igen. Olyan, mintha kicsi gyöngyök gurulnának az ereiben a vérével.
Tudja mi ez. Tudja, miért ver lassabban a szíve. Igen.
Kezd megfagyni a vére. Megdermed. Becsomósodik. Nehezen pumpálja a sűrű vért a motor. És egyre nehezebben. A hideg, az elviselhetetlen szakaszt rég lehagyta. Az abszolút nulla ehhez képest kánikula.
De már nem érdekli. Semmi. Nem melegíti fel a remény. Mert a remény itt nem található. Ha úgy tetszik, melegebb éghajlatra költözött. Mert itt hideg van.
Ha meg tudná mozdítani a kezét, vékony jégréteg peregne le róla. Ami csak egyet jelenthet: már egyáltalán nem meleg a teste.
Hallgatózik a szíve után, de nem hallja. Nem dobban többet. Megfagyott.
És hirtelen kivágódik az ajtó mögötte. A hirtelen betörő forró levegőtől lerobban testéről a jégréteg. És a vakító fehér fény. Fájdalmas. Mégis jó. Nem érezte még gyönyörűnek a fényt, de ez most az. Utálta a sötétséget. Az volt a legőrjítőbb az egészben. Ömlik be a forróság és a fény. Látja az árnyékát az ablakon. Érzi a forróságot a hátán, ami elviselhetetlen, mégis jobb, mint a hideg. Próbálja meglátni az arcát az ablak üvegén, de nem látja csak az árnyékot az ablakon. Az ablak mögött nincs más csak sötétség.
Kezdi elönteni a remény, hogy még minden jóra fordulhat. Hogy hazamehet. Hisz nyitva van az ajtó. Hazamehet. A szeretteihez. Az otthonába, ahol béke van és nyugalom. Nem tud megfordulni, de már nem zavarja. Ha nem lenne bénult az arca, mosolyogna, mert hiszi, hogy most már nem lehet baj. Vége a rémálomnak. Vége ennek az egésznek.
És ekkor megszólal egy mennydörgő hang az ajtón túlról:
„- ÜDVÖZÖLLEK A PURGATÓRIUMBAN!”
Az utolsó, amit hall, mielőtt az agya rövidzárlatot kapna az, hogy döngve becsapódik mögötte az ajtó.

VÉGE?