– Mit szeretnél? Miért nem alszol már?
– Apa, maradhatok kicsit itt?
– Ezen már régen túl vagyunk. Van saját szobád, ott az ágyad, jó lenne, ha abban aludnál.
– Nyitva hagyhatom picit az ajtómat?
– Eddig is nyitva volt résnyire.
– Akkor égve maradhat a lámpa?
– Dereng az a kis éjszakai fény a sarokban, meg a csillagok a plafonon.
– Az nem jó.
– Miért?
– Vagyis jó, csak nem elég.
– Mire nem elég?
– Hogy elriassza a szörnyet.
– Milyen szörnyet? Szörny van a szobádban?
– Igen. Egy nagyon ijesztő szörny!
– És most átjött nyafogni ide?
– Apa, ez nem vicc! Így nem tudok aludni és félek!
– Na jó, menjünk át, nézzünk körül… nem látok itt szörnyet. A szekrényben sem, az ágy alatt sem, a függöny mögött sem, a játékos dobozokban sem. Te látsz?
– A játékos dobozokba nem is férne be, mert nagy. De attól még itt lapul valahol!
– Nagyon nagy?
– Igen.
– Rettentő rémisztő?
– Igen, borzasztóan!
– És csak sötétben jön elő, amikor egyedül vagy?
– Igen, csak akkor.
– Helyes.
– Miiii?
– Gyere, ülj ide az ágyra, elmondom. Vagy ne is, inkább feküdj le, én pedig betakargatlak…
– Ülj ide mellém! Mit mondasz el?
– Szóval. Az éjszaki szörnyednek nagynak, rémisztőnek kell lennie, és olyannak, aki akkor jön elő, amikor egyedül vagy és félsz.
– De az miért jó, hogy ijeszteget? Meg esetleg elvisz vagy megesz?
– Dehogy visz el és nem is esz meg. Az a te szörnyed.
– Az enyém ugyan nem…
– Más is látja?
– Nem, csak én. Azért, mert csak akkor jön elő, mikor sötét van.
– Ha most leoltjuk a villanyt, akkor előjön?
– Neeem… mert te itt vagy.
– Tőlem fél?
– Nem hiszem, mert nálad is nagyobb és sokkal csúnyább és ijesztőbb.
– Ez igazán kedves tőled, hogy kevésbé vagyok csúnya és ijesztő, mint egy éjszakai gyerekevő szörny…
– Apa, nem úgy értettem! De miért mondtad, hogy az én szörnyem?
– Ha most elaludnál, és ezért nem tudnád, hogy itt vagyok, akkor lehet, hogy előjönne?
– Ööö… lehet. De nem látnád.
– És te igen?
– Igen álmomban. És elvihetne vagy megehetne.
– A te álmod a te gondolataid. Ott te vagy a király, és nem eshet bajod. Ugye mindig felébredtél eddig, akkor is, mikor rosszat álmodtál?
– Igen…
– Na már most, amíg alszol, addig is kell rád vigyáznia valakinek, ott benn.
– Az álmomban a fejemben?
– Igen. Erre való a szörny. Amikor kezdesz elaludni, előjön és őrködik. Téged vigyáz, hogy ne lehessen bajod.
– Úgy mint te?
– Úgy bizony. Csak én az álmodban nem tudok ott lenni, de a szörnyed igen. Az legrémisztőbb álmokat távol is tartja.
– De olyan félelmetes!
– Persze, hogy az. Te csináltad ilyenre. Egy félős kiscicától ugyan ki ijedne meg? Minél jobban tudod, hogy veled van, annál kevésbé képesek a rossz álmok a közeledbe férkőzni.
– Engem sosem bánt?
– Sosem. Ő a te hű szolgád.
– Amikor nappal ébren vagyok, az oviban meg bárhol, akkor miért nem jön elő?
– Kellene?
– A múltkor a Lali szekált és sokkal nagyobb nálam, meg durva. Mindenki fél tőle. Jó lett volna egy nagy rettenetes és borzasztó szörny a hátam mögött.
– Emlékszem, akkor volt, hogy úgy álltál ki magadért, hogy végül békén hagyott.
– Igen, de majdnem verekedés lett belőle.
– De nem lett. Tudod miért?
– Miért?
– Mert a szörny ott állt a hátad mögött és segített.
– Senki sem látott mögöttem szörnyet.
– Akkor honnan lett hirtelen bátorságod? Mitől vonult vissza egy náladnál fél fejjel magasabb gyerek, ahelyett, hogy lökdösött volna? Miért ijedt meg tőled és hagy békén azóta is?
– Ő nem látja…
– Nem is neki kell látnia.
– Nekem tudnom, hogy ott van?
– Pontosan.
– Neked is van szörnyed?
– Mindenkinek van. Csak sokan elfelejtik, mire felnőnek és ezért olyan rémségek is megtalálják őket, amik egyébként elriadnának a szörnyüktől.
– Ha valaki elfelejti a szörnyét, akkor az eltűnik?
– Nem, csak visszavonul a sötétbe és szomorú.
– A szörnyek is tudnak szomorúak lenni? Akkor is ha rettentő ijesztőek?
– Igen. Bárki lehet szomorú, és bárki lehet boldog, mindegy hogyan néz ki.
– Én sosem fogom elfelejteni, hogy van szörnyem.
– Adj neki nevet, úgy könnyebb akkor is emlékezni a létezésére, ha már nagyobb leszel.
– A tiédnek van neve?
– Van, úgy hívják Bús.
– Azért mert szomorú?
– Nem, azért mert úgy néz ki, mint egy hatalmas kupac, rettentően göcsörtös és kanyargó szőlőgyökér.
– Ez nem értem.
– Én sem, de ő mondta, hogy ez a neve.
– Álmodban mondta?
– Persze, beszélni csak ott tudnak. Majd a tiéd is elárulja a nevét, amikor már barátok lesztek és akkor adni sem kell neki, mert tudja a sajátját.
– Apa! A szörnyeink nem bántódnak meg, hogy szörnynek tartjuk őket?
– Nem, nekik ez a fajuk, ahogy mi emberek vagyunk. De most most már aludj! Leoltjuk szépen a villanyt, így ni. Nyitva hagyjam kicsit az ajtót?
– Nem kell, a szörnyem mindjárt előjön végre és vigyáz rám a sötétben…