A Tárgy

Még mindig ott állt az oltár előtt.

Anélkül, hogy végiggondolt volna bármit is ezzel kapcsolatban, lustán körbejárta messziről. Értelmes, sárga szemeit végigfuttatta a hatalmas, faragott márványtömbökön, amiket már kikezdett az idő és beleptek a tekergő, folyton növekvő indák. Itt, a burjánzó dzsungel közepén ez már régen nem számított. Már senki nem tudta, mit rejtett egykor az oltár.

Senki nem emlékezett…

Ki tudja hány eon telt el azóta, hogy bárki vagy bármi is erre járt, miután valamilyen majomszerű csupasz lények önnön pusztulásukba vezették Gaia-t…

A Tárgy is feledésbe merült, mégis megmaradt valami az erejéből, amitől idegen, kellemetlen borzongás futott végig rajta. Egyszerre volt bizarr és vonzó; az ösztönei pedig hiába sarkallták volna menekülésre, képtelen volt szabadulni attól a kíváncsiságtól, ami felébredt benne. Halvány sejtelem érte el, szinte simogatta, de még mielőtt jobban figyelhetett volna rá, már tova is tűnt. Ahogy puhán lépkedett tovább, ismét kísérteni kezdte valami, ami idegen volt mind a Földszellemtől, mind az itteni lények bármelyikétől, amikkel valaha is találkozott- már ha volt bátorsága a közelükbe merészkedni…

Ez az entitás teljesen új és ismeretlen volt számára.

Közelebb óvakodott az oltárhoz, hátha megpillant valamit, de nem. Semmit sem látott, csak az a furcsa erő sűrűsödött folyamatosan, ami kiélezte az érzékeit. Minden apró neszt képes volt meghallani, érezni a bőre minden egyes négyzetcentiméterét, megízlelni azt a furcsán ismerős, édesen sós, fémmel keveredő ízt a szájában…

Végigkúszott a nyelvén, le a torkán, égetően hideg és borzongatóan gyönyörű volt… Megvillant a szeme, ahogy felismerte a vér halvány emlékét az elméjében.

Egy pillanat alatt történt, ő mégis fényévekre került, soha nem látott tájakon járt, olyan csatákat vívott ismeretlen lényekkel, amiknek a létezéséről sem tudott…

Egyetlen dolog volt állandó: a misztikus Tárgy és az azt rejtő oltár, ami végig elkísérte és biztos pontot mutatott a kavargó vízió kusza összevisszaságában.

Az entitás vezette…

Ám azt nem is sejtette, hogy az emlékeiben jár. Minél többet lát, annál jobban fogja elveszteni önmagát és beleveszni a bűvöletébe…

Elméje már alig bírta követni az örvénylő álmokat. Régi csaták és háborúk véresen derengő emlékképei a hatalomért; az uralkodás és a fényűzés hányingerkeltő mámora; hamis parancsok, intrikák szövevényei; lecsapó, mohó kezek gyakorlott, kutató mozdulatai az elvágott torkokhoz tartozó félmeztelen testeken… Az áldozat: a vörösen csordogáló, éltető folyadék, ami fenntartotta az erejét… A hatalom az elmék felett…

Azok a gyengék pedig hittek benne.

Istenítették, rejtegették, imádták, küzdöttek érte! Mindenki őt akarta. Nem volt kivétel a bűvölet alól.

A legszentebb tetteket és a legundorítóbb ocsmányságokat voltak képesek elkövetni az Ő nevében. Hogy megszerezzék, kiengeszteljék, kedvét keressék…

Rosszabb volt, mint Belle Morte, akinek egyetlen pillantásától birodalmak omlottak össze; sóhajától uralkodók születtek, a Történelmet pedig a saját szolgálatába kényszerítette… Ám még ez is kevésnek bizonyult Vele szemben. Senki és semmi nem állhatta ki vele az összehasonlítást. Ő még mindig itt van, eonokkal azután, hogy a Történelemnek még csak az emléke is feledésbe merült… És újra szomját csillapíthatja, amint teljesen megkaparintja ezt a sötét lényt…

Lassan kinyitotta a szemét, ahogy eszmélni kezdett. Próbálta helyretenni a sok idegen hangot, szagot és benyomást ami az elméjét rohamozta, mintha bármikor összeroppanthatná. Nem értette a logikáját. Tulajdonképpen nem is kereste. Mikor képes volt ismét lábra állni, elborzadva pillantott végig az oltáron. Még mindig nem értette teljesen, mi az a Tárgy amit őriz, mégis megborzongott a tudattól, hogy megpillantott valamit a Lényegéből. Valahol, nagyon mélyen érezte, ismerte, hogy mi ez, de a felismerés nem jutott el a tudatáig. Ösztönösen hátrálni kezdett, izmai finoman kígyóztak a bőre alatt, közben végig az oltárt figyelte lehajtott fejjel. Mikor már elégnek érezte a távolságot, hirtelen hátat fordított, és egy hatalmas szökkenéssel kecsesen eltűnt a óriásira nőtt fák között.

Még figyelte egy darabig az eltűnő párduc apró, fekete testét. Látta, ahogy az utolsó esélye kicsúszik a karmai közül, hogy képtelen becserkészni őt, bármivel is próbálkozott. Kevés volt a hatalom ígérete, az eszméletlenségig tartó részegség és véget nem érő kéj mámora, az uralom biztosítása mindenek felett…

Eddig működött. Mindig behódoltak neki… Sosem kellett ekkora sértést elszenvednie, vagy látni, ahogy az utolsó lehetősége is illúzióként foszlik szét…

És nem értette, hol rontotta el.