A te házad az én váram – A nagy ház 05.

A faházikó férfizajoktól volt hangos. Már jócskán túl voltak az ebédidőn, ezért Tomi úgy gondolta, beröffenti a fűnyírót. Ilyenkor talán már nem számít főben járó bűnnek. De… nem akart sikerülni. Amikor Zsombor rátalált, már tetőtől talpig egy merő szutyok volt. Ennek ellenére lelkes vigyorral nézett föl barátjára.
‒ Hallod! – kezdte Zsombor. – Hogy a nővéredből micsoda szuper, állat, atom-zsír bombázó lett!
‒ Hát… köszönöm a nevében is. Biztosan értékelné, ha hallaná.
‒ És milyen elbűvölő, milyen kifinomult a stílusa…
‒ Szóval szerelmes vagy?
‒ Még szép! Az áldásodat kérem.
‒ Áldásom rátok. – legyintett Tomi, és feltápászkodott.
‒ Nem indul?
‒ Szerinted? – járta körül Tomi a masinát. – Pedig már ától cettig átnéztem. Nem értem, mi baja. Látszólag minden rendben.
Zsombor gyanakodva sandított rá. ‒ Hm… benzin van benne?
Tomi megmerevedett, mint akinek végigvágtak a hátán, majd gépies mozdulatokkal elindult a benzines kanna felé. ‒ OK! Majdnem mindent.

Végre kicitálták a böhöm gépet a gyepre, és beindították. Tomi sétált mögötte, Zsombor pedig ürítgette a puttonyt, töltögette a szelektív zsákokat. Aztán cseréltek. Jól elvoltak. Tomit különösen elszórakoztatta Zsombor alapossága, és a keze bepiszkításától való beteges félelem. Adott neki egy kertészkesztyűt, majd nevetve megjegyezte, hogy úgy néz ki azzal a fehér kesztyűvel, mint Mickey egér.
Közben Zsombi faggatózott. ‒ És a másik lány, az a Julcsi, az milyen?
‒ Júlia – révedezett a messzeségbe Tomi. – Hogyan is írjam le neked? Emlékszel, mi történt veled, amikor Eléd toppant Eszter? Na, hát azt emeld a négyzetre.
‒ Uramisten – rémült el Zsombor –, rá fogok kapni az alkoholra!
‒ De még mennyire, hogy nem! Itt nincs alkoholizálás, barátom!
‒ Ez csak irónia volt.
‒ Az alkohollal még csak nem is ironizálunk.
‒ Jó, jó, tudom, a nemző és a nevelőapád is… OK! Befogtam… De most komolyan: annyira jó nő?
‒ Hogy annyira jó nő-e? Hah! Vénuszt megölné a sárga irigység.
‒ Vénuszt? Sápadt, puha lány egy fésűskagylóban? Vénusz születése? Áh! Az a csaj egy pottyadt tehén. Ahhoz képest még Zsófi nagynéném is csinos és feszes.
Tomi a fejét csóválta. Zsombornak valódi szerencséje, hogy a kereken ötszáz esztendeje békésen nyugvó Botticelli mester fülét anno befogta a jótékony halál hűvös két keze, mert ha ezt hallaná, minden bizonnyal előugrana a holtak birodalmából, hogy ecsetjével bőszen összemázolja ennek a „valódi szépség” iránt ily’ érzéketlen bugrisnak a képét. ‒ Mindenesetre szeretnék ott lenni, amikor találkoztok. ‒ mosolygott sokat sejtetőn.
Zsombor vigyora egy csapásra fintorba vonaglott; az ilyesmire ő soha nincs eléggé felkészülve. Azt azonban maga Tomi sem gondolta volna, milyen hamar valóra válik a kívánsága. Miután a kiskapu záródása valaki jöttét jelezte, azután szapora tűsarokkoppanások figyelmeztettek feltartóztathatatlan közeledtére, s miután előbukkant a magyalfal mögül előbb az egyik, majd a másik hosszú, bokacsizmás, karcsú láb, s végül a hozzájuk tartozó életnagyságú, eleven jelenés, a két hímnemű földlakó egyed már csak lassított felvételben vette az adást. Ezt a technikát minden bizonnyal az irgalmas evolúció fejlesztette ki a hímek ép elméjének megóvása érdekében, hogy jusson idejük feldolgozni a beáramló szokatlan információtöbbletet, és közben ne álljon le a szívműködésük. Így vonult el előttük Júlia, a lobogó sörényű, aniston-szőke driád. Tökéletes testének minden apró rezdülése újabb fájdalmas nyílvessző a férfiszívbe. Épp a közepébe. Odaintett nekik, mosolygott, köszönt, ők pedig követték a szemükkel, és… voltaképpen ez minden, amire képesek voltak.
Júlia már rég eltűnt az ajtó mögött, amikor a két fiatalember még mindig a hűlt helyét bámulta.
‒ Istennőm! – rebegte Zsombor. – Mondd, milyen áldozatot kívánsz a te gyarló szolgádtól?
‒ Nos, igen – krákogott Tomi –, ezt még meg kell szokni.
Bárgyú révedezésükből, váratlanul valami éktelen csattogás zökkentette ki őket. A magára hagyott önjáró fűnyíró önállósította magát, és buzgó bizonyítási vágytól hajtva felhágott egy járdakorongra. A két fiatalember most tehát az elnémult masinát nézte. ‒ OK! – nyugtázta Tomi. – Új kést kell venni a fűnyíróba.

A kis kamasz a szemközti házban még mindig az ablak mellett kuporgott. Sikerült ellógni a sulit, de vajon sikerül-e holnap is? Mindegy. Minden napnak elég a maga baja – ezt bigott vallásos nagymamája mondogatja mindig, aki ugyan kicsinyítő képzővel emlegeti a szenteket, sőt a mindenség teremtőjét is, viszont utánozhatatlan szalagos fánkot tud sütni. De félre a sztereotípiákkal, a szemközti paradicsomba angyalok érkeztek. Földi angyalok, akiknek van nemük (a gyengébbik), tűsarkakon tipegnek és a hajuk csaknem a derekukig ér.
Egy ideje már Antonio Bandreas járt a fejében, és az ő filmtörténelembe bevonult problémamegoldása. A spanyol szívtipró is egy ablakhoz volt szögezve az ominózus jelenetben, igaz ő az olasz csődört várta, hogy az kilépjen a Karibi Bank ajtaján, és végre jól szíven lőhesse. De vizelnie neki is kellett. Fránya biológia! A kis kamasz az üdítős flakont méregette. Bármi történjék is, ő innen fel nem áll.
Ekkor rontott be az öccse. ‒ Ebéd!
‒ Nem megyek – vetette oda a kis kukkoló.
Öccse mögé lépett. ‒ Nézzük csak: chips, fanta, snickers. Hm… túlélőcsomag. És látcső? Kit figyelünk?
Bátyja kipirosodva fordult felé. ‒ A nagyinak igaza volt. Van isten, és meghallgatta imáimat. Képzeld! A lakatlan házba két isteni finom husi költözött be.
Öccse azon nyomban kikapta kezéből a távcsövet. ‒ Hadd né’m csak! – Vadul pásztázni kezdte a kérdéses portát, és észlelt is bizonyos mozgolódást, de mindössze két férfit látott, amint épp a pázsitot gondozzák. Lenézett a bátyjára, aki épp a snickers csomagolását tépte fel mohón. ‒ Hogy is néz ki az a két… husi?
‒ Óh, egy isteni barna, és egy még istenibb szőke.
‒ Szóval… egy barna… és egy szőke?
‒ Aha! aniston-szőke.
Öccse kezében megremegett a látcső. Mivel bátyja szája épp tele volt, azt hallotta: ashton-szőke. Mint mondjuk Ashton Irwin? Oh my god!!! Hát, ezek valóban egy barna és egy szőke, de… ezek pasik! ‒ És te… ‒ nyelt egy hatalmasat – őket kukkolod?
‒ Naná! Ki nem hagynám. Le se bírom venni róluk a szemem.
A kisebbik tesó kereste a szavakat ‒ Tudod, hogy a személyiségi jogok megsértését a törvény bünteti?
‒ Na, és? Kiskorú vagyok. És különben is kinek ártok vele? Bántok én valakit? Csak ülök itt, és gyönyörködöm bennük. Ilyen alapon mindenkit le kéne csukatni, aki a tévé elé ül, és a tele-novellákban idegen családok magánéletét kukkolja naphosszat.
‒ Bennük… bennük gyönyörködsz – nézett a szemközti ház felé a megrökönyödött öcs.
‒ Bennük bizony! Mióta megláttam őket… nem is tudom… valami történt… valami megváltozott bennem.
‒ Khm… igen, hát… az már biztos… khm. – Öccse még egyszer belenézett a messzelátóba, majd szép lassan letette azt az asztalra, ezután fegyelmezetten, óvatosan hátrált az ajtó felé. ‒ Íííííígen… értem én… egy szőke… és egy barna… világos.
Bátyja a szeméhez emelte a visszakapott látcsövet, és kikémlelt az ablakon. Épp a legjobbkor, mert Eszter ugyanekkor lépett ki újra a teraszra. (Amit a hátráló kistesó természetesen már nem látott.) A báty szinte nyalta a szája szélét. ‒ Mmmmm! Micsoda bombázó!
Öccse ekkor kezdett el szaladni. ‒ Anyúúúúúú!