A lányoknak első pillanatban földbe gyökerezett a lába. Sok minden átfutott az agyukon, sok mindenre fel voltak készülve, már amennyire azt az idő rövidsége engedte, de úgy tűnt, mégsem mindenre. Első pillantásra úgy tetszett, hogy Zsombor, egy szál rövid hálóalsóban, az ágya tetején ugrál (mit ugrál, a mennyezetig szökell), és önmagát tépi. Mintha le akarná nyúzni a bőrt a nyakáról! Mintha tőből ki akarná tépni a fülét! Mintha két kézzel akarná kicsavarni a saját fejét a helyéből!
És mindenütt vér. Kevéske, de jól látható vérfröccsenetek a barackszín falon, az Avenger (!!!) mintázatú ágyneműhuzaton, és Zsombika gyengén barnult, sápatag felsőtestén derékig, és alább is valamicskét. Pici, aprócska cseppekből álló pricconatok, akárha szeplők lennének. Mintha csintalan gyerekek lopództak volna be Zsombor szobájába, és vízipisztollyal vörös festékoldatot spricceltek volna szerte szét.
Zsombor észre sem vette, hogy a lányok a megmentésére érkeztek. Eszét vesztve sikoltozott hisztérikusan, és a haját tépve ugrándozott. Eszter tért előbb magához. Amint felismerte, mivel hadakozik a fiú, magasra emelte a partvist, és az ágyhoz szaladva lesújtott vele. Majd újra és újra. Szegény Zsombor, akinek még most sem sok fogalma jutott arról, hogy már nincs egyedül, elterült az ágyon, kifújta a levegőt, és egyelőre elfelejtett új adagot magába szívni.
Julcsi odaugrott, és lefogta Eszter vadul cséplő karjait, akire egyre inkább átragadt Zsombor hisztériája. – Mit csinálsz!? Még megölöd szegényt!
– Jaj! – eszmélt föl Eszter. – Jaj! Szegény Zsombikám! Mit tettem!?
– Ugyan már! Neki semmi baja. Legalább lecsillapítottad – hajolt le a fiú fejéhez Julcsi. – De ezst a sépséget majdnem megöjte esti néni, idazs?
Amikor a lány fölegyenesedett, egy aprócska állat összegömbölyödött kis teste remegett a markában. A kis denevér halálra volt rémülve, már nem is védekezett.
Eszter kezéből kihullott a partvis. – Jóságos ég! Ne mondd nekem, hogy ezt a szörnyeteget is ajnározni fogod!
– Hát hodne ajnájozsná lulcsi mama ezst a picsi sépséget, idazs? Idazs, djágaságom? Idazs! Idazs! – Julcsi annyira örült a kis hívatlan vendégnek, mint egy karácsonyi ajándékot kapott gyermek. – Na, deje, elvislek innen, mej itt nem vad ám bizstonságban. Nem ám! Esti mama gonos! Esti mama nem sejet! De lulcsi mama, nem hagyja, hod bántsák azs ő kicsikéjét. Na, deje! Felvislek a padlásja!
– Fel ne merd vinni a… Hallod, Julcsi!? Meg ne próbáld! Én nem fogok egy fedél alatt élni ezzel a… Hallod!!!?
– Ne is figyelj rá – súgta Julcsi a kis jószágnak. – Tudod, megjött neki. Ilyenkor nagyon kiszámíthatatlan. Jaj, de rusnya kis pofád van, te gyönyörű kis csúfság. Mint egy kis ördög. Igen, az vagy, egy kis repülő ördög. Hát mi’ csináltál, te kis vámpír? Megcsapoltad Zsombi bácsit, amíg aludt? Ejnye, ejnye, te rosszaság! Most majd hordhatom Zsombi bácsit vagy fél éven át terápiára.
Eszter reményvesztetten nézett utána. – Nagyon fura ez a lány. Nagyon fura.
Majd arra lett figyelmes, hogy az eszmélkedő Zsombor motyog valamit. Közel hajolt hozzá.
– Betti – motyogta elhaló hangon a fiú. – Betti vámpír… átváltozik… Vér… kiissza a véremet… Betti vámpír…
Eszter mosolyogva félrefésülte a fiú szép, sötétszőke haját, és megvizsgálta a „műveleti területet”. A kis denevér valóban több harapást ejtett a fiú fülén, a cimpájánál, ahol a legvérzékenyebb. A kis tűhegyes fogacskák apró sebeket ejtettek. A vér pedig ezeken a kis sebeken át szivárgott. A kis gonosztevő minden bizonnyal jóízűen lefetyelgette az éltető nedűt, mígnem Zsombor felébredt, és elkezdett hisztériázni. Egy férfi ilyenkor odanyúl és, ha némi undorral is, leveszi szépen a nyakáról a kis állatkát, és kidobja az ablakon. A kedvesebbje nem is dobja, csak kiviszi, mint Julcsi, nehogy a törékeny állatka megsérüljön. A gonoszabbja… azt hagyjuk. De Zsombor… ő egy ilyen kis lénnyel szemben is védtelen.
– Zsombika, szívem – ébresztgette Eszter a fiút. – Szívecském, ébredj! Zsombikám!
– Betti… Itt volt Betti… Ne engedjétek ide… Ő egy vámpír… Mind veszélyben vagyunk…
– Jól van, édesem, gyere. Meg kell fürdened. És fertőtleníteni kell a füledet. – Aztán még hozzá tette, csak úgy magának: – Bár tetanusz nélkül ezt úgysem úszod meg.
– Betti – remegett Zsombor, miközben Eszter a fürdő felé támogatta. – Vámpír… Mind veszélyben vagyunk…
Az eset után Tomi feltérképezte a terepet denevérügyileg, és arra jutott, hogy, amennyire ő meg tudta állapítani, az ő telkük területét körülbelül 30 denevérből álló kolónia tekinti a vadászterületének. Igaz, hogy a kis repdesők igazából rovarevők, és tudomása szerint azokra is leginkább reptében vadásznak (rárepülnek a lepkékre, egyéb szárnyas rovarokra, a faroklebenyükkel begyűjtik, majd onnan a szájukhoz tornásszák az áldozatot), de hallott már olyat, hogy főleg vidéken, a kis vadászok olykor leszállnak például ólakban, pajtákban, és alvó állatokat megharapnak, véralvadásgátló vegyi anyagot juttatnak a nyálukkal a sebbe, és onnan iszogatnak. A békés tehenek, sertések meg alig vesznek róluk tudomást, fülük bojtját, ha megmozdítják. De még sohasem hallott olyat, hogy embert is megharapjanak. Talán kevés a rovar. Talán túl hatékonyan irtja az ember a rovarállományt.
Mindenesetre Zsombor egy darabig meglehetős furcsán viselkedett Kedvesével. A randikról rendre elkésett; a korábban annyira kedvelt „elbújós zugokat” messzire elkerülte és inkább nyüzsgő nyilvános helyekre cserélte, ha a lánnyal volt; még naplemente előtt hazakísérte; a Huba utcai házba soha nem hívta meg (mert a vámpír hívás nélkül nem léphet be a házunkba); az ablakát pedig szigorúan zárva tartotta, hogy ha Bettinek ismét denevérré változni támadna kedve, akkor kenődjön csak rá az ablaküvegre, mint Leslie Nielsen.
Barátai végül megérttették vele, hogy nincs mitől tartania. Betti nem vámpír, és ha ő sokáig fog butáskodni, akkor elveszíti az egyetlen női lényt, aki a férfit látja benne. Ez egy erős varázsige volt, ami hatott. A paranoid Zsombor visszaváltozott a korábbi, hétköznapi Zsomborrá, és egyelőre úgy is maradt.
Valahol a Földközi-tengeren egy kényelmes, napfényes kabinban ejtőzve (ami egy luxuslakosztályra emlékeztetett) Déta elnyúlva hevert az ágyán. A fürdőben valaki zuhanyozott. Női holmik levetve itt, ledobva ott. Ahol épp Déta letépte a vendégéről. Egy kormánytisztviselő feleségére vigyázott, szerette az effajta feladatokat. És azt, hogy gondoskodjon a hölgy minden igényéről, nos, ő szerette a lehető legtágabban értelmezni.
A műholdas tévé távirányítóját nyomkodta, értelmes műsort keresett. Hirtelen megdermedt. A BBC World News csatornáján valami megragadta a figyelmét. Felült az ágyon.
„Jesus Romario, a hondurasi köztársaság első embere ma délelőtt sajtótájékoztatót tartott a tegucigalpai Independiente székházban. Az elnök, az alelnökkel az oldalán jelent meg. Röviden és szárazon közölte, hogy lemondani szándékozik elnöki posztjáról, azután elhagyta az előadótermet. A felbolydult sajtó kérdéseire már az alelnök válaszolt, aki a konkrét indoklás kifejtését diplomatikusan elkerülte, ugyanakkor biztosította a jelenlévőket, hogy az elnöki kabinet tovább folytatja Romario elnök politikáját, országépítő célkitűzéseit. A konkrét kérdésre, hogy a hondurasi kormánynak mik a további tervei az IMF-fel, Alvarez alelnök némi jelentőségteljes hatásszünetet követően (amely közben az arckifejezése azt sugallta: jaj, de nehéz ezt kimondanom, jaj, de nem akarok én most itt állni, jaj, az én vállamra került a világ terhe, jaj, ha rajtam múlna, ez bizony soha nem következne be, de csak szolga vagyok, a ti alázatos szolgátok) kijelentette: Honduras kormánya leül tárgyalni az IMF képviselőivel. Ezek után elszabadult a pokol…”
Déta kikapcsolta a tévét. Egy darabig csak nézte az elsötétült képernyőt, mintha azt várná, hogy a készülék magától bekapcsolódik, és valaki vidáman kiszól belőle, ugyan, csak tréfa az egész, amit az imént láttak, csak egy paródia volt. Aztán hirtelen nem bírt egy helyben maradni. Fel kellett állnia, fölmenni a fedélzetre.
A friss, sajátos illatú levegőben közelgő esőt érzett. Elkémlelt észak-keleti irányba. A távolban egy közeledő felhőréteget látott. A ciklon csapadékgerjesztő feláramlása nemsokára betetőzik, addigra jó kiterjedt lesz, és elnézve a felhők hasának színét nem volna ajánlatos bevárni. Utasította a fedélzetmestert, hogy húzzunk innen a p…ba!, és nekikönyökölt a korlátnak.
A zölden csillogó vizet nézte, de közben arcokat látott a hullámokon ringani: Liebman, Stock, Mate és Ridgeback… mind halottak. És miért? Az IMF mégis zöld utat kap Hondurasba. Ostobaság volt azt hinni, hogy tehetnek bármit is. Annak a kis országnak vége. Honduras nemzeti mottója: Libre, Soberana e Independiente. Ezentúl búcsút mondhatnak az eddig is csak álmodott szabadságnak és önálló függetlenségnek. Végleg lehúzhatják a rolót. Legalább… legalább a gyerekeket, a családot kihozták. De Romariót mégis sikerült lemondatnia ellenlábasainak. Talán épp Alvareznek. Ki tudja, milyen államban nőnek majd fel azok a gyerekek. Ha Romarionak van egy csöpp esze, elhagyja az országot.
Egyedül Ridgebackre gondolva támadt benne némi derű. Ő a halál szánt szándékával tartott vele a dzsungelbe. Rá gondolva elmosolyodott. De újra fölsejlett előtte a többi arc, és homloka elborult. Érezte, hogy valakit le kell igáznia. Valakin bosszút kell állnia. Valakit le kell győznie, a földig rongyolnia. A kabin felé nézett. Ott egy kormánytisztviselő féltett tulajdona. Egy tiltott gyümölcs, akit nem szabad érinteni. Valami, amit elvenni kéj. Valami, amit titokban birtokba venni extázis. Gyalázat. Győzelem. Gyalázatos győzelem. Mocskos öröm.
Déta lerobogott a lakosztályába. Nem az az igazi ciklon, ami észak-keleti irányból erre tart. Az igazi ciklon itt jön, kislány! Jobb, ha kapaszkodsz, mert Déta bácsinak megjött az étvágya!
***
2 hozzászólás
Kedves Laca!
Aha, nem a macska volt, denevér… 🙂
Fura jellemekkel ruháztad fel ezt a Zsombit, bár Eszter és Julcsi is tud meglepetéseket okozni. Tomi a legsikerültebb közülük, nyilván nem véletlen a dolog. Kíváncsi vagyok rá, hogy mi a terved vele?
olvasom tovább…
Igen, denevér.☺ Volt részem denevéres (de nem véres) kalandban. Innen jött az ötlet.
Zsombor egy amolyan feszültségoldó figura a műben, az ő dolga a csetlés-botlás. Persze olykor adunk a szájába komoly szavakat is, de alapvetően ő egy komikus figura.
Laca