Edit elkalandozva válogatott a saláták között. Szeretett a hipermarketekben vásárolni, de általában nem magáért a vásárlásért. Volt egy különös hangulata a hipermarketek világának, amit ő hamisan a sajátjának érzett, és ez a közeg nyugtatólag hatott az idegeire. Most azonban mintha valahová a raktárak mélyére bújt volna előle a remélt hangulat.
A nyárnak lassan vége, és ő parlagon maradt. Nyaralni se’ ment el, inkább félretette a pénzét; az állása egyelőre biztos, de ki tudja, mit hoz a holnap. A válság elhúzódik, erre mindenki mérget vehet. Hiszen Magyarország voltaképpen már eddig is egyfajta válsággal küszködött, ezt még ő is tudja.
Egyre többen szivárognak ki külföldre. Angliába, Németországba, még Amerikába is. Miféle számításokat lehet ott megtalálni? Ő sosem gondolkodott ilyen megoldásokban, ilyen hétmérföldes lépésekben. Ha mennek, csak hadd menjenek. Különösen az egészségügy kezdett kivándorolni. Ennek bizonyára lesz egy olyan vonzata is, gondolta Edit, hogy talán az állások stabilabbak, biztosabbak lesznek, ahogy csökken a humánerőforrás. A kórházak, az egészségügyi létesítmények, különböző részlegek bezárására akkor még nem is gondolt. Ahogyan az üzemeltetés kérdésére sem. A Nemzeti Erőforrás Minisztérium Egészségügyért Felelős Államtitkársága majd csak az év novemberében fog előállni a „Semmelweis Tervvel”, amit az egészségügy megmentésére dolgozott ki. S az is még csupán tervezet lesz; a megvalósítás útja pedig még szorgos kitaposást és rengeteg türelmet, bizakodást követelne. Azonban leginkább csüggedésre ad majd okot. Idővel Edit is elhagyja majd az országot, de erről ma még sejtelme sincs.
Elrévedezéséből egy neki ütköző váll zökkentette ki. Már megint nekimentem valakinek? A mellette küszködő magas lány azonban elnézést kérőn mosolygott le rá. – Bocsánat! Nem akartam!
– Ugyan! Én voltam figyelmetlen. Elnézést!
Julcsi megpróbálta tovább tolni bevásárlókocsiját, de ráérős úrhölgyek valóságos kereszttorlaszokat képeztek az amúgy elég tágas, de matrónák számára még így sem elegendő polcfolyosón. – O-ó! Torlódás. Hátraarc! – nyögött kényszeredetten mosolyogva Julcsi, és megpróbált kihátrálni, de már be volt kerítve. A nagymamák és rutinos háziasszonyok onnan is támadtak.
A két fiatal nő egymásra vigyorgott. – Hát, ez van – vonta meg a vállát Edit.
– Ne haragudj… a környéken laksz? – fürkészte Julcsi sötét hajú nőtársa arcát. – Olyan ismerős vagy nekem.
– Persze – hagyta jóvá Edit minden rosszindulat nélkül. – Egyszer alaposan lealáztál a munkahelyemen. De azért kedves tőled, hogy emlékszel rám.
– Le… lealáztalak? Miért? Mi’ csináltam?
– Mmmm… voltaképpen csak azt, amit én is tettem volna a helyedben. Kitetted a pasidra a „Foglalt! El a kezekkel” figyelmeztető táblát.
– Ó! – Julcsinak kutatnia kellett az emlékei között, de mivel évek óta nem volt kapcsolata, ez igen nehéz feladatnak ígérkezett. Fel is hagyott vele. – Ne haragudj, de azt hiszem, talán összekeversz valakivel.
– Egy ilyen nőt? Ugyan, kérlek!
– Hogy… Hogy érted azt, hogy „egy ilyen nőt”?
– Nézd el nekem, ha nem dicsérlek agyon, jó. Pontosan tudod te magadról, hogy milyen szép vagy. És ezt veheted bóknak, de dögölj meg, hogy ilyen jól nézel ki.
Julcsi összenevetett a sajátos modorú nővel, akit még mindig nem tudott hova tenni. – Julcsi vagyok – mutatkozott be végül. – Te is nagyon csinos vagy. Komolyan.
– Kösz. Edit. Edit a Dental Edifice-ből.
– Ó! A fogászatból? Akkor… Akkor te Tomira gondoltál!
– Igen, ha jól emlékszem, valóban Tamás volt a páciens neve. Még soha senkinek a fején nem láttam azelőtt akkora… nem is tudom, mit.
– Igen, bizony! Alaposan fel volt dagadva szegénynek az arca. Csak az egyik oldal. Ettől volt olyan mókás. Én mentem érte, persze, így volt. Jaj, bunkó voltam?
– Csöppet sem. Csak határozott. De megértelek. Remek pasi, érthető, hogy vigyázol rá.
– Igen, értem, de tudod, ő nem… ő nem a pasim.
– Nem?
– Nem. Nem is volt. Soha. Sőt, ami azt illeti a másé sem.
– Akkor… ez azt jelenti, hogy akár randizhattam is volna vele?
– Nos…
– Tudod, mit? Akkor mégiscsak bunkó voltál! Nem a volt tiéd, de te mégis úgy viselkedtél. Miért?
Julcsi körülnézett, szabad-e már az út, de a traffic jam tartósnak ígérkezett. – Ööö, nem tudom. Igazán. Tudod, mi együtt élünk, de…
– Együtt éltek? Akkor mégis a pasid?
– Nem. Ő a főbérlőm, érted? Övé a ház, amiben lakom.
– A főbérlőd?
– Igen, de… igazából nem is az. Úgy értem, ő a tulaj, de… mióta ő a tulaj, egy fillért sem kell fizetnünk. Nincs se lakbér… se rezsi… csak úgy lakom ott. Abban a szép kastélyban, és… csak úgy… Te jó ég!!!
– És ő is ott lakik, a házban?
– Nem. Igazából ő egy faházban lakik.
– Mi?
– Igen, egy kis faházikóban.
– Miért?
– Hát… azt nem tudom pontosan. Tudod, ő egyaránt nagyon egyszerű és nagyon bonyolult lélek.
– Jól értem? Neki van egy kastélya. Ebben laksz te. Ő meg egy faházikóban lakik?
– Igen, ahogy most ezt mondod, nekem is őrültségnek hangzik.
– És… nincs köztetek semmi.
– Nincs. Vagyis dehogy nincs! Hát, barátok vagyunk. Érted? Barátok.
– Tudom, mit jelent a szó.
– Persze, persze, hogy tudod, ne haragudj.
– Megengedsz egy kérdést?
– Azt hiszem, ennyivel tartozom. A bunkóságért.
– Helyes. Szóval… miért vagytok ti csak barátok?
– Hát, mert… mert…
– Hm?
Julcsi keresett, kutatott, de nem talált semmit. Semmi ésszerű indokot. Ez döbbenetes volt. Edit megszánta. – Nézd, nem akarlak megfosztani a felfedezés örömétől, de én úgy látom, te el vagy veszve, nagylány. Te fülig szerelmes vagy abba a fiúba. És ha ő nem ugyanígy érez irántad, akkor egy rohadt nagy seggfej.
Julcsi rábámult a fogászati asszisztensre, akit nem is oly’ rég éppen ő fosztott meg valami nagyon jó dolog, talán A boldogság lehetőségétől. S most épp ez a nő mondja ki azt, amire ő képtelen volna. Amit ő talán soha nem mondana ki.
Edit mosolygott. – Igazam volt. Látom rajtad. Egyetlen dologra tudsz csak gondolni: hogy azonnal látnod kell őt. Hát menj, te hosszú lábú, szerencsés ribi! Menj, és mondd el neki! Hölgyeim! Csináljunk már helyet ennek a kislánynak! Nem ér rá mindenki itt tötyörészni!
Valaki azonnal kiugatott a tömegből: – Maga csak hallgasson, kedveském! Tudom én, milyenek maguk, fiatalok! Nézzék meg! Nézzék csak! Az öregek álljanak félre az útjukból! Igaz!? Félreállítjuk az időseket, dögöljenek meg, mit számítanak ők már, nem igaz!?
Erre aztán még néhány hivatásos méltatlankodó kezdett zúgolódni. Julcsi azonnal kiszúrta közöttük a hangadót, a környező utcák rémét, a vasorrú matrónát, aki csaknem perbe fogta őt és Tomit Orlandó túlterhelése miatt. Legszívesebben nekitolta volna a megpakolt kocsit, sőt áttolta volna rajta, de emlékeztette magát a sok szemtanúra. Hátranézett. – Edit! Edit, ugye? Köszönöm! Köszönöm! Még… még találkozunk, és akkor megköszönöm! Ígérem! De most… most mennem kell! Nekem most… mennem kell!
Edit mosolyogva nézett utána. Ez a nap mégiscsak szép. Tett valami jót: egy követ kenyérrel dobott vissza. Ettől ő még továbbra is parlagon hever, az igaz, de ki tudja… talán valaki figyelt most odafentről. És akkor esetleg jótett helyébe ő is jót várhat. Majd nyitva tartja a szemét.
Egy darabig farkasszemet nézett az undorkodó matrónával (aki Julcsi gyors távozásával most őt fogta be lézerszemének célkeresztjébe), majd kedélyesen beletolta kocsiját a „kordonba”. Volt aztán nyikorgás, tolatás, sivítás, borulás, gurultak a konzervek. A rikácsolás az egekbe csapott.
***
Julcsi üres kézzel tért haza. A bevásárlókocsiját, úgy, ahogy volt, otthagyta a polcok között. Kit érdekel az most?
Égre-földre kereste Tomit, de nem találta otthon. Sem a házban, sem a házikóban, a parkban, vagy a medencénél. Sehol. Hívni nem akarta. Ahhoz túl izgatott volt. Tomi megérezné a hangjában a felindultságot, és kiszedné belőle azt, ami nagyon nem telefon téma. Mert elmondaná. Mert neki nem képes hazudni. Meg kell találnia. Beszélnie kell vele, de személyesen.
Gondolt egyet, és bevágta magát Orlandóba. Fél óra múlva Tomi szülőfalujának, Mályinak a téglagyára előtt szállt ki a kis kocsiból. Az épület már több, mint fél évszázada ontja magából az építőelemeket, egy fél ország épült fel Mályi téglából (a híresen kiváló minőségű agyagot pár kilométerre bányásszák), és a határokon túlra is bőven jutott belőle. Egy pillanatra felnézett a kéményóriásra. Meg akarta őt jegyezni magának. A lelkébe akarta vésni a képét, hogy legyen mihez kötni a mai nap emlékét. Ha az emlék lebegni kezdene, akkor ő majd hozzáköti a kémény karcsú testéhez, hogy el ne vigye a szél.
A portán érdeklődött, és megtudta, igen Mohácsy bent van, dolgozik. Eligazítsák? Nem, nem, köszöni, majd megtalálja. Elindult, és persze nem találta meg.
Amerre ment, éhes tekintetek kísérték a lépteit, munkáskezek álltak meg, motorzajok halkultak le. Nyár volt, augusztus végi forróság, Julcsi egy könnyű, virágmintás ruhát viselt, ami tökéletesre rajzolta egyébként sem túl sok hibával tarkított idomait. Magas sarkú szandálja szépen megemelte és kihangsúlyozta kerek hátsóját. Megjelenésével komoly baleset előfeltételeit teremtette meg. Látta a mohó pillantásokat, amelyek szinte letépték róla a könnyű öltözetet, de most nem morfondírozott afölött, hogy ettől berzenkedjen vagy inkább bóknak vegye. Mert csak egyvalamit nem látott. Helyesebben egyvalakit. És őt most csak ez az egyvalaki érdekelte. Meg kellett találnia.
Érdeklődött itt, érdeklődött ott, ezzel megadva a suskus alaphangját: láttad!? Ez a csaj Tomit keresi! Apám! Mit tudnék én ezzel csinálni! Mer’? Ugyan, mi’ csiná’ná’ vele, te hülye!? Ha nem keresné Tomit, sose szólított vóna meg! Oszt tégedet tán igen, f…fej! Inkább dógozzá’! És másfelé is: Láttátok! Tomit keresi! A Mohácsyt? Azt! Anyám! Mit nem adnék érte! Miér’? A Tomiér’? Hülye! Ezér’ a bigéér’! És ez így ment már aznap minden szinten. A szabaddepó körül, a nyersgyártásnál, a szárazüzem gépsorai között, a kamraszinten, az áruplaccon.
Végül egy üzemvezető került elő, aki Julcsinak épp az álláig ért, így több okból, de kizárólag a lány kebleihez beszélt. – Tomikát az adminisztráción tetszik megtalálni, a munkaügyön. Ez volt az utolsó napja.
– Az… az utolsó napja?
– Igen. Leszámolt. Már a felmondási idejét is kitöltötte. Most intézik a papírokat, az elszámolását.
– Leszámolt? De, miért?
– Hát… nekem azt mondta, hogy elköltözik. Messzire.
2 hozzászólás
Kezdetben alig értettem, hogy csöppentem egy hipermarketbe, utána egy téglagyárba… de úgy látszik nem minden út vezet Rómába… 🙂
Szóval, mindennek ellenére nagyon élvezetes olvasmány volt, remélem hamarosan kiderül, miért volt ez a kitérő.
Megyek tovább, hajt a kíváncsiság.
Közben telik az idő, múlnak a közjátékok, haladni kell a végkifejlet felé. Lassan meg kell történnie, aminek meg kell történnie.☺
Laca