A te házad az én váram – Csak így, egyszerűen 05.

Tomi ijedten kapta hátra a fejét. Julcsi tekintete egyszeriben nagyon közel került az övéhez. Még sohasem látta ilyen közelről a lány szemeit. Hogy mitől ijedt meg pontosan, ha bárki megkérdi, aligha tudott volna épkézláb magyarázattal szolgálni. Elvégre, ha egy facér fiút meg akar csókolni egy facér lány, aki ráadásul nemcsak gyönyörű, de azt is tudjuk róla, hogy kifejezetten jó fej, akkor mi lehet a probléma? De Tomi mégis megijedt. Az efféle pillanatokban talán a hirtelen változás bekövetkeztének ténye zavarja meg a finom belső műszereket, azok késztethetnek minket (tudatlan felhasználókat) rendhagyó, olykor mulatságos, vagy épp mindent tönkre tenni képes reakciókra. Hiszen ilyenkor valóban sok minden megváltozik. Két ember egymáshoz való viszonyulása rendszerint gyökeresen átalakul egy nem tervezett csók után. Kanyarodhat jó, és térülhet rossz irányba. A csók sikerülhet jól, s ezáltal egy új korszak bekövetkeztének előfutárává válhat, vagy sikerülhet rosszul, és akkor a két ember sokáig feszélyezve érezheti magát a másik jelenlétében. Olykor pedig egy csók nem több egy csóknál. Nincs semmilyen következménye, legföljebb megmarad emléknek, vagy még annak sem. Ez utóbbi lehetőség természetesen nem azokra vonatkozik, akik maradandó érzéseket táplálnak a másik iránt, márpedig a mi Julcsink meglehetősen mély érzésekbe bonyolódott, ami pedig Tomit illeti, nos… őróla beszéljen az ijedtsége.

Van úgy, hogy egyetlen pillanat, vagy annak akár törtrésze alatt, gondolatok, érzések, reflexek egész sorát kitermeli az agyunk, mi meg csak kapkodjuk ijedten a fejünket. Talán ez egy ilyen pillanat volt. Talán Tomi tudatának egy része felfogta, hogy Julcsi, a legszebb és legizgalmasabb lány, akit valaha ismert, épp meg akarja csókolni őt. S tudatának egy másik része máris kombinál: ez nagyon jó, ennél kevés dolog lehet örvendetesebb, de… mi lesz, ha ő (Tomi, az egész) most csalódást okoz a lánynak? Azzal nemcsak egy jó kis flört esne kútba. Mert ez itt Julcsi! A tét ettől máris óriási. A lány Eszter legjobb barátnője. Ha ebből egy szép románc lenne, az nagyon szép, családias mederbe terelgetné hármójuk életét. De ha a dolgok elromlanak? Ha hamar elromlanak? Akkor hárman háromfelé szakadhatnak. Ez már elég ijesztő jövőkép, és Tomi feje hátra rándult.

Julcsi megütközve nézett rá, és tekintetében már ott bujkált az ébredező bizonytalanság. Ha Tomi elutasítja, a bizonytalanság nyomán felbukkan majd a megalázottság is, de abba belegondolni is rossz. – Mi a baj? – kérdezte, és a fiúnak feltűnt, mennyire más lett máris a lány hangja. Egészen olyan, mintha az övé lenne. Mintha az ő kedvese volna. Lám, még el sem csattant a csók, de máris minden megváltozott.

– Sem-semmi – hebegett Tomi –, csak…

– Cs-ssss – intette a lány, és újra próbálkozott.

Tomi feje ezúttal a helyén maradt, s bár nyitott, sőt elkerekedett szemekkel, de állta (mit állta? itta, falta) Julcsi bátor ajkainak ostromát.

Néhány hosszú, mámoros pillanat után azonban mindketten riadtan szakadtak el a másiktól.

– Figyu! Tudom, én mondtam, hogy senki ne zavarjon, de aludhatnék ma nálad? – gyalogolt be Eszter a kis faházikóba, s ugyanazzal a lendülettel a két meglepett fiatal kamaszos idilljébe is. Ő rájuk meredt, ők rá meredtek, a kifeszült tér-idő mindannyiukra, majd végül Eszter (megint csak nem tudni, miért csinálja ezt ilyenkor valaki) némi Hoppsz… Bocs… Bocsánat-ozás után kihátrált az ajtón.

Tomi és Julcsi egyként ugrottak fel, hogy utána szaladjanak és visszatartsák (megint csak: miért?), de nem kellett sokáig üldözniük, mert szegény lány a sűrű szabadkozás közben – Jaj! Nagyon sajnálom! Én nem akartam! Ha tudtam volna! Itt se vagyok! Jaj, annyira hülye vagyok! Sajnálom! Sajnálom! … – ahogy megperdült, hogy futásnak eredjen, úgy nekirohant a tornácoszlopnak, hogy a masszív faalkotmány egészen az ajtóig vágta vissza, egyenesen az öccse karjaiba.

– Istenem! – sopánkodott Julcsi a kezét tördelve. – Az a reccsenés hátborzongató volt. Vajon jól van?

Tomi ingerülten forgolódott, ahogy fel-alá masírozott az oszlopcsarnokszerű váróhelyiségben (vagy aulában). – A balesetin fekszik! Ápolják! Szerinted jól van!?

A tekintetük összeakadt, és Tomi elszégyellte magát. Leroskadt a Julcsi melletti székre. – Ne haragudj! Csak tudod… ő Eszter. Eszter, érted?

– Tudom, tudom – dörzsölgette a vállát a lány. – Tudom.

Néhány perc múlva Julcsi felállt, hogy minden különösebb cél nélkül járjon egyet. – Kérsz valamit? Egy kávét? Kólát? Szendvicset?

Tomi felnézett rá, s némi habozást követően felállt. – Figyelj! Tudom, hogy sem a hely, sem az időpont nem alkalmas de…

– Semmi gond, OK? Hagyjuk most ezt. Most Eszter a fontos. Mi ráérünk beszélni.

És Julcsi el akart menekülni, de Tomi utána lépett. – Tudod, épp ez az. Hogy talán nem érünk rá, mert…

Julcsi nézett a fiúra, miért? miért nem érünk rá?, és talán túl sebezhetőnek tűnt abban a pillanatban, mert Tomiban egyszeriben benne rekedt a szó. Végül a lány megérintette a karját, mintha meg szeretné simítani, de csak egy röpke, ujjbegynyi érintés lett belőle. – Majd… majd elmondod, OK? Beszélünk. De nem most. Ami történt… majd beszélünk. – Azzal elfordult és elsietett.

Tomi hosszan nézett utána. Egészen addig, amíg tagbaszakadt mentősök be nem csörtettek egy hordágyhoz szíjazott, ordítozó, ittas alakkal, akinek a combjából egy kisbalta állt ki. A férfi a mentősőket szidta, éktelenül átkozva és gyalázva a szeretteiket, és mindent, amihez csak közük lehetett az életben. Azok rutinosan tűrték, de néha azért nagyokat nyeltek. Alig várták, hogy átadhassák a „sérültet”.

Akit mégiscsak a legjobbkor gördítettek be az aulába a gondviselés (?), de legalábbis az egészségügy kerekei. A legjobbkor ahhoz, hogy Tomit kiűzze ez az éktelen lárma, ezek a bűzhödt szóokádékok. Hogy kiűzze őt, s mivel az agya egyre fáradtabban dolgozott, a szíve vezérelje tovább.