A te házad az én váram – Egy pénteki nap 02.

04:42, karibi idő szerint. Északi szélesség 14°, nyugati hosszúság 87°. Laca magára fújt, magára kent és magára öltött már minden létező kemikáliát, varázsszert és eszközt, de szemmel láthatóan semmi nem segített. Kezdve a páratartalommal, a váltakozó hőségen és hűvösön át, egészen a moszkitókig, eltekintve a kígyóktól, a tányérnyi pókoktól és a lubickoló kajmánoktól is, összességében minden szépsége dacára gyűlölte ezt a helyet. Előre kémlelt a látcsővel a zöld lombtenger fölött. Majd, undorodva saját bőrének érintésétől, agyoncsapott a nyakán egy újabb kamikaze-moszkitót. Mindezt figyelemfelkeltő csattanás nélkül tudta megtenni, mintha az ujjai légpárnát növesztenének, mire a célállomáson becsapódnak. Egy pisszenés nélkül szenvedett, szitkozódott, gyilkolt és nem vakarózott. Azt itt nagyon nem szabad.

A vezetőik pipantéval* követik őket a Rio Patucán**, és velük van két társuk is, hogy biztosítsák a visszavonulási terv útvonalát. A két csapattag egyike a tolmács, akit Déta külön a kapcsolattartás céljára szerződtetett az expedícióba. Az első verzió szerint tawhaka vezetőik lettek volna, de azok, amint meglátták a harcászati felszereléseket, rémülten kalimpálni kezdtek minden létező végtagjukkal, és hanyatt-homlok menekültek tőlük. A miszkitók már belemenősebbnek bizonyultak. A tolmács végre szerzett vezetőket, csónakokat, és minden együtt volt a küldetés végrehajtásához.

Az öttagú szárazföldi egység a Colón-hegység csipkézett mészkőszirtjei között nyomult előre. A buja növényzet tökéletes fedezéket nyújtott, de fogytán volt az idejük, ezért éjszaka is erőltetett menetben haladtak 3:1 beosztással. (Három óra erőltetett menet, egy óra „éber” pihenő.) Napokig tartott, míg végre lokalizálták a céltábort. Helyesebben egy new yorki „kocka” végezte ezt a nehéz feladatot, aki Déta állítása szerint egy logisztikai zseni, de akit Ridgeback mindaddig csupán egy irritáló, arrogáns …-nak titulált, amíg az napok munkájával végre ki nem nyomozta a céltábor pontos koordinátáit. Olyan tereppel volt dolguk, ahol semmire nem mentek a modern technológiával, így Colemannek, a new yorkinak különösen nehéz dolga volt. Mintha nemcsak térben, de időben is utazást tettek volna. Akiket kerestek, nyilvánvalóan a helyszín adta lehetőségeket figyelembe véve választották ezt a terepet rejtekül. A lokalizálás után, most az izommunkán volt a sor: legyőzni a távolságot, versenyt futni az idővel. Lacának azonban be kellett látnia, hogy Déta jó csapatot verbuvált össze. Ami azt illeti, a lehető legjobbat. A srácok képzettek voltak, fegyelmezettek; nem kérdeztek, nem pisszegtek, tették a dolgukat arcukon spártai elszántsággal. Most éppen azzal a polinéz fickóval váltottak néhány néma jeladást, akivel a Tegucigalpába való megérkezésekor az elsők között találkozott.

A stallone-alkatú fiatalember egy jeep motorháztetőjén üldögélve várt akkor rájuk (rá és Détára meg a „kockára”). Közben egy skandináv óriás traktálta őt folyékony, de furcsán karakteres angolsággal: – Nem, nem, nem, kis barátom! Összevissza beszélsz! A legnagyobb király, az Jason! Igen! Ő minden akcióban totál ott van, érted! Statham a legnagyobb király!

A polinéz fiú elnézőn mosolygott a távolba kémlelve. Volt a mosolyában valami furcsa merevség. Mintha az arca valamiféle élethű maszk lenne. – Tévedsz, barátom. Lehet, hogy Jason Statham egy király, egy hűvös-szigeti, atlanti király. Tökös fiú, az igaz. De ha ő király, akkor Dwayne egy isten. Igen, barátom. Dwyne Johnson egy hatalmas hawaii isten. Igen, ő „a szikla”, Kane-ponaku-kaa Kane.* Egyetlen mozdulattal elsöpörné a te „királyodat”.

Ezen a mélységes mély témán aztán elvitatkozgattak volna még egy darabig, de időközben megérkezett a gép, amelynek utasai elé kijöttek a világ egyik legveszélyesebb kifutópályájára. – Voltaképpen ki ez a fickó? – kérdezte a polinéz.

– Kire gondolsz?

– Hát, arra a pótkerékre. – Mate, a polinéz mesterlövész és szenvedélyes harcművész arra utalt, hogy egy már bezárt létszámú kommandót csak úgy ukk-mukk-fukk kiegészített a parancsnokuk plusz egy fővel, és erre a lépésre tulajdonképpen semmiféle a küldetés által támasztott igény nem kényszerítette. Az ilyesmi sohasem történik a semmiért, és az ilyen beszúrt jövevények mindig a figyelem középpontjába kerülnek.

– Ridgeback? – vigyorodott el a germán árja. – Ő egy igazi legenda. A ridgeback, tudod, kis barátom, egy különleges rhodesiai kutyafajta. Ha két-három rhodesiai ridgeback összeáll, könnyűszerrel leterítenek egy oroszlánt. A többit akkor el tudod képzelni, ugye? A mi szakmánkban senki sem magát nevezi el. A beszélő nevek jó okkal ragadnak ránk.

– Nekem nincs beszélő nevem – ellenkezett önérzetesen a polinéz, akit máris lázba hozott a különleges jelentésű név, Ridgeback, amelyet hírből természetesen ismert, de sosem hitte volna, hogy egyszer egy arc is társul majd hozzá. Az efféle legendák általában a távolban maradnak, onnan, a sejtelem távolából kísértenek, onnan motiválnak, de szinte sohasem lépnek elő, sosem jönnek közel. A gondolatra kisdiákos lámpaláz futott végig a fiatal harcoson.

Kollégája, akit a szakmában Ruriknak hívtak, leintette: – Mert még zöldfülű vagy. Azt, hogy beszélő neved legyen, ki kell harcolnod, kis barátom. És meg is kell érned.

– Mi a története? – nézett a „zöldfülű” az épp landoló gép felé. Nem tört ki a futómű, nem gyulladt ki a szárny, a törzs egyben megúszta, úgyhogy egy újabb túlélés kipipálva.

A szőke óriás megvonta a vállát. – Közép-Európa. Jugoszláv csetepaték. Ott kezdte.

A névtelen zöldfülű ki se tudta mondani azt, hogy Jugoszláv. – Az meg mi a csoda?

– Egy széthullott ország, te észlény. Történelem, kiskomám, történelem!

– Van családja?

Ez a téma (mivel szerelmes volt) a polinéz fiút mindenkiben érdekelte. Minden egyéni történetből valamiféle visszajelzést remélt: jó úton járok? nem jó úton járok? folytassam? ne folytassam? A germán mosolya elgondolkodó árnyalatot kapott: – Volt. Egy lány. Egy fiatal terhes asszony. De… ha nem akarsz egy újabb arcplasztikát… erre inkább ne kérdezz rá.

Mate azóta valami rossz ómennek tekintette, hogy a „pótkerék-legenda” hozzácsapódott a küldetésükhöz. Egyszerre csodálta és egyszerre félte ezt a teljesen hétköznapi külsejű, őszülő férfit, akit sehová sem sikerült a saját értékrendtáblázatában elhelyeznie. Csodálta, mert ő volt Ridgeback, akinek történetei ott lebegtek a maguk misztikumával a szakma berkeiben, és félte, mert ő maga szerelmes volt és őt is egy terhes lány várta haza, aki abban a hiszemben él, hogy kedvese egy tengeri olajfúró tornyon dolgozik. (Ahonnan, a modern technika csodáinak köszönhetően, Mate naponta be is jelentkezik videochaten.) A fiú sosem szokott arra gondolni, hogy esetleg előfordulhat, hogy nem tér haza. Ridgeback felbukkanása azonban zavart keltett benne. Ha történik vele valami, és itt marad fekve egy távoli dzsungelben, a szerelme örökre azt hiszi majd, hogy egy gazember. Hogy magára hagyta őt és a gyermeküket. A lány hetedik hónapos. Mate pedig nagyon-nagyon haza akart térni hozzá dolga végeztével. S egyre inkább érezte, hogy ki fog ő ebből szállni. Ez a meló elég szépen fizet. Egy kis családi vállalkozást simán meg tud alapozni belőle. És akkor jöhetnek sorba a gyerekek. Csak ez a Ridgeback… ezt minek ette ide a fene…

Mindez már négy napja tartott. Most pedig együtt nyomultak előre a végeláthatatlan dzsungelben, ahol olyan falvak bújnak meg, amelyeknek lakói még sosem láttak fehér embert, és pusztán a modern technikára és a „kocka” leleményességére hagyatkozhatnak. Ő és Ridgeback egy csapatban! Azért mégis mekkora sztori lesz ez! Ha túléli, hogy elhenceghessen vele a megfelelő helyeken.

Ridgeback most épp Déta mellé lapult. – Két kilométer – jelezte Déta magyarul, anélkül, hogy ránézett volna. Egymás között mindig magyarul beszéltek, amivel az őrületbe kergették a többieket.

Ridgeback agyonnyomott egy újabb öngyilkos moszkitót a karján. – Mégis, ki az a barom, aki idejön elraboltatni magát? – bosszankodott. Korai éveiben, ha tudatosult benne, mennyire közel a cél, forró görcsök markolászták a gyomrát. Most mindössze a moszkitók kötötték le a figyelmét.

– Mérnökök – felelte rezignáltan Déta.

– És mi a francot keresnek itt istenverte mérnökök?

– Hidat építenek. Tudod… civilizáció, meg minden.

– És ki az a diplomás barom, aki Hondurasba jön hidat építeni?

– Gondolom, van az a pénz… vagy nem volt más projekt, válogass.

Ridgeback elpusztított egy újabb moszkitót. Az állatka szétzúzott testéből embervér csordult ki. – Nincs az a pénz, amiért én idejönnék. – mormogta.

Déta most ránézett. – Nem akarlak nagyon elszomorítani, haver, de… már itt vagy.

***

12:45, közép-európai idő szerint. (Ugyanakkor.) Északi szélesség 48°, keleti hosszúság 21°. Berkes doktornő félórás kegyetlen kínzás után kijelentette: − szépen felépítettük a fogat. Szebb, mint újkorában. Nem úgy találod, Edit?

Edit, az asszisztens természetesen úgy találta. De ugyanakkor előzékenyen törölte meg a páciens halántékát, ahol némi verejték gyöngyözött. A figyelmesség nem kerülte el Tomi figyelmét, aki kezdte már úgy érezni, hogy a fogorvosi székben a gravitáció mintha egyre nagyobb erővel hatna rá. Amíg a két nő a szájában turkált és közben két hibátlan dekoltázs váltogatta egymást az orra előtt, amely orr tisztán érezte a nők illatát, amely illatfelhőbe furcsa, bántó szagokat kevertek a fogászati műveletek, addig ő, a tátott száj, az érzékeny orr és a guvadó szemek verejtékező gazdája buta okoskodással próbálta elterelni a figyelmét: „Ha az én testem tömege 85 kg, akkor én éppen 850 N (Newton) nehézségi erőt fejtek ki erre a székre. Viszont az, hogy nem esem át rajta, vagy nem nyomom a földbe, azt jelenti, hogy a szék ugyanekkora erővel hat rám, és tol engem fölfelé. Mivel pedig az erők ellentétes irányúak, a hatás-ellenhatás nem jár együtt elmozdulással. Pedig jó lenne már elmozdulni innen.” Majd felszólításra öblített.

A doktornő elégedetten oldotta le szájmaszkját, és aznapra a redőny legördült.

Tomi a hátizsákját vette a váróban, amikor Edit, a doktornő segítője utána sietett. − Uram! A TAJ-kártyája.

A legrosszabbkor – gondolta a fiú. Mert érezte, amint váratlanul épp meglódul alatta a kövezet; jó lett volna e percben egyedül lenni és boldog magányban émelyegni a hullámzásnak indult mozaikpadlón, amíg az le nem nyugszik és ki nem feszül újra a síkban. Amikor szembefordult a nővel, az azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben.

− Jól van? – kérdezte ma már sokadszor, némi felmérő aggodalommal a hangjában.

− Egy kicsit… megszédültem – motyogta a Tomi. – Tudja, nem ettem valami sokat… a fogam miatt. És a gyógyszerek… meg az érzéstelenítés… De elmúlik. Elmúlik.

− Autóval van?

− Nem. Tíz percre lakom. Csak hazasétálok. Jó is lesz, a friss levegőn, tudja.

A nő a kezében szorongatott egy kis kártyát. A kis lapocska hasonlatos volt egy könyvtári olvasókártyához. A következő vizit időpontja volt rájegyezve. Gondolkodott kicsit. Tíz perc. Elkísérhetné ezt a fiút. Volna rá elfogadható indoka. S ki tudja, talán kisülne belőle valami. Elvégre nincs az ujján jegygyűrű, Edit átlapozta a kártyatokját is munka közben, de nem találkozott benne egy nő fényképével, és nem is hívta senki a fiút, amióta itt van szóval… több, mint valószínű, hogy a fiú szabad. Rövid morfondírozást követő elhatározással kijelentette: − Elkísérem.

− Ugyan, erre igazán semmi szükség – tiltakozott Tomi, s talán a legjobbkor, mert ekkor zajosan berobogott valaki a váróba.

– Épp időben érkeztem? Nagyon jó!

Az asszisztens elkedvetlenedve nézte ezt a nálánál fél fejjel magasabb, bosszantóan trendi nőt, amint szó szerint Tomi és közé lépve fölébe magasodott. Julcsi moderált, de figyelmeztető mosollyal kivette a kezéből a kis kártyát. – Köszönjük! Innen átveszem.

A leforrázott Edit fancsali képpel nézett utánuk. – Igen. Már minden jó pasi foglalt. Egyedül fogom leélni az életem.

***