A te házad az én váram – Egy szombati nap 01.

2010. május

Eszter méla ábrázattal futotta át a másnapi beosztását. Semmi különös, az előre bejegyzett masszázs kuncsaftok egymást érik majd, de mind délután. Rendesen kilesznek az ujjai meg a válla is, de majd átgyúratja magát Magdi kolleginával (a kilencvenöt kilós csodanőnek varázskeze van). Julcsi szabadnapos lesz, szóval Eszternek egyedül kell majd bejönnie. Persze megkérheti a lányt, hogy hozza be munkába, majd pedig jöjjön érte este, de… Igen, „de”. Mire alapozná a kérését, hiszen neki már ott van „a nagyfiú”. Nem tudta máshogyan elnevezni az autót, amit kapott, mint ahogy azt sem tudta még feldolgozni, hogy a terepjáró az övé. Volt, hogy egyszerűen elsétált mellette, majd eszébe jutott, hogy hoppá, neki van egy saját autója, azzal is bemehet a belvárosi üzletekhez, és visszasétált, hogy még mindig hitetlenkedve beleüljön. Azonfelül mostanában nem is szívesen kért segítséget a barátnőjétől. A terepjáró sok szempontból igen hasznos eszköz, de megvolt az a káros mellékhatása, hogy odaékelődött a két lány közé. Észrevétlen távolodni kezdtek egymástól. Azelőtt mindenhová együtt mentek, mert csak Julcsinak volt autója, ilyenformán Orlando összehozta őket. Most már azonban megtehették, hogy külön utakon járjanak, és ez csak azt eredményezte, hogy minél jobban hozzászokjanak a másik hiányához; „a nagyfiú” szétválasztotta a lányokat.

Nem csupán ennek függvényében, de Julcsi ráadásul egyre több időt töltött a fiúkkal, ergo még kevesebb időt töltött Eszterrel. Mondaná ezt egy külső szemlélő. Mert valóban úgy tűnhetett, hogy a lány a fiúk társaságában jól érzi magát. De Eszter tisztán látta, hogy Julcsi igazából Tomi társaságában érzi különösen jól magát. Zsombor az otthon töltött szabadidejének legnagyobb részét természetesen a barátja közelében töltötte, így, ha bárki akart egy szeletet a Tomi-tortából, azt csakis Zsombi-habbal együtt kaphatta meg. Olyanok voltak ők ketten, mint Terence Hill és Bud Spencer, vagy mint Walter Matthau és Jack Lemmon. Nem volt bennük semmi közös, mégis elválaszthatatlanok voltak. Tomihoz tehát csak Zsombival kiegészített kiszerelésben lehetett hozzájutni. Ezért úgy tűnhetett ugyan, hogy Julcsi a fiúkkal lóg, igazából azonban Julcsi mindig szimplán ott volt, ahol Tomi. S mivel Zsombor is mindig ott volt, ahol Tomi, így aztán általában hármasban lógtak.

Hármasban, mert egyik napról a másikra Eszter egyszeriben nemigen kereste mások társaságát. Még a kedves kis csapatét sem. Laca távozása után egyre csöndesebb, visszahúzódóbb, befelé forduló lett. Gyakran eltűnt szem elől, rászokott a magányos sétákra, beleolvadt a semmibe. Mintha leszokott volna a nevetésről is, csak halványan mosolygott néha. S láthatóan fogyott, amire igazán semmi szüksége nem lehetett.

Julcsi és Tomi komolyan aggódtak érte. Úgy vélték, mindez bizonyára az érzéseivel van kapcsolatban, amely érzés hasonlatos a szerelemhez. Természetesen tévedtek. Eszter felnőtt, érett gondolkodású nő volt, és nem a beteljesületlen szerelem bántotta. Az az ártatlanul csökönyös vonzalom, amely már a régmúlté volt, egy kislány éretlen lelkében ébredt egy felnőtt férfiban megtestesülő ideál iránt, akinek mindezt elnézték a felnőttek és ráhagyták: majd kinövi. Felnőttként a lány nem táplálta már ezt a helytelen irányú kötődést. Tény, hogy a hajdani kislányszerelemnek a helyébe lépett valami más érzelem, viszont az is tény, hogy Eszter nem tudta volna megmondani, mi is az voltaképpen. Nehéz lett volna körülírnia, ezért soha meg sem próbálta.

Esztert a titkai gyötörték. A szürke hétköznapok visszafoglalták az életét, és minden újabb ilyen nap tompított valamit a gondolatok élén, a fájdalmak csípősségén. De voltak napok, amikor felütötte benne a fejét a tiltakozás, a bele nem törődés, a gondolat, hogy mi van most azzal az emberrel, aki elment, de létezik valahol, mert neki léteznie kell. Milyenek lehetnek az ő napjai? Ha legalább elmondhatta volna valakinek, amit tudott. De nem tehette. Laca a lelkére kötötte, Tomi ne tudja meg, hogy baj van.

Olykor a lány olyanféle teóriákat gyártott magának, miszerint Laca biztosan azért utazott el az ismeretlenbe, mert valójában mégiscsak igénybe vesz bizonyos kezeléseket, csak épp külföldön, valahol, ahol felkészültebb és jobban felszerelt az orvostudomány, képzettebbek az orvosok. Biztosan próbálkozik ő, aláveti magát drasztikus eljárásoknak, csak túl büszke ahhoz, hogy ezt beismerje, vagy ahhoz, hogy mindezt szem előtt, az ő szemük előtt csinálja végig, és talán nem is bízik eléggé a kezelések sikerében, ezért nem is akarja idegőrlő reménykedésre ítélni a szeretteit, véget nem érő bizonytalanságban tartva őket. Igen – győzte meg ilyenkor magát a lány –, Lacát ismerve, biztosan csak a teljes felépülés után fog jelentkezni. Igen. Mert jelentkezni fog. Ő már csak ilyen. Legyőzhetetlen és végtelenül makacs. Hogyan vehetne rajta erőt holmi sejtszintű szarság? Nem! Még nem! Mert ez lehetetlen! És Eszter valahogy rászokott arra, hogy várja a nagybátyja telefonját. Nem volt erre semmiféle reális alapja, de ő várta, szívszakadva várta a férfi jelentkezését.

S egy napon, május utolsó szombatján, meg is csörrent a telefonja. Szinte megijedt a hang hallatán. Némi bénult kábulatot követően a készülék után kapott és a füléhez rántotta. Meg se nézte a hívó számát. Valahogy érezte, hogy a hívás a másik világból érkezik. Nem a másvilágra gondolt, Eszter nem hitt abban, hogy a lélek túléli a test halálát. A másik világ fogalmát ő arra alkalmazta, ami alatt a titkokkal elfedett, a hétköznapokba süllyedt emberek szeme elől elrejtett világot értjük, az élet másik oldalát. Jól tudta, hogy az a világ létezik, minden pillanatban itt lüktet körülöttünk, a hétköznapi átlagember számára szokatlan, az ingerküszöbéhez mérve szélsőséges dolgok történnek benne, és Lacát az a világ rabolta el tőlük még gyerekkorukban.

S nem tévedett. A hívó ugyan ismeretlen volt, de maga a hívás pontosan abból a forrásból érkezett, amelyben Eszter reménykedett. – Mohácsy Eszter?

– … Igen. Én vagyok. Kivel beszélek?

– Üdvözlöm, Eszter. Én a nagybátyja, … László nevében telefonálok. Tudunk most beszélni?

– … Tudunk, persze, de… még mindig nem mondta meg a nevét, uram.

– Elnézését kérem, igaza van. A nevem Csernő Károly. De, mindez bizonyára nem mond önnek semmit. Kérem, szólítson Karesznek.

– Értem. Karesz. Önnek is igaza van. És… és mit üzen Laca?

– Eszter, találkoznunk kellene. Személyesen kell beszélnem önnel.

– Hogy személyesen?

– Ne ijedjen meg, kérem. Semmi oka rá. Csak egy rövid beszélgetés egy nyilvános helyen. Ennyit kérek öntől. Igazából László kéri ezt öntől. Fontos dolgokat kell közölnöm önnel és fontos dolgokat kell átadnom.

– Átadni?

– Igen. Nézze, tudom, hogy semmi oka rá, de mégis arra kérem, bízzon bennem. Mondanám, hogy ha bizalmatlan, ami egyébként érthető, akkor hozzon magával valakit, de őszintén szólva, minél kevesebb embert vonunk bele a dologba, annál jobb. Én úgy tudom, hogy csak ön… szóval csak ön van birtokában bizonyos információknak a bátyját illetően. Jól tudom?

– Természetesen. Laca a lelkemre kötötte, hogy ne adjam tovább Tominak. Meg persze másnak se. Szóval… igen. Csak én.

– Köszönöm, a bátyja nevében is, a diszkrécióját. És… igaz, hogy ezzel további információkat adok ki róla, de semmi olyat, ami terhesebb lenne az eddigieknél.

Ettől a pillanattól Esztert már hat lóval sem lehetett volna visszatartani. Ha nem terhesebb az eddigieknél, akkor csakis biztató fejlemény lehet. Nagyon remélte, hogy nem értelmezte tévesen az ismeretlen férfi mondanivalóját. S nagyon remélte, hogy mindez nem csupán mézesmadzag. – Mikor találkozzunk?

– Ha önnek megfelel, találkozhatnánk fél óra múlva a „Shit Hot” vendéglőben. Tudja, hol van?

– Megtalálom.

S azzal Eszter le is tette a telefont. Úristen! Máris! Egy félóra múlva! A szíve a torkában dobogott. A félelem kicsit összezavarta. Menjen vagy ne menjen? Számos apró részletre nem tértek ki beszélgetés közben. Egy részére azért, mert egyszerűen nyilvánvaló volt (például, hogy ez az illető honnan tudja az ő számát), más részére, mert hiábavaló felvetés lett volna (hogy, mondjuk, miért nem közli a közlendőjét és továbbítja az átadandóját postai úton). Ez a férfi találkozni akar vele. Ha Laca barátja, akkor eleve nem lehet hétköznapi figura. Persze éppúgy lehet rossz ember, mint jó. Lehet az az ember, aki csak felhasználja az ismeretségét egy sötét cél érdekében. Éppúgy akarhat ártani, mint a segítségére lenni. De Eszter eldöntötte: ha nem találkozik vele, a dolog sosem fog nyugtot hagyni neki.

Vette a slusszkulcsát, és trappolt le a lépcsőn. Odakinn, a „parkövben” a három vidám kis „hülye gyerekbe” botlott. Legújabban így nevezte lakótársait, akik ezt csöppet sem vették zokon tőle. Épp mind a hárman az elkészült kenu körül forgolódtak. A júniusi hőségben alaposan nekivetkőztek, Julcsin például csak egy lenge rövidnadrágocska volt (s nem véletlen itt a kicsinyítő képző) és egy lenge ingecske, amelynek szárnyait csomóra kötötte a köldöke felett. Zsombor már kibírta a lány közelében pánikrohamok nélkül, mert már volt barátnője. Ott volt neki Betti, aki ugyan legalább annyira félénk volt, mint maga a fiú, de mégis nőből volt, így a vele való érintkezés merőben megváltoztatta Zsombor világnézetét, és új távlatokat nyitott meg előtte. Tomit pedig alapjában nem kellett félteni. Ha tetszik neki Julcsi, akkor azért nem kínlódik a lány gyönyörű másodlagos nemi jegyei láttán, ha nem tetszik neki, akkor meg azért nem. A kenu be volt húzva a mobilpavilon alá, amit a fiúk már korábban felállítottak. Nagy volt körülötte a vidámság.

Zsombor egy furán kékes palackú kölyökpezsgőt lóbált a kezében. – Ezzel fogom felavatni.

– Ha azt hozzá mered vágni a szépségemhez – ellenkezett Tomi –, addig ütlek az evezőlapáttal, amíg pépes nem leszel.

– Hová, hová? – fordult Eszter felé a barátnője.

A lány megtorpant. – Csak… csak el… Dolgom van.

Julcsi azonnal levette, hogy Eszternél valami nem klappol rendesen. – Veled menjek? Elkísérjelek?

– Nem, szívem. Nem úgy vagy öltözve.

– Átkapok valamit.

– Nem, ne fáradj. Amúgy is késésben vagyok már.

– Egy perc az egész. Átkapok valamit és megyek veled. Tényleg, szívesen.

– Nem, kösz. Édes vagy, de… egyedül intézem. És már ott kéne lennem, szóval… ti csak… csak csináljátok azt, amit eddig csináltatok. Érezzétek jól magatokat, én majd… jövök.

– Eszti! Tényleg nem tudsz várni egy kicsit? – kurjantotta az öccse. – A medence mindjárt megtelik. Vízre bocsájtjuk Hubát. Nem akarsz itt lenni a nagy pillanatban? Na!

– Nem, Tomika, most nem. Tényleg. De… jövök nemsokára. – Azzal Eszter elmasírozott.

Julcsi tűnődve nézett utána. Még soha nem hallotta, hogy Eszter Tomikának nevezte volna a testvérét.

***