Már épp tárcsázta volna Julcsit, amikor a kis készülék váratlanul fölberregett a kezében. Nem ismerte föl a kijelzőn megjelenő számot, és első gondolata az volt, biztosan megint egy bank, egy szolgáltató vagy egy behajtó. Azonnal elfogta az a mélyről jövő undor, amely már mindezeknek a puszta gondolatára is feltolult benne minden ilyen alkalommal. Nem volt ez mindig így, csak amióta „volt szerencséje” közelebbi ismeretségre szert tennie az említett intézményekkel. Azelőtt egyszerűen nem léteztek a számára. Idő óta azonban csakis róluk szólt az élete, és ez romboló méretekben frusztrálta. Legszívesebben most sem vette volna fel, de a passzív tartózkodás már számos alkalommal megbosszulta magát. Jobb tájékozottnak lenni. ‒ Mohácsy! – sóhajtotta türelmetlenül.
‒ Itt nem! – szólt valaki a vonal túlsó végén (Tomival ellentétben vidáman).
‒ Elnézést! Kivel beszélek?
‒ Föltennék egy találós kérdést: soha senki nem tudja, merre jár, de mindig messziről érkezik, és sosem jön üres kézzel. Na, ki az?
Tominak földerült az arca, és észre sem vette, hogy kiáltva mondja: ‒ Laca bácsi!
Angelika kifejezetten jól érezte magát, elvégre körülötte forgott a világ. Számára ez volt az univerzum törvényeinek legfontosabbika. Az a fajta emberlény volt, aki épp azért nem tudta fölbecsülni saját helyzetét, és épp azért volt képtelen kellő hálát érezni a kegyes sors iránt, mert mindaz, amivel bírt egyszerűen csak az ölébe hullott. Ő csak megszületett, szép volt (a szépséget is csak úgy kapta), mosolygott, később valakinek a felesége lett, ez a valaki kemény munkával és erkölcsök sutba dobásával összeharácsolt egy mesébe illő vagyont, majd idő előtt és nemtelenül elhunyt, s mindenét Angelikára hagyta. Angelika soha nem tett semmit semmiért. S mivel ebből adódóan azt sem tudhatta, milyen érzés létrehozni, előteremteni valamit, kemény munkával, áldozattal megszerezni azt, amink van, érthető, hogy semminek nem érezte az értékét. Ő egész életében csak lubickolt a szerencsében, és az idő előrehaladtával mindig egy kicsit érdemtelenebbé vált arra.
Eszternek egyszer valaki azt mondta, a jó embereknek rosszat tesz a szerencse, mert megromlanak tőle. Ezért legyenek csak szerencsések inkább a rossz emberek, hátha ők meg megjavulnak általa. Ha rosszak maradnak, akkor sem történik semmi, nem igaz? Hiszen már addig is rosszak voltak. Eszter most arra gondolt, hogy így a szerencse akkor végső soron csak rontani képes a világ helyzetén? Angelika éppenséggel ezt példázta. A fennhéjázó gőgje, a realitás talajától való nevetséges elrugaszkodottsága egyszerűen szánalmassá tette őt, és nem abban a szamaritánusi értelemben, ahogyan Eszter tevékeny szánalmat érzett szegény Zsombor iránt. Az anya iránti szánalma tartózkodó és tétlen volt. A fiú iránti rokonszenve arra késztette, hogy mellé álljon és hazudjon, hogy kiadja magát valakinek, aki nem is létezik, és rávegyen másokat is, hogy ugyanezt tegyék. Pedig… Zsombor összevissza hazudozott. Helytelenül cselekedett. Angelika ellenben nem tett semmi helytelent. Ők négyen tehát most mind a sötét oldalon állnak. Mégsem bánta. Zsombika megbotlott, ez igaz. Ők pedig a cinkosai lettek, ez is igaz. De nem akarnak rosszat senkinek, épp ellenkezőleg, segíteni akarnak a barátjuknak. Zsombika pedig, nos, neki biztosan megvannak a maga rejtett indokai a valóság kiszínezése, felturbózása iránti kényszerét illetően. A lényeg, hogy Angelika nem sérül, tovább libeghet a maga rózsaszín felhőin, saját érdemeként könyvelve el fia „eredményeit” (ez az én fiam; a jó neveltetés meghozta gyümölcsét; a vér nem válik vízzé), és Zsombor is megússza. Az már más kérdés, hogyan ússza meg a későbbi számonkérést, elvégre Tomi igencsak felpaprikázottnak látszott. Erre a gondolatra Eszter szélesen elmosolyodott, és az anekdotázó Angelika azt hitte, legújabb sziporkája derítette föl ennyire a lányt.
Julcsi eközben valósággal remekelt. Kifogástalan alakítást nyújtott. A legfranciább és a legszexibb titkárnő volt, aki valaha magyar földre lépett. A saját maga által megalkotott keveréknyelv kétféle hatást váltott ki. Egyrészt Angelikát remekül elszórakoztatta a tény, hogy a fiacskája ilyen sokoldalú, szép, színes játékra tett szert a kirándulása alkalmával. Másrészt szegény Zsombor már mindent átizzadt, ami rajta volt. Most legszívesebben szeretett volna egyedül maradni, magára zárni lakosztályának ajtaját, betekerni a reluxákat és elindítani egy pornográf videót, természetesen valamely francia szobalány-jelmezes alkotást. Ahogyan Julcsi vitte a szót (és micsoda sztorikat tudott kitalálni ez a lány!), Zsombor lelki szemei előtt dévaj rúdtáncosok jelentek meg, akik körültekeregték, miközben ő szultáni ruhában hevert selyempárnákon, és a táncosok legszebbike, aki kísértetiesen hasonlított Julcsira, mindeközben szőlővel etette. De hirtelenjében Eszter is megjelent a táncosok között. Anatolitiko horo-t járt, tűzpirosan áttetsző hastánckosztümben, és a hatást ujjcin bravúros használatával fokozta. Egyszer csak kilejtett a középre, fél térdre ereszkedett, és valamit mondott neki az alázat gyönyörködtetni vágyásával az arcán, de Zsombor csak valami búgó zsongást hallott. Mintha a lány arca előtt függő fátyolon át nem tudott volna utat törni a hangja. A fiú megrázta a fejét.
‒ Nem gondolod, drágám? – kérdezte már másodízben Eszter, és Zsombor hirtelen visszazuhant a valóságba.
‒ D-de, igen… hogyne.
Ekkor szólalt meg végre Julcsi telefonja. ‒ Je suis désolé! Egy pillanat. – Arrább vonult, de a telefonban már nem volt ennyire szívélyes. – Ez neked pár perc? Már vagy fél órája tépem a számat, ennyi hülyeséget még életemben nem beszéltem!
‒ Ne haragudj! Tudod, adódott egy kis gond, ráadásul közben hívott is valaki.
‒ És te fölvetted, miközben megbeszéltük, hogy majd megcsörgetsz?
‒ Nem beszéltük meg, csak kiadtad parancsba.
‒ Egy és ugyanaz!
‒ Neked!
‒ Le ne merd tenni!
‒ Szólhatok, hogy magyarul beszélsz?
‒ Ez is miattad van! Kiesek a szerepemből! Felépítettem egy tökéletes karaktert, de te az egész alakítást veszélybe sodortad!
‒ Sebaj! Kivágod te magad. Az egész életed merő alakítás. Figyelj ide! Tud az anyuci németül?
Julcsi lenyelte a sértést, és próbált nem elrontani mindent. De a dühe egyre buzgóbban fortyogott. ‒ Honnan tudjam?
‒ Jó! Tegyük fel, hogy nem tud. Menj oda Esztihez, és mondd neki, hogy Laca bácsi a városban van.
‒ Ki az a Laca bácsi?
‒ Nem mindegy az neked? Csak menj oda, és újságold el neki. Örülni fog.
‒ Nem is tudom. A németem nem olyan jó. Öklendezős, csúnya nyelv, nem szeretem.
‒ De Eszti németes, és az a lényeg, hogy a dámaság ne értse, mit csacsogtok, nem igaz? Amellett, hadd nyűgözze le ő is anyucit.
‒ Ugyan! Azon már rég túl van; Angelika a tenyeréből eszik. Szemmel láthatóan már rég letett róla, hogy a kis Richie Rich-nek valaha is köze lesz egy húsvér nőhöz. Pláne ilyen széphez. Anyuci most a fellegekben jár.
‒ Igen? Szerintem mindig is ott járt. Csoda, hogy egyáltalán a földre teszi a lábát. Ha képes volna rá, biztosan csak levitálna inkább.
‒ Na, jó! Szóval, Laca bácsi a városban van.
‒ Igen, és hamarosan idelátogat hozzánk.
‒ Hamarosan? – ijedezett Julcsi. – Mennyire hamarosan?
‒ Nagyjából… nagyjából mindjárt.
‒ Hogy az a!!! Nem tudtad volna megmondani neki, hogy később jöjjön?! Veszélybe sodrod az egész Zsombi-mentőakciót, te tökkelütött!
Nem jött válasz. Tomi nevetve bontotta a vonalat.
Julcsi kihúzta magát, lélegzett néhány jó mélyet, az orrán be a száján ki, majd megrázta hatalmas Fran Fine frizuráját, és elbűvölt vigyort erőltetve magára, visszasétált a társasághoz. ‒ Excusez-moi, elhrabolhatom egy pehrchre madame-ot?
Angelika épp jót mulatott valamin, ami fölött az Angelikák jót szoktak mulatni; még a kacaja is komikusan fellengzős volt. Minden imponált neki, ami a fia körül történik, látszatra minden látszat tökéletesen működött. A hölgy összességében igen jól szórakozott, s a pillantása néha olyasmit sejtetett, hogy mennyivel többet tud ő valójában minden más jelenlévőnél. Abba sem hagyta szajkókacagását, csak legyintett egy fölségeset, hogy mehetnek (mintha bizony, ahol megjelenik, ott az ő jóváhagyása volna az egyetlen szentesítő erő).
A két lány kissé arrább sétált, csak épp annyira, hogy Angelika még jól hallja őket, és Julcsi akadozó németre váltva átadta Eszternek Tomi üzenetét. Eszter először nagyon megörült, még tapsolt is, aztán azonban elsápadt. ‒ Alsbald?!
‒ Ja. Alsbald.
‒ Zum Donnerwetter!
‒ Minden rendben? – kérdezett oda Zsombor. A fiú már teljesen elveszítette minden maradék veszélyérzetét. A lányok visszasétáltak, és Julcsi előadta neki ugyanazt franciául, amit Eszterrel megosztott az imént németül. A fiú veszélyérzete újult erővel tért vissza.
Fatalista ábrázattal kezdett bólogatni. ‒ Alors mesdames, c’est fini.
‒ Nem, még nincs vége – szólta el magát Eszter.
‒ Minek? – nézett egyikről a másikra Angelika. – Minek nincs vége?
‒ Egy üzlethről van szó, madame – lépett közbe Julcsi, aki egyedüliként nem esett még ki jól megformált szerepéből. – Une affaires, amit az ukhrán vehrsenytáhrsak előtt szehretnénk megszehrezni.
‒ Ukrán? – hüledezett Angelika. – Csak nem az ukrán maffia?
‒ Ugyan, anya – pironkodott Zsombor. – Ukrajnában nemcsak maffiózók élnek.
‒ Apropó maffiózók – mentette ki magát Eszter. – Ha megbocsátotok, nekem most meg kell ölnöm valakit.
Angelika tépelődve nézett utána. ‒ Ő most… ő most tényleg meg fog ölni valakit?
Zsombor nyelt egy hatalmasat. ‒ Innen nézve… nagyon úgy néz ki.
6 hozzászólás
Már-már úgy érzem, egy fergeteges vígjáték forgatókönyvét olvasom. Attól tartok, hogy hamarosan elveszítem a fonalat. Ne is törődj vele, csak sziporkázz tovább… megyek tovább…
Ida
Kedves Ida!
Ha nem volna humorérzékünk, belecsaphatnánk az egészbe egy jó nagyot. De szerencsére van.
Számomra fontos a vidámság, egyedül ezt veszem igazán komolyan. 🙂
Remélem, nem veszíted el a fonalat, és továbbra is jól szórakozol majd.
Szeretettel: Laca 🙂
Meg Zsombit is. Angelikán még gondolkodnom kell.
üdv. neked! 🙂
túlparti
Kedves túlparti, jól érzed. Angelika talán fellengzős, de nem feltétlen máglyára való.
Üdv: Laca 🙂
Szia Laca! 🙂
Ennél a résznél azt emelem ki, amit már másutt is egyszer megtettem, hogy a narrátor tájékozottsága sokoldalú. Számos témában otthon vagy, részletekbe menő pontossággal mutatsz be különböző tárgyakat; ruhadarabokat, bútorzatot, de öltözködési és hajviseleti stílusokat is jól ismersz.
Sorolhatnám…
Az, hogy Laca "bácsi" megjelenik a történetben, újabb szálakat jelez már előre, de mivel már tudom a folytatást, így csak konstatálhatom, hogy nem tévedtem ezzel nagyot. 🙂
Jó az új cselekményfonal előkészítése, mert felkelted az érdeklődést a fiatalok lelkendezésével, amit a laza, korosztályhoz illő nyelvezettel még színesebbé teszel.
Az teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy az új szereplővel a hazugság is bonyolódik majd, hiszen egy emberrel több, aki előtt szerepet kell játszani.
Arról nem beszélve, hogy az alcím is erre utal. 🙂
Jövök még, csak megyek egy kört a gáztűzhely és a mosógép között. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Általában minden hozzászólásoddal, észrevételeddel lekötelezel. Ezúttal sincs ez másképp. Nagyon nagy, sőt zavarba ejtően nagy tapasztalatról, tudásról tesznek tanúbizonyságot a megjegyzéseid, az elemzéseid. Amikor téged olvaslak egy-egy firkálmányom alatt, mindig tudom, hogy miután továbblépek, magáról a "műről" minden alkalommal egy kicsit többet tudok, minden alkalommal egy kicsit jobban megismerem.
Köszönöm!
Jó körözést!
Szeretettel: Laca 🙂