A te házad az én váram – Kicsit másképp 02.

– Szóval? Hogy vagytok?

– Jól, Mester. Nagyon jól. A családom boldog. A kisfiam egészséges.

– Igaz is – nyúlt a zakója zsebébe a "Mester". – Ez az övé. Add át neki a nevemben.

– Nem, Mester, ez igazán…

Lárifári! A gyereké. Egy kis segítség az induláshoz.

John nem is találgatott, mi lehet a borítékban. Biztos volt benne, hogy egy csekk, és abban sem kételkedett, hogy nem egy vasárnapi ebéd ára van rájegyezve. Ismerve az ajándékozót, csöppet sem lepte volna meg, ha az a számsor egy ötszámjegyű összeget jelez. Ellenvetésnek itt azonban nem volt helye; gyors engedelmességgel zsebre vágta a gáláns ajándékot, és szélesre tárta a raktár melletti irodája ajtaját a váratlan vendég előtt.

– Látom, megy a bolt – zöttyent le a férfi a székbe, ahol John helyet mutatott neki.

– Nem panaszkodom – ült le a mosolygós szemű fiatalember túlzsúfolt asztalának túloldalára.

Johnnak jellegzetesen fura mosolya volt. Mintha az arca és a tekintete nem volnának összhangban. Amolyan farkas mosoly volt ez, aminek nehéz volt megfejteni az okát. Mintha arcizmai minden pillanatban valamiféle hátsó szándékot rejtegetnének. Pedig Johnny igazán jóravaló fiú volt. Kemény, de jóindulatú.

– Amint látja, Mester, megnyitottam a vállalkozást. A feleségem végzi a könyvelést. Eddig minden jól alakul.

– Örömmel hallom. Mondd – hajolt előre a vendég -, senki sem macerál? Konkurens?

– Nem, uram, senki.

– Nehézfiúk? Senki sem szed védelmi pénzt a környéken?

– Nem. Még nem hallottam. Előfordulnak fegyveres rablások, mint mindenfelé, de nekünk eddig szerencsénk volt. És ha úgy adódik… tudja: megoldom.

– A zsaruk? Nem mocskosak?

– Nem hiszem, uram. Nem hiszem. Rendes tagoknak látszanak.

– Rendben. Hiszek neked – dőlt hátra a férfi, és John arra gondolt, mi lett volna, ha ő most panaszkodni kezd valakire. Bárki legyen is az. A vele szemben ülő férfi minden kimondott szavának, minden apró mozdulatának fantasztikus súlya van. És félelmetes az elhatározásaiban. Pedig milyen hétköznapi figura… De ő látta. Látta, milyen erős, és milyen tiszta. Megingathatatlan. Egy igazi kőszikla. Bizony! Már nem Dwayn "The Rock" Johnson volt a példaképe a fiatalembernek, bár a hatalmas életművészt továbbra is nagyra becsülte. Ám, amit az csak eljátszott a filmvásznon, azt ez a teljesen hétköznapi külsejű, szemre tucatember a való életben vitte végbe. De miért van most itt ez a félelmetes kőszikla?

– Mester…

– Nem kérlek semmire, fiam – intette le a csodált férfi. – Nem azért jöttem, hogy bármibe belerángassalak. Csak látni akartalak. Előttem van, ahogy az állapotos kedvesedről mesélsz. A még meg sem született gyermekedről. Arról, hogy mennyivel inkább szeretnél már normális életet élni. A családoddal. Jó érzések töltenek el, ha erre gondolok. És hát… látni akartam, hogy jól vagy-e. Bejött-e a számításod. Kell-e némi segítség.

– Mester, megtisztel.

A "Mester" nem tiltakozott az ellen, hogy Johnny lemesterezze őt; tiszteletben tartotta a fiú értékrendjét. Ahonnan Johnny származott, ott még erősek a hagyományok, a hierarchikus tisztelet. És ez a belső, lélektani rend az agyban is rendet tart, ahogyan rendet tart az erkölcsökben is, tehát emberünk jó és épületes dolognak tartotta mindaddig, amíg azt nem spártai erőszakkal plántálják a lélekbe. John azonban alapvetően volt ilyen tisztelettudó, s ezért lelkesedését a jövevény duplán értékelte.

– Én mindent… mindent magának köszönhetek. Az életemet. És többet is. A kisfiam… csakis önnek köszönhető, hogy ő megismerheti az apukáját. És a kedvesem. Feleségem… maga adott vissza nekik.

– Befejezted az ömlengést?

– Persze. Elnézést, "Mester". De… megtisztelne, ha ellátogatna hozzánk. Egy ebédre. A családomnak meg kell ismernie önt.

– Épp, hogy nem kell – jelentette ki a "Mester", és kitolta maga alól a széket. John tisztelettudóan ugrott fel.

***

– Azért… ne feledd a leckét, Johnny – nézett a fiatalember szemébe a "Mester".

– Nem felejtem, Mester.

– Rendben. Hát… minden jót! Még találkozunk. És akkor talán… majd te húzol ki engem a szarból.

– Bármikor, uram! Mindenben számíthat rám!

– Csak lassan a testtel! Neked családod van, Johnny. És civil életed. Erre nem lesz még egyszer esélyed. Mindig ők legyenek az elsők. Soha ne mondj ki olyasmit, hogy bármikor és, hogy mindenben. Na de… hagyjuk most már a leckéket. Legyen szép napod, fiam. És legyen szép életed. És ne feledd, mi a fontos. Soha ne felejtsd el, ki vagy te.

A fiatalember nem felelt. Csak állt a kis vegyeskereskedés bejáratában és nézett a távozó férfi után. Eljött volna a világ túlfeléről csak azért, hogy vizitet tartson nála? Eljött volna ezért a pár percért? Aligha. Egészen biztos, hogy valami dolga van itt. Valahol a közelben. Bárcsak vele tarthatna! Vállvetve küzdeni újra. Milyen nemes, milyen felemelő volna. Bármi dolga akadt is errefelé, az biztos, hogy jó az ügy. Az elldnkezője egyszerűen elképzelhetetlen. És már biztosan jól eltervezett és megalapozott mindent. Máskülönben nem utasította volna vissza olyan jótékony határozottsággal a felajánlkozását. De az is lehet, hogy csak tudni akarta, számíthat-e rá, ha mégis szükség lenne segítségre. Akárhogy is: jó volt látni őt. S elmondhatatlan érzést nyújt a tudat, hogy él valaki a világban, aki így viseltetik iránta. Egy kis szigeti fattyú iránt. John most tíz méter magasnak érezte magát. Nézett a férfi után, és csak magának mondta, hangok nélkül: – soha nem felejtem el, Mester. Soha nem felejtem el Hondurast.

***