A te házad az én váram – Kicsit másképp 05.

Miskolc, Magyarország, ugyanakkor
22:43, helyi idő szerint

Eszter kényelmetlenkedve forgolódott a hatalmas ágyban. Most, hogy Tomi már megtalálta életének következő lehetséges irányvonalát az érmék világában, s miután Julcsi könnyzáporok közepette, tantaloszi mosollyal az arcán elutazott Svájcba, egy újabb hegyvidéki szálló meghódítására (bár Eszter szerint inkább aszketikus kolostorba vonulás volt ez), az ágya mintha csak nőtt és nőtt volna. Mintha minden csak tágulna körötte, távolodna tőle. Úgy érezte, ha megbillenne a föld, és ő elkezdene gurulni az ágy széle felé, talán sohasem érné el azt. De vajon pusztán az egyedüllét okozta ezt a kényszerképzetet?

Kialakult valami a lányban. Furcsán megfogalmazható jelenség, vagy inkább folyamat volt az, amely munkált benne. Akkor keríti hatalmába a mély érzésű embereket ez a fajta lelki béklyó, amikor valakinek egyik szeretett hozzátartozója a másik után vész el szem elől, s bár tovább léteznek valahol és tovább szdretik őt onnan a távolból, mégis valami furcsa, elfojtott tiltakozással teli keserűség kezd szerteáradni benne, mint egy megáradt folyam poshatag vize, s mintha ez ellen az áradás ellen emelne gátakat a fulladozó lélek. Így viszont kívül reked aztán az egész világ. Ha valaki be szeretne jutni, annak nagy munkával kell hidat emelnie a keserű áradat fölött, hogy elérje a lélek tisztán maradt, visszahúzódó magját.

Egy fiatalember nemrégiban megpróbálkozott ezzel. A szálloda vendége volt, már elutazott, de előtte még odaadta a számát Eszternek. Amikor még tudtak szemtől szemben beszélni, kihasznált minden adandó alkalmat. Azóta viszont csak várta és várta, hogy a lány egy napon (vagy éjjelen) felhívja végre őt. Budapest nem a világ vége, s ha egyszer Eszter felhívná őt, éppenséggel a világ közepévé válna. A hívás azonban mindezidáig elmaradt. Eszter nem talált magára. Úgy tűnt, szerettei jelenlétének hiányában lassan önmagát is elveszíti.

Zsombor ugyan itt maradt neki, sőt a fiatalember (élete eddigi legmerészebb vállalkozása keretében) megnyitotta ajtaját a szerelme, Betti előtt, és a lány boldogan, félénken a fiúhoz költözött, de Esztert mindez nem tudta vigasztalni. Nagyon szerette Zsombort, és sikerült Bettit is megszeretnie, ami igazán nem volt nehéz, hiszen a lánynak kedves és szerény természete volt. De Zsombika nem pótolhatta Eszter számára Tomit, ahogyan Betti sem pótolhatta Julcsit.

Hoztak némi vidámságot a házba, megpezsdítették a mindennapokat, de Eszter mégis minden egyes nappal magányosabbnak érezte magát. Igazából nem is volt ennek tudatában, épp ez okozta nála a zavart. Mindegyre valami másra gyanakodott. Mint mindig, önmagában kereste a hibát. Néha úgy vélte, talált valamit. Aztán újra tanácstalanul bolyongott tovább önmagában. Most azonban úgy érezte magát, mint akinek már szó szerint a nyelve hegyén van a kifejezés, amit keres, és mindjárt, mindjárt meglesz a vége is… csak egy pillanat… na, mindjárt…

Mert egy szövegrészlet nem hagyta nyugodni, ő pedig nem bírt rájönni, hogy miért, de úgy érezte, ott van a megoldás az orra előtt. Lassan meg akart őrülni miatta: mit akar tőle ez a hülye szöveg? "Man kann zum Vorteile der Regeln viel sagen, ungefähr was man zum Lobe der bürgerlichen Gesellschaft sagen kann. Ein Mensch, der sich nach ihnen bildet, wird nie etwas Abgeschmackets und Schlechtes hervorbirgen." (A szabályok előnyeiről sok mindent elmondhatunk. Körülbelül ugyanazt, amit a plgári társadalom javára írhat az ember: aki igazodik, az sosem fog ellene fordulni.)

Ez az idézet nem csupán a könyv sorai közül kísértett elő, amelyben olvasható. Ez a néhány szó állt a könyvbe tűzött, impozáns könyvjelzőn is. Hogy melyik könyvről volt szó, és milyen könyvjelzőről? Igen, pontosan. A Lacától kapott Goethe kötetről. A Wertherről. A hosszúkás kártyalapocskát természetesen utólag gyártotta le valaki (talán éppen Laca, vagy egy nyomdai szakember az ő kérésére) a könyvhöz. De miért is nem tulajdonított ő ennek mindeddig semmilyen jelentőséget? Pedig…!!!

És ekkor Eszter, mint egy megtébolyodott fúria, repült ki az ágyból. Felcsapta a villanyt, és a kincses dobozához szaladt, amit csak úgy egy aztalfiókban tárolt. Még be sem váltotta a bankjegyeket. Bankban sem helyezte el őket, sőt hozzájuk sem nyúlt. Mindössze annyi hiányzott a dobozból, amennyit Julcsinak a kezébe nyomott útravalóul. (A megrökönyödött lány persze csak pislogott rá, mint az avasi béka.) De Esztert ezúttal sem a bankjegyek érdekelték. Ő a kis levélpapírt emelte ki a dobozból, amelynek mindkét oldala tele volt írva apró, precíz betűkkel. Maga felé fordította a második oldalt.

Mohón kereste a halványan rémlő szavakat. Amikor megtalálta, egy fotelnak hanyatlott. Úristen! Ha ez igaz…!

Újra elolvasta: "A varázsvonalam mindig élni fog. Csak hívnod kell a bűvös számot. Szavak és betűk nélkül. Próbáld csak ki, és hallani fogod a hangomat."

Eszter úgy érezte, káprázik a szeme. Úgy érezte, ezer méhecske szabadult el a fejében. Abban a hülye, üres fejében! Hogy nem gondolt erre eddig?! Igen, a megfogalmazás kapásból átvitt értelműnek hat. Absztrahációnak. De… mi van akkor, ha ez mégsem az? Mi van akkor, ha ez egy igazi, egy szó szerinti vonalról szól?! Miért ne?! Lacát ismerve, ez nagyon is elképzelhető. Sőt Lacát ismerve, éppenséggel ez a logikus. Miért csak most jut ez eszébe?!

Szavak és betűk nélkül! Átgondolatlan elírásnak tűnik. Pedig nem az. Egyáltalán nem. Laca sok minden volt, de semmiképp nem átgondolatlan. A szöveg igenis irányít. Vezet! Szavak és betűk nélkül, hát persze! Hiszen egy telefonszám nem tartalmaz sem szavakat, sem betűket! De miért is kellene ezt megjegyezni egy ilyen nyomatékos levélben? Eszter már tudta: mert a hívószám számjegyeit szavakból, pontosabban szavak betűiből kell összeolvasni!

Laca, te utolsó gazember! Teeeee! Te imádnivaló gazember!

***