Nem haldoklunk, így élünk

Napját nem tudom, mióta
Nő bennem e fájdalom-zigóta.
Éget, szúr, szorít, csíp és mar,
Megszokhatnám már, de még mindig felkavar.

Mikor elmentél, szívemre került a súlyos lakat,
Minek kulcsa – tudtad – örökre nálad marad.
Ha más próbálta feltörni, csak mosolyogtál,
Néha a legény felé pár biztató szót is szóltál.

Gyerekes és önző vagy, tudtad?
De bosszúm a pokol: múltad,
– hiába felednéd – mindig enyém
Marad, bár van elég szép lány, ki eléd

Szalad, csókot ád és magához ölel,
Szíved szavára egyik sem úgy felel,
Ahogy én akkor rég feleltem,
És nem úgy nevet, ahogy én nevettem.

Szenvedsz és szenvedek, ördögi románc,
Holtunkig összeköt már a nehéz lelki lánc.
Tompulnak a hangok, halványulnak a képek,
Bár mellettem tudni téged örökre szeretnélek.

Nem haldoklunk, mi így élünk,
Nem lehetünk együtt, és egyedül félünk.
Nem láttál meg, csak néztél reám,
Nem csókoltalak meg, ez az én hibám.