2011. május, Miskolc, Magyarország
Megyei kórház, onkológiai szakrendelés
Dr. Soltész a következő beteg korábbiakban bekért papírjait böngészte, és egyszeriben kissé sápadtan kapta a szemét az asszisztensére. – Hogy néz ki ez a Kovács László?
Gizike, az asszisztens, aki pontosan úgy nézett ki, ahogyan egy Gizikének asszisztensi minőségében kinéznie szokás, csak mélán biggyesztgette az ajkát; hogy is néz ki, hogy is? – Hááááát… mint a többi. Beteg.
Megnyilvánulása hűen tükrözte azt a lehangoló atmoszférát, ami a magyar egészségügyben általában várja a szegény rémült, beteg embereket. Ahogy belépnek az egészségügyi intézmények épületeibe, mintha azonnal megszűnnének egész embernek lenni, lefokozódnak valami elromlott, javításra váró, gondot és terhet jelentő munkadarabbá, vagy még inkább egy mozgó adathalmazzá. A lélek, a kedvesség, a figyelem itt úgy kopik el, mint a cipő talpa. Soltész doktornő legszívesebben fülön csapta volna Gizit, pedig már csaknem egy évtizede dolgoztak együtt. A kórtörténet azonban most annyira összezavarta, annyira árulkodott valamiről, hogy csaknem kiabálni kezdett. De adott még egy esélyt a kulturált tisztázásnak. – Száznyolcvanas, sötét, rövid haj, őszülő halánték, barna szem, marvel-vállak?
– Olyasmi, de… inkább majdnem ősz teljesen. És… mi az a marvel-váll?
– Mint a szuperhősöké, tudod! Sportos, kerek, tömör. Nem csúszik le róla a válltáska. Mindegy! Mióta ül kint az az ember?
– Mmmmm – biggyesztgette már megint az ajkát Gizike -, reggel óta, mint a többiek.
– Bassza meg!!! – ugrott fel a doktornő. Gizi hátra hőkölt az útjából.
Soltész doktor rányitott a folyosóra, és keresőn dugta ki a fejét az ajtórésen. Azután hamar összeakadt a tekintete az egyik várakozó betegével. A férfi fegyelmezetten ücsörgött, "marvel-vállai" kissé előre csüggtek, amint egy magazint olvasgatott. Most figyelmesen felnézett, és elmosolyodott. S a doktornő örült, hogy előzőleg jó erősen megmarkolta haragjában a kilincset, mert érezte, ahogy kifut a lábaiból minden erő. – Kovács úr! Kérem!
Hangja remegését talán csak Kovács úr vette észre, aki most engedelmesen fölállt, karjára vette tavaszi félkabátját, és megindult az ajtó felé, amit a doktornő most már nagyra tárt előtte. Közben néhányan megrohanták orvosukat, kétségbeesett, csodát remélő emberek. Gizike sietett a segítségére, miközben a doktornő bemenekült a rendelőbe, Kovács úr pedig nyugodt léptekkel követte.
Gizike is visszatért, de a doktornő ezúttal rendkívül határozottan rászólt: – két kávét!
Gizike megszeppenve indult a kávéfőző felé, de a doktornő ráförmedt: – az automatából! Vegyél ki aprót!
Gizike még jobban megszeppenve botladozott az aprópénzes köcsögig, zajosan belemarkolt, majd falfehér arccal kihátrált, miközben le nem vette elkerekedett szemét a két egymással szemben álló emberről.
Amikor bezárult mögötte az ajtó, Dr. Soltészból végre kibuggyantak a visszatartott könnyek. A fejét csóválta és a kezeit tárogatta, mintha még mindig nem hinne a szemének.
– Megcsináltad… Megcsináltad…
A férfi mosolyogva bólogatott, s a doktornő csak ezután lódult meg előre, hogy a nyakába vesse magát.
***
2 hozzászólás
Hmm, raffinált, nagyon raffinált… 🙂
az előbb nem jól láttam, van még egy.
Folytatom…
Igen, van még egy. És összesen még kettő lesz. Ma este és holnap reggel.
Laca.