Egyszer van, hol is van, van valahol egy Marika, aki már felnőtt néni, két kisfiú és egy kislány édesanyja.
Ennek a Marikának van egy nagyon furcsa szokása, minden karácsonykor a szépen feldíszített karácsonyfájuk alá egy nagy tálban szaloncukrot tesz.
Azt mondja, hogy azért teszi oda, hogy ne a karácsonyfáról vegyék le a gyerekek a szaloncukrot, ha megkívánják. Nehogy a kicsik eldöntsék a feldíszített fát.
A család nem érti, hogy miért kell ez az óvintézkedés, hiszen tele van a kamra süteménnyel, és még mikulásról maradt csokoládé is van olyankor bőven.
Persze, hogy nem értik, hiszen nem mondta el soha a családjának, az Ő gyerekkori karácsonyának történetét.
Mi azonban belenézünk a mindentudó varázsképernyőnkbe és elolvassuk annak a régi karácsonynak a meséjét.
A kis Marika azon a régi karácsonyon, a karácsonyfa előtt állt és dacosan nézte a fa alatt álló Télapót. A Télapó minden karácsonykor ott állt a fa alatt. Lila ruhát viselt, amelynek csillogó, fehér szegélye volt, a hátán egy piros zsák dagadozott, és egy botot tartott a kezében. Marika apukája azt mondta, hogy azért van a bot a Mikulás kezében, hogy ráüssön a gyerekekre vele, ha szaloncukrot vesznek le a karácsonyfáról.
Marika már sokszor fogta a kezében a Télapót, végig tapogatta a krepp papír ruháját, a vatta szakállát, a vékony kis faágat, amit a kezében tartott. Mosolygós arcot festettek neki és egyáltalán nem volt félelmetes. Azonban, ha a feldíszített karácsonyfa alá állították, a gyertyák fényében egyszerre megváltozott. A szeme, mintha fürkészően nézne, a lába, mintha előre lendülne, a keze pedig, mintha szorosan markolná a botot.
Marika nagyon szeretne egy szaloncukrot, egy csokisat. Amikor kijött a gyerekszobából, még nagyon bátor volt! Elhatározta, hogy a Télapót megfordítja, hogy háttal legyen, akkor nem látja, ha leveszi a szaloncukrot.
Most óvatosan a Télapó felé nyúlt – de határozottan úgy látta, hogy az megemelte a botját egy kicsit. Marika visszakapta a kezét és hátralépett.
Felnézett a csillogó karácsonyfára, a sok-sok aranypapírba csomagolt szaloncukorra és könnyes lett a szeme. Ez az ostoba Télapó! Annyi cukor van a fán, igazán nem számítana, ha levenne egyet…
A Télapót a szülei hozták Moszkvából, amikor ott jártak egyetemre és ők Gyedmaróznak hívták. Volt egy nyelv is, amin csak ők ketten tudtak. Ha azt akarták, hogy Marika ne értse meg, amiről beszélnek, akkor ezen a nyelven beszéltek egymással. Oroszul. A Télapó is orosz. Akkor ő is érti azt, amit a szülei olyankor mondanak.
Marika összeszedte a bátorságát és közelebb lépett a karácsonyfához. Könyörgően nézett a Télapóra, de az mintha még mérgesebben nézett volna rá. Óvatosan egy szaloncukor felé nyújtotta a kezét, de fél szemmel a Télapót nézte. Határozottan látta, amint az erősen megmarkolja a kezében tartott botját, és már emeli is…
Marika dobogó szívvel, rémülten szaladt vissza a gyerekszobába.
A karácsonyfa érintetlenül állt egészen addig, amíg hullani nem kezdtek a tüskéi. Marika éppen rajzolgatott a szobájában, amikor beszólt az édesanyja:
– Gyere kislányom, leszedjük a karácsonyfát!
Marika szófogadóan kiment és megállt a fa alatt. A szüleivel együtt elkezdte leszedni a karácsonyfadíszeket, és a szaloncukrot egy külön dobozba. Amikor a gyertyákat is levette az apukája, már csak a Télapó állt a karácsonyfa alatt. Marika óvatosan rásandított. Most, hogy a gyertyák nem csillogtak a fa ágain, a szaloncukrok aranypapírja és az üveg díszek nem verték vissza a gyertyák fényét, a Télapó kicsinek és kopottnak tűnt.
Marika apukája lehajolt és felemelte a földről a Télapót. Mosolyogva Marika felé nyújtotta. Marika óvatosan nyúlt érte.
– Ne félj, nem harap! – nevetett rajta az apukája.
Marika pedig úgy tett, mintha véletlenül ejtené le a Télapót. Nem fogta meg erősen, hagyta, hogy kicsússzon a kezéből a földre. Az nagyot puffant a parkettán.
– No nézd csak, szegény Gyedmaróz! – monda az édesanyja és felemelte a földről.
Bizony a Télapó csúnyán nézett ki. A festett arca összetört, a krepp papír ruhája végig hasadt, a kezében tartott bot eltörött. Marika azonban nem sajnálta.
A következő karácsonyra már nem is emlékezett rá, hogy mi történt a Télapóval. Csodálkozva kereste a karácsonyfa alatt. Nem akarta elhinni, hogy nincs ott, hiszen minden karácsonykor eddig ott állt.
– Hol van a Télapó? – kérdezte a szüleitől.
Az édesanyja ránézett, aztán valamit oroszul mondott az apukájának.
– Visszament Moszkvába – mondta Marikának.
Marika elégedetten elmosolyodott. Nincs itt a Télapó, nem őrzi a karácsonyfát, annyi szaloncukrot vehet le róla, amennyit csak akar!
Másnap délután, amikor egyedül maradt a karácsonyfával, le is vett egy szemet és elégedetten a szájába dugta. A szaloncukorral azonban valami történt. Rémes íze volt, egyáltalán nem ízlett Marikának. Mérgében sírva fakadt. Végre nem őrzi a fát a Télapó! De milyen rossz ez a szaloncukor! Nem is vett le többet a karácsonyfáról.
Vízkeresztkor, amikor leszedték a karácsonyfát, a szülei nem értették, hogy miért nem kér a kislányuk a szaloncukorból.
– Mert rossz íze van! – rázta a fejét Marika.
– Honnan tudod? Talán csak nem vettél le a karácsonyfáról? – kérdezte az apukája.
– Nincs itt a Télapó, nem őrzi már a fát, és megkóstoltam! – mondta dacosan Marika.
– Semmi baja ennek a szaloncukornak, vegyél nyugodtan belőle – mosolygott az édesanyja. – Azért érezted rossz ízűnek, mert rossz volt a lelkiismereted, hogy olyat tettél, amit nem szabad. Azon a karácsonyon azonban nem ízlett többé neki a szaloncukor.
Ez a története annak, hogy miért van az ő karácsonyfájuk alatt ezen a karácsonyon is egy tál szaloncukor.
Amikor karácsony első napjának délutánján Marika leült a nappaliban a kanapéra, csak a kis izzók világítottak a feldíszített fán. Odakinn az ablak előtt csendben hullt a hó. Marika nézte a hópihéket és talán el is elszunnyadt. Félálomban egy percre úgy látta, hogy a Télapó visszajött Moszkvából. Ott állt az ő karácsonyfájuk alatt. Sőt nagyon is elevennek látszott. Izgett – mozgott és a botjával egy szaloncukrot igyekezett lepiszkálni az egyik alsó ágról.
Marika szeméből egy pillanat alatt elszállt az álom – és vele együtt a Télapó.
Mert a karácsonyfa alatt nem a gyerekkori „félelmetes” Télapó volt, hanem a kislánya vörös perzsa cicája, a Panni ült ott. A kis rosszcsont cica piszkálta a mancsával az alsó ágon a szaloncukrot.
Marika elmosolyodott és felkapta a méltatlankodó cicát. Azóta amikor a cica rosszalkodik, Marika csak Télapónak hívja őt.
10 hozzászólás
Szia!
Nagyon tetszik a novellád, látszik, hogy ismered a gyermeki lelket. A szülői intelem hatásos volt, Marika félelme a Gyedmaróztól tartósnak bizonyult. Élvezetesen és jól írsz.
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália!
Örülök, hogy élvezted a mesémet.
Remélem a karácsonyi mesék közé ezt is beválasztottad a kislányodnak.
Szeretettel:
Judit
Nagyon tetszett,ez a kedves alkotasod,szivbol kivanok jo eleterot&egeszeget&vegtelen szeretetet,hogy meg sok ilyen kedves alkotasod szulethessen.Kellemes Karacsony Unnepeket&Boldog Uj Esztendot Kivanok,a messzi tavolbol&lelkileg mindig kozel…Sankaszka
Kedves Sankaszka!
Mivel közeleg a karácsony, az ajánlóba tettem ezt a régi mesémet, mert éppen aktuális! 🙂
Köszönöm, hogy elolvastad, és hozzászólást is írtál. 🙂
Örülök, hogy tetszett, és nagyon szépen köszönöm a kedves jókívánságaidat, hasonló jókat Neked is!
Judit
Kedves Judit!
Régi karácsonyok emlékét idézte fel bennem megkapó meséd. Gyermekkoromban nálunk sem volt ildomos a fáról leszedni a szaloncukrot, és a csoki díszeket, "Gyedmoroz" ugyan nem őrizte, a díszítéskor megmaradt cukrot meg lehetett enni, de a fát vízkeresztig nem bontottuk meg. Ezért aztán január 6.-a után is maradt édesség bőven.
Nagyon tetszett ez az írásod is.
Zagyvapart.
Kedves Feri!
A cicánk volt a mese ihletője, mert annyit bújkált a karácsonyfa alatt, hogy amikor hullani kezdett a fáról a tűlevél, olyan volt, mint egy sündisznó, amikor előkerült alóla! 🙂
A karácsonyfa alját meg nem lehetett feldíszíteni, mert lejátszotta róla a díszeket, és a szaloncukrokat.
Örülök, hogy tetszett ez a régebbi mesém! 🙂
Judit
Kedves Judit!
Írásod nyomán újra éltem a régi karácsonyok hangulatát. Együtt éreztem Marikával, mert bizony magam is nagyon vágytam egy-egy szaloncukorra. Nálunk azonban más volt a helyzet, édesapám jól tudta, hogy mennyire szeretném megkóstolni, így hát ő akart levenni a fáról nekem szaloncukrot, csakhogy én nem engedtem. Betartottam, és betartattam vele is az íratlan szabályokat, hogy a karácsonyfáról nem lopkodunk szaloncukrot, kivárjuk a fa bontását. Igaz, felnőttként magam is raktam mindig egy tállal a karácsonyfa alá is, viszont jól tudom, hogy gyerekkoromban a fára is alig-alig jutott.
Nagy élvezettel olvastam írásod, felidézte bennem azokat a hangulatokat, zamatokat, vágyakat…
Ida
Kedves Ida!
Bizony, a gyerekkori karácsonyok a legemlékezetesebbek a számunkra. Minden örömével, csalódásával, csodájával az marad meg bennünk a legjobban…
Marikáék karácsonyfáját sem a télapó őrizte, hanem a kislány lelkiismerete. 🙂
Régen nagy kincs volt a szaloncukor, örültünk, ha egy pár szem jutott a karácsonyfára.
Köszönöm a szép, emlékező hozzászólásodat, örülök, hogy élvezettel olvastad! Talán még a szaloncukor ízét is érezted közben…
Judit
Kedves Judit!
Évek múltával sem kopott a meséd varázsa, sőt még szebb, még szívmelengetőbb.
Jó volt olvasni ismét.
Boldog Karácsonyt: feri
Kedves Feri!
Karácsony közeledtével újra betettem ajánlóba ezt a régebbi karácsonyi történetet. Köszönöm, hogy újra elolvastad.
Nekem is van pár karácsonyi novellás kötetem, ilyenkor karácsony táján elő szoktam venni őket, és újra elolvasom. Fekete István "Régi karácsony" című novellás kötetéből olvastam a minap, hogy ebben a nem karácsony előtti szürke, nyúlós, ködös időben megtaláljam a fehér karácsonyok hangulatát. Nagyon szeretem Colleen Sell "Egy csésze vigasz karácsonyra" című novellás kötetét is, abból is olvasgatok pár novellát, és Bölcsföldi András "Karácsony ideje" című novelláskötete is sorra kerül.
Kell a karácsonyi hangulat, hogy legyen kedve az embernek a sok sütést, főzést, készülődést végig csinálni. Én jobban megtalálom a karácsonyi hangulatot ezekben a történetekben, mint a plázákban, boltokban, talán más is így van ezzel…
Judit