A TÉR ÁTKA – A lehetetlen birodalom
1. fejezet: A menekült
“A test épp oly erős, mint a lélek, mely benne lakozik…”
Napjainkban. 1301. július. 14.
Sötét, viharos éjjel volt. A villámok másodpercenként ragyogtatták be a sötét eget, hogy egy pillanatra fénybe borítsák az éjszakai sötétséget. A villogó fényjáték beszűrődött a börtön magasan ülő ablakán, a dörgések eltompulva hatoltak át a vastag kőfalakon.
A fiú a börtönfal tövében hevert, fejét leszegve, némán ücsörgött, a csuklójára zárt bilincs minden apró mozdulatánál halkan megcsörrent. Nem gondolkodott, csak ült és a földet bámulta, hallgatta az esőcseppek tompa kopogását. Neki már nem volt miért élnie, a teste hiába élt, hiába lélegzett, lelkét már régens-rég megölte a kínzó bánat és tehetetlenség. Már nem érzékelte az időt, nem is figyelte mi történik körülötte. Fülében ott csengett egy szívszorító hang. A hang, ahogy a hóhér a fejszéjét élezi…
Pár perc múltán azonban hangos puffanásra és csattanásokra lett figyelmes. Közvetlen ezután a cellája elé gurult a börtönőr horpadt, rozsdás sisakja. Hamarosan egy lány rohant a cella elé, és egy tenyérnyi kulccsal kinyitotta annak ajtaját.
– Eli! Te meg mit keresel itt? – döbbent meg a meglepődöttségtől a börtönlakó.
A lány fiatal volt, nem több tizenhét esztendősnél. Aranybarna haja még vizesen is loknikba állt össze, szeme olyan volt, akár a sötét éjszaka. Fehér ruhája és díszes ékszerei elárulták, hogy nemesi származású. Ennek ellenére mégis önszántából ment be egy koszos börtönbe. Nem törődve fehér selyemszoknyájával, sietve letérdelt a fiú mellé és az idegtől remegő kezekkel forgatta a kulcsokat.
– Ez most nem fontos – hadarta remegő hangon. Egy hajszál választotta el attól hogy sírva fakadjon. – Tudom hogy nem te voltál! Nem hagyhatom hogy kivégezzenek…
– És eldobod az életed azért, hogy megments egy szerencsétlen közembert?
– Az ember attól nem ér többet hogy gazdag családba születik! – mondta, és letörölte arcáról a szeméből kifakadt könnycseppeket. – Nincs meg a bilincskulcs! – fakadt ki a lány miután végigpörgette a kulcscsomót. – Pedig itt kellene lennie! – sikoltotta, majd elhajította a kulcsokat.
– Eli – kezdte a sötét hajú fiú – , menj haza. Ha most elmész még tisztázhatod magad.
A lány kisétált a cellából, de egy pillanat múlva visszatért, kezében egy fej méretű szikladarabbal.
– Vigyázz! – utasította a fiút, majd a bilincs láncaira dobta a követ, melynek egyik láncszeme darabokra tört, így a fiú szabaddá vált.
A lány megfogta a fiú csuklóját, felrántotta a földről, és maga után rángatva kirohant vele a börtönből. Amikor kiértek, az eső mégjobban eleredt. Rögtön a falhoz simultak, mikor épp a börtön felett lévő bástyához ért az ügyeletes faluőr. Fákjája lobogva küzdött a zuhogó esőcseppek ellen, ám mikor az őr lenézett volna a börtönkapu elé, az megadta magát és sisteregve ellobbant. Az őr morcosan morgott egyet, majd lehajította a fákját a lent lévők elé, azzal tovább sétált. Eli szívéről egy hegyméretű kő esett le. Halk léptekkel elindultak a sötét utcán, míg az őr békésen rótta következő körét a falu romokból összeeszkábált őrfalán. A két menekülő lassú léptekkel, hirtelen mozdulatok nélkül sétált a vizes pocsolyákban. A sötét éjszaka elmosta testük körvonalait. Ám mikor már majnem beértek az egyik biztonságot nyújtó ház mögé, az égen felvillant egy villám, majd az őr odakiáltott:
– Ki van ott?!
– GYERÜNK, FUTÁS! – kiáltotta Eli, majd mindketten berohantak a szétszórt házsorok közé.
Az őr azonban megkongatta a harangot. Eli és barátja már épp kiértek volna a falu szélén álló viskó mögül, mikor eléjük pattant egy apró bőrtasak, mely hirtelen felrobbant. Méteres lángfelhő tört az ég felé, a két menekülő pedig a sáros földre zuhant. Ekkor már a fiú vette át az irányítást, villámgyorsan feltápászkodott, megfogta társa kezét és elrohantak onnan. Ám több mint húsz páncélos követte őket. A fiú csak rohant és rohant a szakadó esőben, majd beugrott az egyik ház mögé. Lebuktak néhány hordó közé, a páncélosok pedig elrobogtak mellettük. Kibújtak a hordók közül, a fiú pedig bakot tartott a hölgynek, aki sietve felkapaszkodott a tetőre. Ő maga pedig felcsimpaszkodott egy gerendára és felhúzta magát. A cserepeken görnyedten lépdeltek, még egy gerendán is átmásztak egyik házról a másikra, épp mikor alattuk pont az őrök szaladtak át. De egyik páncélos sem vette észre őket. Az eső ekkor hirtelen elállt. A hangokat most már semmi sem fedte el. Tovább lépdeltek a cserepeken, amikor egy férfi hangja hallatszott:
– Ott vannak! – kiáltotta, majd égő nyilat lőtt feléjük.
A fiúnak még meg is perzselte a vállát a lobogó nyílhegy tüze, ám hamar meg is feledkezett róla, mikor látta a sötét égből kivirító, lobogó nyilak hadseregét. Megmarkolta barátnője vékony kézfejét, és eszeveszett rohanásba kezdett. A cél csak az volt, hogy ne nyársalják fel őket a nyilak. Ám mikor az egyik terasz tetejére léptek, az beszakadt alattuk és kellemetlen huppanásban volt részük. Mindössze csak egy nyíllal találkoztak, mikor a beszakadt tetőn keresztül besüvített a teraszra és beleállt a földbe. Gyorsan felugrottak, nem törődtek a ruhájukra tapadó kosszal, a testükön lévő horzsolásokkal. Csak rohantak és rohantak, amíg csak bírták. Ekkor ismét egy apró bomba szállt feléjük, ami pont a lábuk előtt ért földet. A fiú látván hogy még másodpercek kérdése hogy a kanóc elégjen, belerúgott, az pedig visszarepült a házak közé. Az hatalmasat robbant, az egyik házat még le is döntötte, az őrök sérüléseiről nem is beszélve. Tovább rohantak. Sarkon fordultak az egyik viskónál, ám ekkor egy merész íjásszal találták szembe magukat. Íján több mint öt égő nyíl lobogott, tekintette elszántan szegeződött a két rémült fiatalra.
– Nocsak, nocsak! Szökünk, szökünk? – vigyorgott gúnyosan a fiúra, és közéjük lőtte a nyilakat, de szerencsére még épphogy elbírtak térni előle. Azonban az egyik a fiú vállába mélyedt. – Azt hiszed ez ilyen egyszerű? – folytatta a gúnyolódást. – Hogy gondolsz egyet, és megszöksz? – Egyre közelebb és közelebb lépdelt a fiúhoz, aki egy hirtelen mozdulattal kitépte magából és a földre ejtette a nyilat. Inkább gyűlölettel, mint félelemmel nézett az íjászra, és próbált hátrébb mászni a férfi elől, még ha hiába is. – Az igazság keze elől nem lehet megszökni, tanuld meg! – Az őr már meg is feledkezett a lányról, aki halkan feltápászkodott a földről és felfigyelt egy vaskos fakaróra, ami adott neki egy jó ötletet. – Fiacskám, neked véged! A jövőd már csak annyit tartogat, hogy a celládtól teszel egy sétát a vérpad felé. Most pedig… – ráfogta a nyilat a fiú fejére. – …neked véged!
– Neked is! – kiáltotta mögötte a lány, és a karóval úgy tarkón vágta, hogy az menten összeesett.
Összeszedték magukat és tovább szaladtak, egyenesen a kikötő felé. Úgy tűnt sikerrel jártak, a katonák kiáltozásai messze a falun belülről hallatszottak. Eli odahúzta barátját az egyik stégre, egy hajó mellé.
– Ezt elvisszük! – mondta.
– Mit akarsz mégis kezdeni ezután?
– Új életet kezdek veled a főkontinensen.
– Biztos, hogy ezt akarod?
– Igen. Nem megyek hozzá ahhoz a zsarnokoskodó piperkőchöz!
A fiú már épp el akarta oldani a kötelet, mikor a lány előrántott egy tőrt, és odasietett.
– Hagyd majd én. Erre még én is képes vagyok – morogta durcásan, mintha zavarná, hogy sose kap semmilyen feladatot. Mindenki csak a törékeny, tehetetlen nemes hölgyet látja benne. Már évek óta az volt az érzése, hogy a tükörből egy idegen néz vissza rá. Az nem ő, az egy idegen. Egy idegen, aki nem hasonlít rá, aki megkeseríti az életét azzal, hogy téves képet mutat róla a külvilágnak.
Egy gyors mozdulattal elmetszette a kötelet, a hajót pedig a szél elkezdte kifelé sodorni a stég mellől. Ekkor azonban a lány úgy érezte, mintha sziklát vágtak volna a mellkasára. Háta mögül hallotta az őrök bosszús kiáltását, és amikor megfordult, látta, ahogy mind egytől egyig fegyvereket felé fogva áll, támadásra készen. Eli teljesen leblokkolt. Társa hiába ordibált neki a hajóról, ő még csak meg sem moccant. Mikor végre feleszmélt, a hajó felé szaladt. De amikor kiért a stég végére, ugrania kellett volna, de nem tette. Kevés hiányzott hozzá, hogy a vízbe essen, egyensúlyát vesztve himbálózott. Túlságosan félt. Egy villám húzott végig az égen, ő pedig meglátta saját, rémült tükörképét a víz tükrében. Hiába, őt úri hölgynek nevelték, nem egy virgonc parasztlánynak, nem katonának. Feladta. Megfordult és szembenézett az őket üldöző sereggel. A páncélosok közül az egyik megfeszítette íját, útjára bocsátott egy nyilat, az pedig süvítve száguldott a lány szíve felé, és már mikor egy pillanat választotta el a találattól…
…a fiú ájultan feküdt a homokon, körülötte szerte-szét hajóroncsok hevertek. Keskeny, homokos part volt. A nap ezernyi forró sugarát vetette rá. A fiú percekig feküdt így a homokon, majd egyszer csak felemelte fejét, és lassan térdre ereszkedett. Fájón dörzsölgette bal karját, majd körbenézett. Fogalma sem volt róla, hol van. A tengerparton elhagyatott halászbódék és stégek küzdöttek a hullámokkal, a nap égetően sütött le az égből . A fiú szédülten felállt, és fejét fogva indult el előre. Csak arra eszmélt fel, hogy a lába alól elfogyott a homok, helyét zsenge fű vette át. Le is heveredett a legközelebbi fa árnyékába, megtörölte homlokát, majd sajgó fejét hátradobta, egészen addig, míg nem koppant neki a fa törzsének. Maga sem tudta, meddig ücsörgött ott. Hamarosan azonban a feje felett lévő lombkorona zörgése ütötte fel a fejét. Mikor felnézett, egy vékony teremtés árnyékba borult alakját látta. Zavartan hunyorgott a lombkoronában megbújt idegenre, mikor az hirtelen lepattant közvetlen eléje. Kettőbe fogott, szőke haja lágyan omlott alá vékony teste vonalát követve, ciánkék szemei és vérvörös ajkai csalfán mosolyogtak rá. Kedves arcát halovány, alig észrevehető szeplők tarkították. Nyakában egy fekete nyakpántra fűzött, lapos, vörös medál lógott, melynek belsejébe egy fekete, angyalszárnyas kard volt beleöntve. Ugyancsak fekete, rövidre vágott pólója mellé ugyanilyen színű miniszoknya párosult, hasát valamilyen okból fogva testére tekert géz takarta. Lábán hosszú szárú bakancs virított. Talán lehetett úgy tizenhárom éves, bár amíg az arca ezt sugallta, teste olyan tizenhét körüli évszámról árulkodott. Örömtől boldog szemekkel nézett az előtte meglepetten ücsörgő fiúra, majd hirtelen a nyakába ugrott, és boldogan kiáltott fel, társa pechére egy számára idegen nyelven.
– Entevo rin, Lio! Kalenia azari lenevo ri! – mondta veszettül aranyos hangján.
Kedves barátunk köpni-nyelni nem tudott a meglepettségtől. Teljesen ledermedt. Épp most vetette magát a nyakába egy két copfos, csinos lány, aki valamiféle halandzsanyelven beszél hozzá. Mindenesetre azt már nem bírta volna pulzusszámmal, ha az alkalmat kihasználva visszaölelte volna. Így hát döbbent képpel, fülig vörösödve bámult a levegőbe.
– Aratero eva ileno. Habatera lina dakera, Lio! Lio… Noiru akazema vo!
Elég gyakran ismételgeti, hogy Lio. Biztosan valami név lesz az, de mégis kié?
A lány lemászott a letámadott fiú nyakából, és boldogságkönnyektől csillogó szemekkel nézett rá.
– Daera jume no amiro – mondta mosolyogva, majd ismét a fiú mellkasához bújtatta arcát.
A letámadott végre erőt vett magán, és megszólalt.
– Bocsáss meg, de nem értelek.
A lány ismét a fiú arcára nézett, majd csalfán mosolyogva így szólt:
– Tsujulira nare e halanea inari! Nao? – mondta, és megpöckölte a fiú homlokát.
– Bocsáss meg, de tényleg nem értelek.
– Antaroda? – kérdezte a lány meglepett arccal. Legalábbis, biztosan kérdés volt.
– Tényleg, nem értem mit mondasz…
– Csak szívatlak! – kacagott fel bájosan a lány, és ismét megpöckölte az immár meglepődéstől dermedt fiú homlokát. – Mi a franc történt veled, Lio? Mégis hová a fenébe tűntél el, és hogyhogy itt vagy most? A következő kérdésem az lenne, hogy mi történt a nyelvtudásoddal? Jaj istenem, annyira örülök neked!
– Bocsi, de én nem az vagyok, akit keresel!
– Tessék?
– Sajnálom, hogy le kell, hogy lombozzalak, de nem ismerek semmiféle Liót. Bocsáss meg, de nem tudok segíteni.
– Komolyan? Atya ég… Sajnálom, összetévesztettelek valakivel. Nagyon hasonlítotok… Bár igazad van, a te szemed másmilyen színű. Nagyon sajnálom.
– Semmi baj, előfordul.
– De ha nem te vagy Lio, akkor mégis ki vagy?
– A nevem Urteari Varior. Muertáról jöttem.
– A szigetről? Váó! Még sosem találkoztam muertaival. Szóval, te onnan jöttél? – kérdezte, miközben égetően kék szemeivel alig észrevehetően végigmérte az idegent. A fiúnak okkersárga szemei voltak akár egy ősszel sárguló levél, sötétbarna haját csak pár árnyalat választotta el a feketétől. Elég jóvágású, férfias alkatú fiatalember volt.
– Igen. De ronccsá tört a hajóm. Mégis hol vagyok?
– Gladorian délkeleti vármegyéjében.
– Gladorianban? Az nem túl jó, eredetileg Szaváriába szerettem volna menni…
A törékeny, szőke lányka szemeinek boldog mosolygása egy pillanat alatt gonosz démoni tűzzé változott. Mérges tekintettel felállt, szemét egy pillanatra sem vette le Variorról. Hirtelen elkiáltotta magát.
– Orion!
A fáról hirtelen levetette magát egy hatalmas farkas, hófehér bundája csak úgy csillogott a levegőben. Hatalmas fogai Variorra vicsorogtak. A lény magasabb volt a szőke lánynál, kinek feje teteje alig érte fel a farkas hátát. Kék szemei a gyűlölet lángjában égtek, hatalmas mancsai gödröt vájtak a földbe. Mély morgással lépett Varior felé, aki ijedtében felüvöltött.
– Uram isten! Mi ez az izé?!
A szöszke a szörnyetege hátára szerelt fegyvercsatokból kirántott egy kardot, melynek mindkét oldalt angyalszárny alakú volt a keresztvasa. Odalépett a félelemtől remegő fiúhoz, leguggolt elé, a nyakához szorította a kardot, és remegő sárga szemeibe bámult.
– Talán egy szaváriaihoz van szerencsém? – kérdezte démoni hidegséggel. – Csak nem egy szerencsétlen kém, aki kikotyogja mivoltát?
– Dehogy is! N-nem vagyok szaváriai! Csak egy egyszerű utazó vagyok! Ne ölj meg, kérlek!!
– Az igazat mondja? – tette fel magának a kérdést, majd a vicsorgó cimborájára nézett. -Antere ni xeori?
A farkas abbahagyta kézfejnyi fogainak villogtatását, és bólintott. Varior hinni sem akart a szemeinek! Az az állat ott, bólintott! Tökéletesen megértette, amit a lány mondott neki!
A lány elvette a kardot a fiú nyakától, felállt, majd lenéző hangon így szólt:
– Azt ajánlom, lépj le a környékről, szaváriai mocsok!
Közben felült a farkas hátára, majd a lény irdatlan sebességgel belefutott a horizontba.
Varior csak rövid erőgyűjtés után jött rá, hogy igazából még körül sem nézett, hogy igazából hová sodorta a tenger (szó szerint), így hát végigvezette szemét a horizonton. A távolban zöld rét húzódott, utána több száz méterre egy magányosan álló hegy fennsíkján egy hatalmas várkastély fák mögül előbukó tornyát lehetett felfedezni. Hosszan szemlélte a hegyet, majd felállt.
”Talán ő is itt lesz valahol” – gondolta magában.
Azzal elindult a vár felé.