A tökéletes társ

Minden ugyanúgy indult, mint máskor. John pontosan a megbeszélt időben várakozott rám a kávéház előtt kifogástalan öltönyében. Már messziről észrevett, széles mosollyal nyugtázta, hogy én is megérkeztem. Nagyon vártam ezt a találkozót, mert John megígérte, hogy megmutatja az otthonát. Alig egy hónapja ismerkedtünk meg egy borongós szeptemberi délutánon a városi könyvtárban. Egyszerre nyúltunk Franz Kaffka egyik regényéért, de John átengedte nekem az elsőbbséget. Kellemes, kissé mély hangja azonnal elbűvölt. Pár mondat után rájöttünk, rengeteg dolog kapcsol össze minket. Például ő is rajongott Kaffkáért, és én is. Kora gyermekkorától Mozart volt a kedvenc zeneszerzője, ahogy nekem is. Egy cukrászdában folytattuk a beszélgetést, mindkettőnk kedvelt süteményét, franciakrémest majszolva. John teljesen elbűvölt. Sosem láttam még ilyen tökéletes férfit. Szinte álmaim lovagját testesítette meg, néha már majdnem zavarónak tűnt hibátlansága. Vékony, finom metszésű ujjai áttetszően ragyogtak, sehol egy vágás vagy karcolás. Hófehér fogsorát még a modellek is megirigyelhették volna. Na és a művéltsége! Akármilyen témát hoztam elő, mindenhez értett, méghozzá meglehetősen magas színvonalon. Mindig is abban a tudatban éltem, hogy konyítok egy picit az irodalomhoz, de mellette elbújhattam. Teljesen természetesnek tűnt, hogy három-négynaponta találkozunk. Végigjártuk a város összes múzeumát, John persze mindent tudott a kiállított tárgyakról. Ha megnéztünk egy színdarabot, John olyan mélységig elemezte, hogy csak ámultam. És végre elérkezett a pillanat, amikor John úgy gondolta, bemutat a családjának. Egyáltalán nem tartottam elhamarkodottnak ezt a lépését, mert biztos voltam benne, mi ketten összetartozunk. John gyengéden átölelt, majd megkérdezte, hogy érzem magam. A válaszom után elindultunk a parkoló felé. Csak néhány autó állt ott, ám hiába kerestem John halványkék Mercédeszét.
– Ma egy másik járművel utazunk – nézett rám kissé sejtelmesen.
Az autókat elhagyva, a sarkon túl egy tisztáshoz érkeztünk. A látvány mélyen megrendített, mert a bevásárlóközpontnak kellett volna azon a helyen. lennie Mi történhetett vajon? Ilyen gyorsan lebonthatták? Ezt teljesen kizártam, mert előző nap még vásároltam ott.
– Mondd, szeretsz? – kérdezte John.
Furcsának véltem kérdését, azt hittem, tisztában van érzéseimmel.
– Hajlandó vagy velem akkor is eljönni, ha egy kicsit távolabbra kell mennünk?
Ekkor döbbentem rá, hogy valójában nem is tudom, hol lakik John. Néha emlegette ugyan a szüleit, de szavaiból csak annyit tudtam kibogozni, hogy valahol nagyon messze élnek.
– Külföldre? – fogtam meg a kezét reménykedőn, mert hirtelen iszonyatos gyanú hasított belém.
– Még annál is messzebb – hangzott a válasz. – Gyere!
Gyengéden vezetett előre. Ekkor egy terebélyes platánfa mögött megpillantottam egy földöntúli fényben csillogó valamit. Nehéz szavakba öntenem, hogyan is nézett ki. Talán leginkább a tudományos-fantasztikus regényekben leírt csészealjakhoz hasonlított, de alaposabban szemügyre véve rájöttem, hogy nem korong alakú, hanem sokszögletű. A színe meghatározhatatlan volt, egyetlen általunk ismert színhez sem hasonlított.
– Te egy földönkívüli vagy? – szólaltam meg elcsukló hangon.
– Először is tudnod kell, hogy nagyon szeretlek – csókolt meg John lágyan. – Igen, egy távoli bolygóról jöttem, egy másik naprendszerből, az NGC 4414-es spirál galaxisról.
Először meg sem tudtam szólalni, majd fokozatosan elöntött a düh. John tehát becsapott. Nem is újságíró, csak egy idegen lény, aki azért jött, hogy engem tanulmányozzon. Már sarkon fordultam, amikor John elkapta az arcomat, és maga felé fordította:
– Ne gondolj engem holmi titokzatos űrlénynek, aki szívtelenül kikutatja az emberiség titkait. Valóban újságíróként dolgozom, bolygómat tudósítom az emberek szokásairól, életmódjáról, gondolkodásáról. De nem háborús céllal teszem, mint ahogy sci-fijeitekben írtok róla, csupán ismereteinket szeretnénk bővíteni.
– Akkor most én kérdezek vissza – mondtam. – Valóban szeretsz engem?
– Igen – vágta rá habozás nélkül. – És tényleg szeretnélek bemutatni a szüleimnek. Itt vannak az űrhajóban. De készülj fel, mi nem egészen úgy nézünk ki, mint ti, emberek. Talán meglepődsz először, de én hiszek abban, hogy az igazi szerelem számára nincs akadály.
Az űrhajó ajtaja feltárult. Fénylépcső vezetett elénk, úgy nézett ki, mint egy kivetített hologram. Tanácstalanul néztem körül, de John biztatott:
– Ne félj, lépj csak rá bátran!
Másodperceken belül az űrhajóban találtam magam. Két óriási tojás üdvözölt. Igen, ez rájuk a legtalálóbb kifejezés. Úgy 190 cm magasak lehettek, a tojás felső végén egy ellipszis alakú nyílás, ami szemként funkcionált. Középen három kar nyúlt ki, alul pedig egy fura oszlopra emlékeztető valami, ami lábként szolgált. Szájat, vagy annak megfelelő szervet nem láttam. Az egyik tojás felém nyújtotta az egyik karját, és kezet fogott velem.
– Úgy tudom, nálatok így szokás üdvözölni egymást – mondta egy Johnéhoz hasonlóan kellemes hang, miközben a beszéddel szinkronban mozgott a tojás teteje.
– Ő az apám – mutatott John büszkén a tojásra.
A torkom kiszáradt, soha nem tapasztalt csüggedés lett rajtam úrrá.
– Te is…, te is ilyen vagy? – kérdeztem.
John bólintott.
– Várj, átmegyek a transzformátorba – indult el egy alacsony ajtószerű nyílás felé.
– Addig foglalj helyet – javasolta a másik tojás, aki minden valószínűség szerint John anyja.
A háttérből elővillant egy fénypad. Tehetetlenül rogytam rá, mert tudtam, bármennyire tökéletes is, sosem tudnék egy tojás felesége lenni.