A tudatlanság független dolog

A tudatlanság független dolog

Ma a 20-as autóbusszal jöttem haza.
Ez azért lehet meglepő, mert a héten nem ezzel jártam, és nem este hétkor. Ennek is az az oka, hogy a Barátnőm a héten töltötte be a 19 – et.
Minden csúcs szuper volt, mindaddig…
…Amikor is egy idősebb bácsi fel nem szállt a buszra, két könyék mankó segítségével. Ekkor a bácsi közepes gyorsasággal elkezdett felém lépkedni. Én a mozgáskorlátozottaknak kijelölt helyen álltam, és mellettem feküdt a kutyám.
Mikor a mögöttem ülő fiatal srác észrevette a bácsit, felállt a helyéről, és így szólt a bácsihoz:
– Tessék, üljön ide.
A normális reakció az lenne, hogy nagyon szépen köszönöm, de nem ez történt. A bácsika nyugodt szívvel közölte:
– Én odaülök, ha a fiatalember feláll onnan.
Ez már majdnem egy párbaj kihívásnak minősül. A fiatalember nem tehetett mást, minthogy felállt, és elsétált a velem szemben lévő ülésig, és odaült.
Majd, amíg én olvastam, a „csevej” is folytatódott.
– Képzelje, én már 68 éves vagyok. – kezdte el már jól begyakorolt mondókáját a bácsi (esküszöm, nem is vette volna észre, ha a srácot nem érdekli, amit mond).
– Nem is néz ki annyinak, egy tízest simán letagadhatna. – kontrázott rá a srác, az én legnagyobb bánatomra.
És ekkor elkezdődött a mese – mese meskete, hogy miért is jár ő mankóval, és miért rövidebb az egyik lába, mint a másik.
Amikor a busz ajtaja becsukódott a Hősök terén, akkor jöttem csak rá, hogy a póráz, nem a kutyám, hanem az én nyakamban lóg. Gyorsan megkötöttem, nehogy eszébe jusson lepattanni; ami még nem esett meg, de a lehetőséget ettől még nem adjuk meg neki.
Már majdnem a Róbert Károly körúton voltunk, mikor a bácsi így szólt a sráchoz:
– Na, most nézze meg azt. Már teljesen beletörődött, hogy ül. Talán, soha többé nem is akar kimászni abból a nyavalyás kocsiból, mert k.rva kényelmes. De én, erős voltam, és megtette. És látja, hogy hova jutottam? SEHOVA.
Ekkor majdnem válaszoltam a bácsinak, hogy én pedig már eljutottam oda, ahova ő sose fog tudni, és hírtelen eszembe jutott, hogy mennyit is küzdöttem 11 évesen az ellen, hogy azzal a nyavalyás kocsival kelljen mennem mindenhova.
Én eddig úgy gondoltam, hogy a velem nagyjából egy cipőben járó emberek, képesek megérteni, ha valaki kerekesszékbe kényszerül. De úgy látszik, hogy most is sikerült egy hatalmasat tévednem…
Csak azért, mert valaki szintén testi problémával rendelkezik, még nem biztos, hogy nem nézi le a vele egy rangban álló embert.
A tapasztalataim szerint, csak a buta, tudatlan emberek vontak le következtetést, mikor elsőre meglátnak.
A világ számomra a feje tetejére állt, és azt hiszem, hogy ez most így is marad egy darabig. Legalábbis, míg meg nem nyugszik a lelki világom, afelől, hogy a 68 éves bácsika semmiben nem mondott igazat.
Biztos vagyok benne, hogy őt is ugyan úgy csúfolták, és kiközösítették egy időben, vagy ami még rosszabb, hogy a szülei egy árvaházba dugták. Mert lássuk be, kinek kell egy „nyomorék” gyerek, a II. világháború kellős közepén.