A tükör

A kövér, szemüveges férfi fütyörészve lépett be a fürdőszobába. Megállt az óriási tükör előtt és vigyorogva rántott még egyet ízléstelen kék nyakkendőjén. A tükörből visszanéző alacsony, gombszemű, kopaszodó alak önelégülten húzta szélesebbre a száját, amitől az apró disznó szemek mégkisebbre szűkültek. A férfi lehajtotta a fejét, szemügyre vette fekete cipőjének fényét, majd átizzadt inge válláról tettetett, fölényes undorral lesöpört egy pihét. Amikor azonban újra felpillantott, a döbbenet úgy formálta át az arcát, mintha gyurmából lett volna. A tükörképe mozdulatlanul állt, egészen a tükör hátuljában, mintha egy pillanatfelvételt vagy egy rossz fényképet szippantott volna magába ez az ezüstszínű végtelen. Puffadt arcán lustán, mozdulatlanul ült az előbbi kaján vigyor, vastag ujjai még mindig a nyakkendőt markolták, üveggolyó szemei hidegen bámulták a tükör sűrű, ezüst-levegőjét.
Hirtelen fekete karmok döfték keresztül a képmást. Végighasították a mellkasát, átszúrták a köldökét, átvágták a nyakkendőjét és feltépték a nyakát. A karmok úgy szaggatták darabokra a tükörképet, akár egy könnyű papírfigurát. A bábu lassan elülő foszlányai mögül egy apró termetű, kövér bohóc bámult ki a mélységből. A férfi hátrahőkölt, de a háta mögött álló szekrény gombja olyan erővel mart a gerincébe, hogy a padlóra zuhant.
A bohóc formátlan, izzadságtól nedves fejének két oldalát narancssárga paróka fedte, csíkos nadrágja és óriási, fodros gallérja valószínűtlenül groteszkké tette alakját. Elvigyorodott. Az arcát takaró fehér festék megrepedezett vörösre mázolt szája körül, de alatta nem az élő bőr rózsaszínje, hanem a magába szippantó végtelen sötétség zöldesfeketén csillogó, darabos iszapja buggyant elő. Homloka tetejéig felnyúló festett szemöldöke alatt két óriási lyuk tátotta a száját, mint gennyes, lőtt sebek.
A bohóc nekiiramodott és őrülten rohanni kezdett. Vakon vigyorogva rontott neki a tükör lapjának. Az üveg felhasadt, de csak egy pillanatra, aztán azonnal összeforrt. Újra és újra megpróbálta betörni a tükröt. Kitörni készülő vadállatként verte az üvegfalat. Megint nekifutott. Piros-zöld kockás inge már cafatokban lógott a válláról, homlokán felszakadt a vastag bőr. A festett vigyor alól előbukkanó, apró, tűhegyes fogak éhesen harapták a fürdőszobából átszökő neonlámpa sápadt derengését. Fekete, pengekörmei egymás után törtek csonkig, sebeiből, mint teli pohárból a víz, ki-kilöttyent a sűrű, fekete vér. „Nézz a tükörbe!” – ordította a férfi fejében a bohóc; olyan magas, visító hangon, hogy úgy érezte, az összes ér elpattan a koponyájában. „Nézz a szemembe!” A férfi el akarta fordítani a fejét, de nem ment. Mintha rozsdás zsaluk lettek volna a csigolyái helyén. A bohóc szeme helyén feketéllő lyukak úgy vonzották a tekintetét, mint a szentjánosbogarat a fény. Mintha egy univerzum kavargott volna ebben a két feneketlen kútban, ami egyre csak vonzza magába; hogy a részévé váljon. Szinte látta, ahogy a Mélység felé nyújtja fekete karjait, megragadja a ruháját, ahogy belekapaszkodik a testébe és húzza, egyre beljebb a sötétségbe. Egyre nehezebben állt ellen. A bohóc abbahagyta tébolyult dühöngését és megállt a tükör előtt. „Nézz a szemembe!” – visította. Ekkor a szemgödrök mintha közeledni kezdtek volna. A lyukak egyre csak tágultak, sikoltva gyűrték össze maguk előtt a levegőt. Addig örvénylettek a férfi arca előtt, míg ki nem tépték testéből, és magukba nem szippantották a lelkét. Csak a kövér test maradt a fürdőszoba kövén, ernyedten ülve, rémült üveggolyó szemekkel bámulva a tükörbe.
* * *
Pusztaság, kiégett, sárga föld mindenütt. A férfi egy sötét lyuk szája szélén lógott. Kétségbeesetten kapaszkodott, de már csak válltól felfelé látszott ki. Körmei véres csíkot húztak a kőkemény, felperzselt talajon. A verem torkába pillantott. A bohóc. Vigyorog, a lábát markolja. Mintha nem a gödör alján állt volna, hanem a sötétség talaján. Mintha lebegett volna. Ekkor kinyújtotta a nyelvét, és kóstolgatni kezdte a férfi zsíros húsát. A vastag, puha nyelv egyre feljebb kúszott a férfi lábain. Már a derekán érezte. Olyan érzés volt, mintha egy óriási meztelen csiga mászott volna végig a testén. Éles vihogás repesztette ketté a verem csendjét.
Nincs mibe kapaszkodni.
* * *
A bohóc újra nekiiramodott. A tükör közepén recsegve futott végig egy széles repedés; szilánkjai szétterültek a férfi mozdulatlan testének lábai előtt. Résnyire nyílt a kapu. A bohóc mohón dugta ki kövér ujjait. Sípoló szuszogása és a résből kiáradó savanykás bűz egyre jobban betöltötte az apró fürdőszobát. Az üveget nyalta. Körmei fekete csonkjaival türelmetlenül kaparászott, ujjai mellé a nyelvét is a résbe dugta. A repedés lassan szélesedett; megint lehullt néhány üvegszilánk.
* * *

A férfi püffedt ujjai csúszni kezdtek, a Rémület azonban ekkor végre átadta legnagyobb ajándékát, az erőt. Erőt még egy utolsó rúgásra, rugaszkodásra, szorításra; bármire.
Ekkor a bohóc feje oldalra rándult, fogaival felhasította piros nyelvét, karjai engedtek kicsit a szorításból. A fején koppanó cipő érdes talpa kirántott egy marékkal a rikító, narancsszínű hajból.
A férfi villámgyorsan rántotta magát ki a gödörből.
* * *
A bohócot vákuumként szippantotta magába gazdája zsíros teste.
A férfi felemelte a fejét, de már csak saját holtsápadt arcába bámult bele. Megmozdult; valami megroppant a cipője alatt. Üvegszilánkok.