Szép pár voltak ők ketten. Bármilyen társaság díszére váltak. Akár régi, úri família, akár újgazdagék, mindenhova szívesen hívták meg őket. Szórakoztató egyéniségükkel mindig emelték egy-egy estély fényét.
Különösen a nő vonta magára a figyelmet, ahol megjelent. Magas, feltűnően csinos, szép arcú jelenség volt, nyitott, érdeklődő, barátságos természet. Több nyelven beszélt, külkereskedőként bejárta a fél világot.
A férfi még közel az ötvenhez is népszerű volt a nők körében, bár társaságban igyekezett a háttérben maradni. De ami üzleti ügyben elhangzott egy-egy összejövetelen, azt jól megjegyezte, hogy saját cégük hasznára tudja fordítani.
Közös vállalkozásukat mindkettőjük hosszú és zűrös válása után alapították. A nő tudása és szorgalma, a férfi dörzsöltsége hamar kamatozni kezdett. Szépen gyarapodtak. Az ország egyik leggazdagabb emberének pártfogásával már a külföldi piacokon is megjelentek.
Persze, ennek ára volt. A mértéktelenül gazdag emberek elvárják, hogy a környezetükhöz tartozók kiszolgálják őket. A nő és a férfi eleinte élvezték a hétvégi balatoni kiruccanásokat, vagy hogy Nizzában tölthették a szilvesztert. A külföldi utak egyben üzleti megbeszélések is voltak, és ezek legtöbbször az ő cégük javára is szolgáltak.
Egymásra azonban egyre kevesebb idejük jutott. Együtt éltek, de az esküvőt évről-évre halogatták. Mert ha egyszer valaki beszállt abba bizonyos mókuskerékbe…
A karácsonyt viszont mindig együtt töltötték. Ez amolyan ki nem mondott szabály volt köztük, amit mindketten szívesen betartottak. Hiszen szerették egymást.
Már épp túl voltak az ajándékvásárláson, megvették a mennyezetig érő, hatalmas fenyőt, megtervezték a karácsonyi menüt, amikor csörgött a telefon.
– Halló!… Halló!… Mi van Balázs? Süketek vagytok vagy mi? Egy órája csörgök. Holnap irány Barcelona! Úgy tudom, Juci perfekt spanyol. Ezt a tárgyalást még az ünnepek előtt meg kell ejteni. Nekem ez rettentően fontos.
A férfi sokáig nem szólt.
– Mi a fene van? Nem hallasz?
– De. Igen.
Nem volt egyértelmű, hogy mire is mondott igent. De értse úgy a gazdag ember, ahogy akarja.
Hogy mondja ezt meg Juditnak? Mikor úgy készültek erre a pár nyugalmas napra!
A nő hazajött az anyjától, egy szatyor bejglit hozott. A hír hallatán úgy kabátban, csizmában leült egy konyhaszékre. Arcán látszott a bosszúság. Csak ennyit mondott:
– Kezd nagyon elegem lenni.
Ötödik éve voltak együtt. Megvolt mindenük. A cég prosperált, most forgattak bele egy halom pénzt. Jól éltek. De…
– De én inkább itthon maradnék. Többet szeretnék itthon lenni. Veled. Szeretném, ha gyerekünk lenne már. Lassan kifutunk az időből.
Balázs tudta, hogy Juditnak igaza van, de nem akart, nem mert ilyen hirtelen szembeszegülni a gazdag emberrel.
– Nem mondhatunk most nemet. Ennyivel tartozunk neki. Csak tolmácsolnod kell majd.
Judit a süteményeket pakolta egy tálcára. Megállt egy pillanatra.
– Meg készenlétben lenni este-reggel, kiöltözve, friss frizurával, mosolyogva, mint egy kirakati bábu.
– Azt hiszed, én örülök, ha vitorlázni kell menni? Kavarog a gyomrom, de jópofát vágok az egészhez.
Mindketten arra gondoltak, hogy milyen régóta bennük van már mindez, amit most végre egymás között is kimondtak. Judit befejezte a pakolást.
– Hát jó. Még most az egyszer. Utoljára – mondta, és becsapta maga után a konyhaajtót.
A tárgyalás Barcelonában nem tartott sokáig. Balázs és Judit reménykedtek, hogy lesz még olyan gép, amivel szentestére hazaérnek.
A gazdag ember széles mosollyal lépett hozzájuk.
– Na, gyermekeim! Irány Mallorca! Mindjárt indul a komphajó.
Balázst, mintha már a tengeren lenne, enyhe hányinger fogta el. Judit arcára ráfagyott a kényszeres mosoly. Szinte megsápasztotta a visszafojtott indulat.
– Hát akkor menjünk! Essünk túl ezen is – mondta élesen.
A gazdag ember csodálkozva nézett rájuk. Örülniük kellene – gondolta, de nem szólt semmit.
A komphajón aludtak, már amennyire pártfogójuk horkolásától lehetett. Ahogy hajnalodott, fölmentek a fedélzetre. Kelt föl a nap. Mintha a tintakék vízből emelte volna ki valami hatalmas, láthatatlan kéz. Csodálatos volt a tűzvörös gömb a látóhatáron. Egy pillanatra őket is elvarázsolta a látvány.
– Balázs! Adnál tüzet?
A gazdag ember állt mögöttük, cigarettát vett ki a tárcájából.
– Nincs tüzem. Tudod, hogy nem dohányzom.
A gazdag ember szeme résnyire összehúzódott, máskor olajos, sima hangja, most érdessé vált.
– Akkor hát szerezz valahonnan!
Balázs elfordult tőle, vissza a fellángoló nap felé. Judit a szinte természetellenesen kék vizet nézte. Mindketten hallgattak.
– Nem hallod, amit mondtam?!
– Nem – válaszolta Balázs. Hogy mire mondott most nemet, nem lehetett tudni. De értse, ahogy akarja – gondolta, és nézte tovább az egyre gömbölyödő napot.
Santa Susannában szálltak meg. Az út menti pálmák végig be voltak burkolva a hideg ellen. A tél ellenére is volt élet az üdülőhelyen. A szálloda tűrhető volt, végre kialudták magukat.
Másnap az első géppel, amit elértek, hazarepültek. Épp pakoltak ki a bőröndből, mikor megszólalt a telefon. Az egyik alkalmazottjuk volt.
– Balázs!… Végre! Itt ég minden. Az irodában, a raktárban, az egész épület…
Balázs kabát nélkül rohant ki a hidegbe a lakásból. Alig tudta a kocsit az utcán beindítani. Juditot meg sem várta.
A nő trolival ment, jóval később ért a cég telephelyére. A tűz, hiába oltották, újra meg újra felcsapott. A mindenféle égő anyag füstje fekete volt, fojtogató. Balázst hárman fogták le. A tűzbe akart rohanni.
– Engedjetek! Mindenünk ott van – ordította magán kívül.
Judit megtorpant a tűz előtt. Nem sírt, nem jajgatott, csak nézte a már üszkösödő tárgyakat. Ott égett előtte egész addigi közös életük. Aztán az őrjöngő Balázsra pillantott. Megmagyarázhatatlan gyöngédség fogta el iránta. Nem érdekelte már a pusztulás, mindennél erősebb volt benne a szeretett férfi iránti aggodalom. Odalépett hozzá, szorosan átkarolta.
– Gyere! Menjünk innen. Ennek már vége. Majd jövőre újrakezdünk mindent, de másképp. Majd meglátod. Egészen másképp…
És úgy babusgatta a nagydarab, egész testében remegő férfit, mint anyja a síró kisfiát.
4 hozzászólás
Szia Kati! Most meg ne haragudj rám, de ez az egész történet nekem kissé légből kapottnak tűnik, bár lehet hogy az "életből merítetted" Kidolgozatlannak érzem, elnagyoltnak. a Cselekmény kevés van, inkább informális jelleggel. Nagyon nehéz dolog sok mindent beletenni egy szűk terjedelembe, itt nem is sikerült teljes mértékben. Talán jobban jársz, ha néhány dolgot kettejükkel kapcsolatosan az olvasó fantáziájára bízol, és inkább a konfliktus kibontakoztatását helyezed előtérbe. Az persze egy ettől eltérő szerkezetet igényelne. A tengeri napfelkeltével kapcsolatosan: én sokszor láttam, kora reggel seszínű a tenger, és soha nem tinta-kék. Bocsáss meg, én így éreztem. Tudod mennyire bírom az írásaidat, nem bántani akarlak!!! Üdv: én
Szia Bödön!
Engem egyáltalán nem bánt a kritika, sőt, meggondolásra késztet, aztán vagy elfogadom vagy nem. Az ember sokszor egyoldalúan lát dolgokat, és főleg, ha többé-kevésbé megtörtént eseményt ír le, előfordul, hogy az olvasó számára hiteltelennek tűnik. Én csak egyszer láttam a tengert, novemberi napfelkeltében a Mallorca felé igyekvő komphajóról. A nap vöröses sárga volt, a víz meg valószerűtlenül kék. Legalábbis bennem így maradt meg.
Szerintem az 5 pontot töröljed.
Üdv: Kati
Kedves Katika!
Én nemigen jártam tengereken… Bum: az lehet ilyen és olyan is. Nekem a rövid Novellád így is, ahogy van, tetszik. Olaszországban igaz voltam, de a tengeren nem utaztam.
A te helyedben – még ha elfogadod is a kritikát – folytatnám a novellát még legalább egy-kettővel, s
ott teljesen helyreállhatna az, amit kritizáltak.
A férfi és a nő összeházasodik… aztán találd ki, mi lesz velük.
Helyed most nem fejezném be, s a továbbiakban Bödönnek is lehetne igaza az első részben…
Szépen fogalmazol, hibátlanul, ami sokat jelent.
Szeretettel olvastam.
Kedves Kata!
Az élet is folytatta a történetet, sajnos, nem sok jóval látta el a szereplőket. Köszönöm, hogy elolvastad.
Szeretettel: Kati