— Amerika történetében az első — főmolyirtó egy felhőkarcolóban
„A pénz a földön hever, csak le kell érte hajolni” — hallottam többször a közismert mondást, amikor Amerikáról és annak gazdagságáról beszéltek. — Hosszabb ideje élek ebben a bizarr, csodálatos országban, de még idáig sem pénzt, sem egyéb értéket nem láttam a földön heverni, pedig mindig árgus szemekkel fürkésztem a New York-i flasztert. Ez ideig eredménytelenül. Helyesebben: csak a mai napig, mert végre én is megtaláltam szerencsémet, ami az egész életemre kihat.
A hajnali órákban álmomból felriadva, különleges intuícióm volt. Éreztem, hogy ez a napom jóval színesebb lesz az eddigi szürke hétköznapjaimnál. Nem tévedtem. A mély álmomból a gonosz vekkerórám vert fel, migrént hozó kegyetlen berregésével. Ijedtemben olyan szerencsétlenül ugrottam fel az ágyból, hogy levertem a fejem felett lógó, első házasságomról készült nagyméretű esküvői képet, és a nehéz tölgyfakeret maga alá temetett. E jelentéktelen incidens miatt csak a kora délutáni órákban tértem ismét magamhoz, ébresztőóra mentesen. Zúgó fejjel botorkáltam a tükröm elé, hogy tüzetesebben megvizsgáljam magam, mert minden porcikám sajgott a fájdalomtól. Kíváncsi voltam, hogy mi történt velem. Szerencsére nem volt okom panaszra, amikor aprólékosan végigpásztáztam magam. Meggyőződtem, hogy a dió nagyságú kaktuszokat csak az orromon és a fejem tetején kell majd vakarnom. Az egyéb testrészemen, hál’ isten, csak apróbb horzsolásokkal megúsztam.
Rémülten szemlélgettem a „hadisérülésemet”, miközben azon töprengtem, hogy miként tüntethetem el magamról, a lehető leggyorsabban a feltűnően virító jeleket. Biztonsági okokból a nehéz keretű képet az ágy alá csúsztattam, majd a fejemen lévő — az újonnan szerzett szexepileket — óvatosan bejegeltem. (Ugyanazzal a szisztémával, mint ahogy több háborús filmben láttam az életveszélyes sérülteknél.) Siettem visszafeküdni az ágyamba, de pár perc múlva rázott a hideg, és vacogni kezdtem. Apatikus közönnyel ledobáltam magamról a fölösleges nyugtató borogatásokat, és hosszan elmélázva az égboltot kémleltem, mint drótos tót a nap állását, utazása előtt.
Nagy bölcsen úgy határoztam, hogy — nehogy a nap folyamán újabb szerencsétlenség érjen — sötétedésig nem hagyom el a lakásomat. Csigalassúsággal múltak az unalmas percek és órák, míg végre besötétedett. Mint kígyó, mikor a fészkéből óvatosan előbukkan, úgy haladtam utamon szorosan a fal mellett, nehogy valamelyik ismerősöm meglássa a röhejes deformált ábrázatomat. Éppen azért, hogy a szerencsétlen külsőmet csökkentsem valamiképpen, igyekeztem a legszebb ruhámba öltözni, és tükörfényesre pucolni a cipőmet, hogy elvonjam a sérülésemről a figyelmet. Teljesen kihalt volt az utca, egy lélek sem volt körülöttem. Pár percnyi tüdőtágító séta után nagy csikorgással egy hatalmas kamion kanyarodott be az orrom előtt, melyről két nagyméretű láda esett le mennydörgő csattanással. Megdöbbenésemre a kocsi tovább hajtott és eltűnt, az út közepén hagyva titokzatos csomagjait.
Óvatosan körülnéztem és megnyugodva tapasztaltam, hogy rajtam kívül egy árva lélek sincs az utcán. A biztonság kedvéért, még egyszer alaposan végigpásztáztam a terepet, hogy biztos legyek a dolgomban.
— Enyém az égből pottyant ajándék! — ujjongtam. — Alig tudtam fékezni a hirtelen jött eufóriámat. Vigyáztam, nehogy feltűnően, buta kisgyerek módra viselkedjek túlfűtöttségemben. Feledve frissen szerzett sérüléseimet, tüstént nekiestem a súlyos ládáknak: húztam, toltam, taszigáltam őket araszolva a lakásom felé, a lehető legrövidebb úton, nehogy valaki a talált kincsemet észrevegye. A váratlan szituáció hatására, figyelmemet elkerülte az a minimális vesztesség, mely sietős tempómban ért. Az ünneplőruhámat felismerhetetlenül bepiszkította a ládák oldalára kent gépzsír. A kiálló szegek farkasfoga pedig elkapta jobb sorsra méltó zakómat, ami — mint Krézler Manyi drótba akadt kombinéje a menyasszonyi táncnál —, cafatokban lógott rajtam. Igaz, az esküvőm óta félretett, ünnepi, gojzer varrott cipőm sem bírta jobban a strapát, mert talpa olyan szemtelenül levált a felsőrészről, mintha sosem tartozott volna hozzá. (No de kit érdekel ilyen csekélység, mikor a sors kegyes volt hozzám, és rám kacsintott a szerencse!) Végre kínkeservesen sikerült hazavonszolnom a súlyos kincseimet. Hullafáradtan beleájultam a fotelbe és pár óra alvás után — felriadva saját horkolásomra — lerúgtam magamról a tropára ment cipőket, lecibáltam a cafrangos ruhámat és — mint pecér kutyája, mikor szimatot kapott a hurkától — elégedetten körbeszaglásztam a frissen szerzett, misztikus kincseimet.
Briliáns ötletem támadt: előkotorásztam a szekrényem aljába tett a bőröndömet, és megkerestem egy régóta féltve őrzött magnókazettát. Boldogan helyeztem a magnóm lejátszójába. A nosztalgikus melódia pompás zenei aláfestést adott az álmaim lottónyereményéhez, a talált misztikus ládákhoz. Könnyes szemmel, alázatosan könyörögtem a Teremtőhöz, hogy a szerencsétlen életemen változtasson. Éreztem, hogy ismét eljött a nagy pillanat az életemben, a három válásom óta.
—Valóra vált az álmom, melyre egész életemben vártam! — örvendeztem, mint Yankele, a sátoros ünnepen. A magnókazetta lejárt, az áhítatos zene véget ért. Kellemes érzéssel megsimogattam a jövőmet megváltoztató kincseimet, a két titokzatos ládát. A néma csend fojtó hatással volt rám. Az izgalomban úgy remegtem, mint az esperes asztalkendője alá eldugott kocsonya, mert arra gondoltam, hogy perceken belül valami drága gyémánt, vagy nagy értékű vagyon tulajdonosa leszek.
— Drága Istenem! Adj egy lehetőséget… egy kis vagyont… és sok pénzt! Ne engedd, hogy sivár életemben igénytelenül vergődjek! — követeltem fájdalmasan. — Maradék erőmet összeszedve nyugalmat erőltettem magamra, nehogy megzavarodjak a szerencsétől, ami egyik percről a másikra rám fog szakadni. Rövid, önhipnotizáló meditáció után munkához láttam: a szerszámaim között előkerestem a nehéz kőműves pajszert, a nagyméretű Samu- kalapácsot és — méltatlan, jelentéktelen sorsom megtorolva —, odapörköltem a makacs, vaspántos ládának. Nagy meglepetésemre, a nehezen nyíló alkotmány tartalma precízen, műanyag fóliákba volt csomagolva. (Valószínűleg azért, hogy az idő vasfoga ne tegyen kárt a nagy értékekben.)
Lélegzetvisszafojtva — disznóölő késsel és lemezvágó ollóval — nekibuzdultam a rejtélyes fóliák kibontásához. Nagy megdöbbenésemre — mintha a sors incselkedne velem —, a felszakított burkolat alól újabb műanyag zsák bukkant elő. Kővé meredtem és abbahagytam a munkát. Az izgalmamban csurgott rólam a verejték. A különleges helyzetet felmérve úgy döntöttem, hogy a következő hihetetlen eseményt, feltétlenül meg kell örökítenem az utókornak — villant fel bennem azonnal a sohasem szunnyadó üzleti érzék. Az ünnepi alkalomhoz méltóan sietve megfürödtem, ex- feleségem nálam felejtett Chat Noir francia habfürdőjével, majd, a villanyborotva helyett, inkább a precízebb kézi borotválkozást választottam, hogy az arcom jóval simább és ápoltabb legyen! A tükör elé állva gondosan felkészültem a nagy ünnepi eseményre, puccba vágtam magam, mint csiszár fia a fogyatékosok bálján. Komótosan kipucoltam az utolsó esküvőm óta nem használt Pierre Cardin lakkcipőmet. Gyors tempóval manikűröztem, és választékos eleganciával megkötöttem a csokornyakkendőmet, amit szerencsére megtaláltam az évek óta jobb időkre eltett, divatja múlt holmik között.
Elővettem videó felvevőmet állványostól és beállítottam felvételre. Nagy sietségemben majdnem elfeledkeztem a legfontosabbról: az asztalfiókomból előkotorásztam egy jobb időkre félretett cifra dobozt, amiben Coty francia parfüm volt. Jól meglocsoltam magam, hogy az ápoltságomat még a fanyar pofájú segédvice is érezze a felhőkarcolónkban. Utólag vettem észre, hogy tévedésből férfi kölni helyett, a barátnőm születésnapjára vásárolt legszexisebb kölnijét használtam.
— Sebaj! Így legalább még jobban felpiszkálom szomszédjaim irigységét a vérnyomást fokozó, buja illatommal — dörzsölgettem kezeimet elégedetten. Főpróbát tartottam, magabiztos mosollyal párszor elsétáltam a felvevőgép előtt, majd szertartásos mozdulattal szétvágtam az egyik zsákot. A meglepetésem felülmúlta a várakozásomat. Hirtelen kibomlott a műanyag zsák, én csak meresztettem a nyakamat, mint sekrestyés gúnárja a drótos tótnak, mert több száz gömbölyű kis alumínium doboz gurult szét a lakásomban.
— Uram, most ne hagyj el! — könyörögtem az ég felé emelve tekintetemet, a hirtelen rám szakadt túlbuzgó vallásos érzelemtől.
Kíváncsian lehajoltam és felemeltem az egyiket. A csodától — mint bandzsa Julinak teliholdkor — káprázott szemem. Egy kedvesen mosolygó kisbaba fényképe volt a dobozra ráragasztva. Tüzetesebben megvizsgálva észrevettem, hogy mindegyik dobozról ugyanaz a kis aranyos tekintet néz rám nevetve. Pillanatok alatt csupa mosoly és kacagás terült szét a lakásomban. Izgatottan forgattam a kis dobozokat, miközben remegő ujjammal betűztem a feliratot: Babaétel.
— Jóságos Uram! Milyen nagy szerencsét adtál… pont ebben volt a legnagyobb hiányom csecsemőkoromban! Szegény édesanyámnak nem volt elegendő teje… ebben volt mindig a legnagyobb hiányom… és most… megajándékoztál vele, érettebb koromban. — rebegtem mély alázattal.
— Teremtő Atyám! Mily nagy kegy az számomra, hogy most… felnőttként… ismét visszavezettél a gyermekkoromba… és most… bölcs tapasztalattal és jóval fejlettebb íz érzékkel ellenőrizhetem, hogy milyen egy valódi kapitalista babaétel aromája!
Hozzáfogtam a másik zsák felbontásához. Kíváncsi voltam, hogy vajon milyen meglepetést tartogat a számomra. Most már nagyobb rutinnal, magabiztosabban nyitottam fel a — sorsomat véglegesen meghatározó — műanyag zsákot, erősen koncentrálva, hogy a készülő videofelvételemen populáris filmsztárként mosolyogjak. A látvány lenyűgöző volt: borsó nagyságú, átlátszó, alaktalan kristályrögök szóródtak szét a szobámban, betemetve a kedvesen somolygó kis dobozaimat. Mozdulatlanságra voltam ítélve, mert térdig betakart a csillogó pompa, mint lopótököt a ministráns füstje.