A város, a lányok, a fények.

A nyolcadik emeleti lakás teraszára, a két öregedő beszélgetőtárs köré, lopakodva érkezett a sötétség. Észrevehetetlenül vette át a hatalmat a fény felett: egy ezerszer elgyakorolt hadműveletet hajtott végre. Felderítői az alkonyi szél hátán szálltak be a városba, és azonnal jelentették a főhadiszállásnak, hogy a Nap az utolsó erejét összeszedve már csak a magasabb objektumok felső kétharmadát birtokolja.
Elérkezett az idő a megszállásra.
Ezt az éjszaka is tudta.
Gyalogos seregét csatarendbe állítva a város legalsóbb pontjáról indította a támadást. Mindent beborító, fekete sóhajukkal elindultak a még látható dolgok felé. Rutinosan, gyorsan és csendesen szálltak meg egy-egy területet, és ahová betették a lábukat, ott a még felismerhető szürkeségre is ráborult a fekete semmi.
A támadó sereg főhadiszállása, a sok éves tapasztalatot figyelembe véve, ellentámadásra számított.
Kiadta a parancsot: az elhagyatott helyeket, szűk sikátorokat, a városközponttól távol eső részeket végleg beborítani a koromszínű hálóval. A belváros forgalmasabb utcáin, a nagyobb közlekedési csomópontokon, a szállodák, áruházak és sétálóutcák környékén, pedig tegyenek meg, amit tudnak.
Ebben a pillanatban gyulladtak fel az esti kivilágítás fényei.
A nyolcadik emeleti teraszon Gyula és János, a két régi cimbora úgy belemerültek a társalgásba, hogy észre se vették eddig a körülöttük zajló ”harcot”.
Gyula ámulva nézett körül:
 Nézd csak, bekapcsolt az érzékelő, mindenfelé sok ezer ponton kezdtek el világítani a lámpák.
 Ó, a fények! – kapcsolódott János is a témához – De szépek is tudtak lenni. Mint valami foszforeszkáló gyöngysorral kirakott nyaklánc egy gyönyörű nő nyakán. Sejtelmesen világítanak meg takargatni való, szép helyeket. Valamikor fiatalkoromban heti rendszerességgel caplattam fel a kilátóhoz, hogy onnan gyönyörködjek az est varázsos látomásában. Óraműpontossággal ragyogtak fel a város szikrázó csillagai. A különálló pontocskák onnan felülről egybefüggő fényfolyosókká alakították az utcákat, a körutakat. A nappal elszabadult zaj is csitulni kezdett, álmosodó suttogássá szelídült a közlekedés robaja. A bárokból, zenés vendéglőkből lágy muzsika úszott a megkopott aszfaltra, és a tisztára söpört járdák fölött selymes lebegéssel vitorlázott a nyári szélben. Párok sétáltak kart-karöltve, felvéve a lassuló ütemet, meg-megálltak a kirakatok előtt. A sarkon rendőr vigyázta az est nyugalmát, és a fénytől elzsibbadt autók ráérősebbre vették a tempót. A sok millió szentjánosbogár belakta a tereket, fénymorzsákkal szórta fel a parkok harmatra éhes füvét. Mint valami tündér írta mesekönyvben, a padok környékén világosságot ásítottak a kandeláberek, és a szerelmes párok önfeledten bújtak bele a párjuk árnyékába. Valahányszor a csodájára jártam ennek a lefekvéshez készülődő kolosszusnak, mindig elkapott a vágy, hogy onnan, a magasból átöleljem e pompás élményt. Akkoriban egy versikét mondogattam önfeledten: „a város, a lányok, a fények, esténként a szívemig érnek.” S míg önfeledten suttogtam a szavakat, hagytam, hogy a lábfejemtől induló borzongás befejezze az útját, és megállapodjon a szélfútta hajszálaim között, a fejem tetején.
Ugye, Gyulám, most is ilyenek az esték?
A balesetem óta -és ennek már húsz éve – csak a képzeletemben él az esti fényfüzér színes csillogása.
Gyula lenézett a városra.
Az esti hazatérés sietős hatalma még egy „gyerünk már” dózist juttatott az emberekbe. Közönyös, nemtörődöm arccal igyekeztek a járókelők bevégezni a napi feladatokat. Fáradtan, küszködve trappoltak a végcéljuk felé. A körutak minden második lámpája becsukott szemmel, unalmasan hallgatta a dugókból szabadulni akaró autók fékevesztett csikorgásait. Az energiatakarékosság sötét foltokban nyomta rá a bélyegét a kátyúkkal tűzdelt utakra. A parkokban, a padokon a hajléktalanok készültek az éjszakai nyugalomra. A vendéglők jószerivel üresen a félhomályban, bizakodva várták az esetleg betérő egy-két vendéget. A járdák papír zsebkendős, üdítő- és sörös dobozos koszába itt-ott egy-egy kóbor kutya kereste a vacsoráját. A szűkebb, világosságtól védettebb sikátorok sarkain rossz-arcú emberek és lengén öltözött, hosszú lábú lányok keresték a napi megélhetést. Az egész város valami káoszból induló és katasztrófába torkolló benyomást sugárzott magáról.
Gyula sebesen kapta fel a tekintetét, és inkább a biztonságot sugárzó teraszra nézett. Úgy érezte, a János által idevarázsolt nosztalgiának, itt sohasem tudja kócosra fújni a haját, a változás szele.
A barátja még mindig a válaszra várt.
Szeretetteljes szorítással fogta meg János kezét. Belenézett barátja fénytelen, tágra nyíló szemébe, és mély meggyőződéssel mondta:
 Pontosan ilyenek, Jánosom. Semmi sem változott. A város fényvarázsa örök életű.