A kórház, ahová Kelly bement a város egyik legnagyobb lakótelepe mellett volt. Szomorúan bandukolt, a folyosón a megadott kórterem felé. A folyosón lévő emberek csodálkozva néztek rá. Egypáran összesúgtak a háta mögött.
– Nézd, ott van Kelly! Szegény fiú, sajnálom.
Kellyt ez most nem nagyon foglalkoztatta, lehajtott fejjel lépdelt a célja felé. Pár perccel később az intenzív osztály előtt, egy pillanatra megállt, sóhajtott, majd kinyitotta az ajtót, és bement az osztályra. A nővérke a pultnál felkapta a fejét.
– Szia! Ne haragudj, de ide nem nagyon lehet csak úgy bejönni.
Kelly ránézett, majd halkan válaszolt.
– Én csak Waltner Jessycát szeretném meglátogatni, ha lehet.
– Családtag, vagy rokon ?
– A barátja vagyok.
A nővérkének akkor esett le a tantusz.
– Jézusom, szia Kelly. – kapott a fejéhez a nővér, majd folytatta a szabadkozást. – Meg sem ismerlek, ne haragudj.
– Semmi baj. De szeretném őt látni, ha lehet, vagyis mindenképpen.- nézet rá kérdőn Kelly a lányra.
– Persze, bemehetsz hozzá. De csak tíz percre. A 215-ös szobában van.
– Köszönöm szépen. Mondta halkan Kelly, és elindult a szoba irányába.
– Kelly ! -szólt utána a nővér, majd amikor a fiú megfordult, folytatta: – Azt hiszem, tudnod kell, hogy Jessy nagyon rosszul néz ki. Nagyon súlyos sérülésekkel hozták be.
Kelly nem válaszolt, hanem csendben bandukolt a kórterem felé, a hosszú folyosón. Pár pillanattal később megállt egy csukott ajtó előtt, megpróbált egy pillanatig erőt meríteni, majd a következő másodpercben, szép csendben kinyitotta az ajtót, nehogy megzavarja a kórteremben fekvő más betegeket.
Amikor kinyílt az ajtó, egy kis szobába lépett be. A szobában félhomály uralkodott.
A sötétítő függönyök be voltak húzva, hogy a lány nyugodtabban tudjon pihenni. Mintha csak a fény is érezte volna, hogy most itt minden másról szól, csak egy vékony kis sávot vágott át a függöny résén a félhomályba.
Bent egyetlen egy ágy volt. Jessyé. A fekvő lány mellett különböző gépek sorakoztak. A terem túlsó végén egy kis szekrény állt, középen egy asztal, rajta egy váza benne egy csokor virág árválkodott. A szobában csak a szívmonitor egyenletes csipogását lehetett hallani. Az ágy előtt infúziós állvány, belőle csövek vezettek a fekvő lány karjába. Kelly szomorúan nézett végig a lányon. A feje gézbe csavarva, a lábai begipszelve.
Jessy arca, ami eddig pirospozsgás, élettel telitett volt, az mostanra fal fehér színű lett.
A lány, aki mindig sugárzott az élni akarástól, és a tettvágytól, most inkább megtörve gyengén feküdt.
Mint aki megadta volna magát a sorsnak, hogy tegyen vele, amit akar.
Kelly egy pillanatra meglepődött az eléje táruló látványtól. Hiába készítette fel magát, nem gondolta volna, hogy ezt fogja látni.
Aztán az ágy alól halkan előhúzott egy kis zsámolyt, és leült barátnője ágya mellé. Majd nézni kezdte az alvó lányt.
Jessy még így is gyönyörű volt számára.
A baleset sem tudta elvenni a szépségét.
Kelly lassan megfogta barátnője ágyról lelógó kezét. Az érintéstől aztán Jessy kinyitotta szemét.
Amikor Kellyt meglátta mosolyogni próbált. Majd halkan szólalt meg. A hangján lehetett hallani, hogy mennyire le van gyengülve a szervezete, és hogy nagyon súlyos az állapota. Bár ezt próbálta palástolni, de Kelly észrevette.
– Szia édesem !
– Szia drágám ! – válaszolt Kelly, majd egy puszit adott barátnője szájára, majd folytatta:
– Hogy vagy kincsem ?
– Köszi szépen jól. -szólt erőtlen hangon a lány, majd hozzátette: – A körülményekhez képest!
– Olyan jó látni téged Jessy. Alig akartak beengedni. Azt hittem, hogy be kell másznom az ablakon.
– Jaj de kajla vagy ! -mondta Jessy, miközben próbált nevetni, de csak egy grimaszt tudott kicsalni az arcára.
Ettől aztán egy pillanat alatt elvesztette az önbizalmát, és derűlátása is egy pillanat alatt a múlté lett.
Jessy, aki mindig el tudta titkolni mások elől az érzéseit, most egy csapásra megváltozott. Már nem volt az, aki egykoron.
Hiába volt nagyon jó színész, az arcárán megjelent a félelem, s nem tudta megjátszani, hogy nincs akkora a baj, mint aminek látszik.
Egy pillanat elég volt neki ahhoz, hogy lelke nagyon mély sötét gödörbe essen.
Kelly észrevette ezt, és egyből tudta, hogy valami nagyon nincsen rendben. Szívét egy pillanat alatt járta át egy jeges borzongás.
Még sohasem érzett ilyet, nem tudta hová tenni, megpróbálta ugyan bátorítóan megszorítani barátnője kezét, de ebből csak az akarat volt meg, és a próbálkozás. Az eredmény elmaradt, mert a lányból áradó erőtlenség, teljesen átsugárzott a fiúra. Ezért Kelly inkább vigasztalni próbálta barátnőjét.
– Ne aggódj drágám, hamarosan meggyógyulsz, és kiengednek.
– Nem hiszem Kelly. Nem fogok meggyógyulni ! Érzem !
– Ne mondj ilyeneket Jessy ! Igenis meg fogsz gyógyulni, mert erős vagy.
– Mi lesz most velünk ? -kérdezte erőtlenül a lány. Szinte már könnyes szemekkel.
– Olyan lesz, mint régen. Szeretjük egymást ! Hisz kell ennél több ? Együtt leszünk bármi is történjen. Ez volt az a pillanat, amikor Kellynek egy picit elbizonytalanodott a hangja.
– Nem Kelly, már semmi sem lesz úgy, mint régen. Te is nagyon jól tudod. Én már nem… nem… lehetek a tiéd. Szólt most már sírva Jessy.
– Édesem, nagyon kérlek, ne mondd ezt ! Én még mindig nagyon szeretlek. És ugye te is szeretsz ? Mondd, hogy szeretsz !
– Igen. Nagyon szeretlek Kelly. Válaszolta a lány könnyes szemmel.
– Akkor ?! Kell még ennél több ? Szeretjük egymást Jessy ! Ez a lényeg. Tudom, hogy meg fogsz gyógyulni, és minden rendben lesz ! S ha kiengednek, minden ugyanolyan lesz, mint régen !
Jessy ránézett Kelly arcára. Most jött el az a pillanat, amikor Kelly sem tudta tovább palástolni az érzelmeit, amik hirtelen megjelentek arcán.
Ezt már ő sem tudta eltitkolni.
Sajnos az agya valahol mélyén sejtette, hogy mindaz, amit Jessy mond, az igaz. De a szíve nem akarta ezt elfogadni. A fiú, aki talán mindig a szívére hallgatott, most csapdába került. Egy beláthatatlan, sötét, kegyetlen csapdába. Az érzései által állított csapdába. Nem tudta, most mi lesz, mit mondjon, mit csináljon és főleg azt, hogy ilyenkor mire kell hallgatni. A szívére, vagy az agyára. S ez a kettős érzés, ledobta az önbizalom és a nyugalom palástját Kellyről.
Hirtelen könnyek szöktek a szemébe.
Nem tudott megszólalni, nem tudott barátnője szemébe nézni.
Félt !
Félt attól, hogyha Jessy meglátja ezt rajta, akkor még annyi lelki ereje sem lesz, mint amennyi most.
Pár percig lehajtott fejjel ült, úgy sírt, majd úgy tett, mint aki tüsszentett volna, majd zsebéből zsebkendőt vett elő, és megtörölte az arcát.
Megpróbált valahonnan legbelülről erőt meríteni. Amikor azt hitte sikerült visszanézett a fekvő lányra. Azonban Jessy ismerte őt, túlságosan is jól. Előtte soha nem tudta eltitkolni az érzéseit. Így a lány egyből észrevette barátjának a szemében a sírás nyomait.
– Te is tudod… Látom a szemeden… Ismerlek Kelly ! Jobban, mint bárki. Nem tudod előlem eltitkolni, azt, amit érzel… Látom a szemedben… Az arcodon… Érzem… -mondta Jessy.
– Ez nem igaz Jessy, tudom, hogy meg fogsz gyógyulni. Mert meg kell gyógyulnod, hisz olyan fiatal vagy még.
Még nem jött el az idő… Még nem… -mondta könnyeivel küszködve Kelly, majd folytatta:
– Még annyi minden előtted van. Nem halhatsz meg.
Kérlek, nagyon kérlek, küzdj ellene ! Ne add fel !
Ebben a pillanatban lépett be a kórterembe az ápolónő. Kellyhez lépett és megszólította:
– Fiatalember ! Mára ennyi. A betegnek pihenni kell.
– Még két percet had maradjak ! Fordult Kelly az ápoló felé.
– Két perc, egy másodperccel sem több ! Mondta szigorúan az ápolónő, majd elindult kifelé, de az ajtó előtt megállt, és elkezdte nézni az óráját.
Jessy közelebb húzta magához barátját. Kelly engedett a gyengéd erőszaknak. Odahajolt Jessyhez:
– Ígérj meg valamit Kelly ! Szeretném, ha megígérnél valamit !
– Mondjad Jessy, Bármit megígérek neked. Esküszöm ! Csak gyógyulj meg ! Most ez a legfontosabb.
– Ígérd meg, hogy bármi is történjen velem, te nem teszel semmi hülyeséget.
Kelly ! Muszáj, hogy tudj valamit. Lehet, hogy most látjuk egymást utoljára. De tudnod kell, hogy amióta megláttalak, téged szeretlek, azóta tiéd a szívem. Soha nem szerettem annyira még senkit, mint téged. Annyira jó volt veled ! Mindig.
– De Je….
– Ne szakíts félbe légy szíves, had mondjam el. Tudom, hogy te is nagyon szeretsz engem, és bármit megtennél értem. Hát most megkérlek valamire:
Fogadd el a Sorsnak a döntését, bármi is legyen az…
Kellyben ekkor végleg tudatosult, hogy barátnője nem fogja túlélni.
Tudta, hogy ezek már a búcsú szavai.
Csak a szíve remélt még.
S ez a kétségekbe kergette a fiú ítélőképességét. Nem szólt semmit. Nem is tudott volna megszólalni, hisz lelkében égő fájdalom annyira lebénította, hogy csak ült némán. Aztán átkarolta barátnőjét.
Hozzábújt.
Szavak helyett csak a könnyek törtek elő.
– …Te nagyon erős jellem vagy, Kelly. Kérlek, ne akard megváltoztatni azt, amit már nem lehet, ne akard befolyásolni azt, amit eddig még senki nem tudott. Úgysem sikerülhet. Kérlek… menj… és ne nézz vissza… Mondta Jessy sírástól elcsukló hangon, majd sírva folytatta:
Ez lesz a legjobb…
Majd a következő pillanatban megcsókolta a fiút.
– Fiatalember, most már tényleg mennie kell ! -szólalt meg az ápolónő hangja hátulról.
Amikor végeszakadt a csóknak Kelly felállt. Még mindig fogta barátnője kezét. Alig akarta elengedni. Belenézett mélyen barátnője szemébe. Mindettőjükében könnyek csillogtak. Majd megszólalt. Ugyan nehezen, mert nem találta a megfelelő szavakat. A torkát is meg kellet erőltetni, hogy működjön a hangja:
– Jól van Jessy ! Minden úgy lesz, ahogy akarod… Szeretlek…
Aztán lassan elengedte barátnője kezét, és elindult kifelé a kórterem kijárata felé. Már majdnem az ajtónál volt, amikor Jessy utánna szólt.
Kelly hátrafordult és látta, hogy a lány erőlködve felemelte a fejét:
– Kelly ! Nem felejtelek el sohasem. Bármi is történik velem, bárhová is kerülök, mindig szeretni foglak ! Ég veled édesem ! Mondta, majd visszahanyatlott a párnára.
Az ápolónő befutott, majd kitessékelte Kellyt az ajtón, majd amikor kilépett rajta a fiú be is csukta.
Kelly még visszafordult egyszer.
– Én is szeretlek ! Búcsúzott el a lánytól, de tudta azt is, hogy ő már ezt nem hallja.
Könnyes szemekkel hagyta el a kórházat. Az emberek, akikkel találkozott, mindenki csodálkozva fordultak utána. Kelly a könnyeivel küszködve lépett ki az utcára.
De nem hazafelé ment. Úgy érezte sétálnia kell. Csak ment, ment, amerre a lába vitte. Nem nézte merre van, hagyta, hogy az érzékei vezessék.
Amikor legelőször felnézett, a színháznál volt. Végignézett a modern épületen. Megállt a bejárat előtt. Csak állt ott szótlanul.
Egy pillanattal később megrohanták az emlékek. Jessyről.
Eszébe jutottak azok a percek, amikor még együtt, kézen fogva jöttek egy-egy előadásra, amikor még együtt léptek be ezen az ajtón, amikor…
S ezek a dolgok mostanra már a messzi múlté lettek. Távolinak tűntek, mintha ezer éve lettek volna, pedig még egy- két napja történtek.
Mára csak emlékek maradtak.
A jövőre, -legalábbis Kelly részéről-, ködös sűrű homály borult.
A fiúban talán csak most, ebben a pillanatban tudatosult , hogy lehet, hogy ma láthatta utoljára élve Jessyt.
S ettől teljesen kiborult. Leguggolt a bejárat elé a járdára. Nem bírt a feltörő könnyei erejével, sírni kezdett. Az emberek, akik arra jártak, csodálkozva álltak meg mellette. Kelly viszont ebből semmit sem vett észre. Csak guggolt ott és sírt.
Ekkor kinyílt a színház ajtaja, és kilépett rajta a diákszínpad vezetője, akit a színház portása értesített, amikor meglátta Kellyt. A nő odalépett Kellyhez és leguggolt mellé. Megszólította:
– Kelly ! Jézus Mária ! Mi történt ?
Kelly lassan ránézett kedvenc tanárára. Majd a nyakába borult, és ott sírt tovább. Kelly nagyon szerette őt. Nemcsak úgy, mint egy tanárt, szinte második anyjának tekintette őt. Ahogy átölelte, a nő lassan talpra állította, és bevezette a színházba. Majd amikor beértek, megálltak az előtérben, majd leültek az egyik nagy párnás kanapéra, amik a színház előterét díszítették. Kelly még mindig átölelve tartotta az asszonyt, és a sírása sem csillapodott.
– Mi történt lelkem ?
– Oh Joli néni ! Meg fog halni ! Nem láthatom többet !
– Kelly, ne keseredj el, Jessy meg fog gyógyulni. Erős lány. Az orvosok megmentik. Majd meglátod, nem lesz semmi baj.
– Nem ! Érzem, hogy elvesztem. Joli néni elbúcsúzott tőlem ! Ő is tudja.
– Csak bemagyarázod ezt magadnak Kelly.
– Ilyenkor nagyon borúlátó tud lenni az ember, de meglátod, holnapra megváltozik minden, és Jessy is jobban lesz. Ne aggódj nem lesz semmi baj. Nekem is fáj, hisz tudod, hogy őt is mennyire szeretem, de…
A mondatot a portás szakította félbe:
– Joli ! Gyere, telefonod van.
Az asszony felállt Kelly mellől, helyét a portás foglalta el. Addig ő próbálta vigasztalni Kellyt.
Nem sok sikerrel.
Ő a távolodó asszonyt nézte, aki közben felvette a mellé rakott kagylót. A nő halkan beszélt valakivel. Arcán ijedség, majd fájdalom tükröződött, ahogy hallgatta, azt, amit mondanak neki.
Kelly nagyon rosszat sejtett. Felállt, és oda akart menni az asszonyhoz, de a lába nem vitte előbbre. Mintha földbe gyökereztek volna.
Az asszony lassan rakta vissza a kagylót. Majd könnyes szemekkel elindult vissza Kelly felé.
– Ki volt az ? Kérdezte Kelly félelemmel megtelt hangon.
Amikor a nő odaért Kellyhez megállt előtte, majd elcsukló hangon válaszolt:
– A kórházból hívtak ! Sajnos nagyon rossz hír Kelly. Jessy… Jessy… ennyit tudott csak kimondani, majd ő is sírásban tört ki.
Kelly lesütötte a szemét, majd lassan visszanézett a nőre, és halkan megkérdezte:
– Meghalt ?
– Igen kisfiam, meghalt.
– Nem lehet, az nem lehet ! Kiáltott fel Kelly.
– Sajnálom Kelly, ez az igazság. Mondta az asszony és át akarta ölelni a fiút.
Ő viszont kitért a mozdulat elől, és futni kezdet a kijárat felé.
A portás utána akart futni, de már nem érte utol.
Mire az ajtóhoz ért Kelly már nem volt sehol.
Ő csak futott, és futott. Nem nézte merre, arra ment amerre vitte a lába, végig a város hosszú utcáin. Egészen addig rohant, ameddig teljesen ki nem fulladt.
Egy folyóparton találta magát. Körülnézett, és rájött, hogy azon a helyen van, ahol először sétáltak, amikor összejöttek. Leült a partra, fejét a térdére hajtotta, és úgy sírt. Pár perc múlva felemelte fejét, és könnyes szemekkel nézni kezdte a folyót. Egy pillanat alatt megrohanták az emlékek. Olyan érzése volt, mintha Jessy még mindig ott ülne mellette. Testén érezte a lány érintését. A fülében még csengtek a lány utolsó szavai:
– „Lehet, hogy most látjuk egymást utoljára. De tudnod kell, hogy amióta megláttalak, tiéd a szívem. Soha nem szerettem annyira még senkit, mint téged.
Kérlek, ne akard megváltoztatni azt, amit már nem lehet, ne akard befolyásolni azt, amit eddig még senki nem tudott. Úgysem sikerülhet. Kérlek, menj , és ne nézz vissza. Ez lesz a legjobb. Szeretlek Kelly, mindennél és mindenkinél jobban.”
Aztán maga mellé nézett, és „látta” a lányt.
Egy pillanattal később azonban rájött, hogy csak az érzékei játszanak vele. Ettől aztán újból rájött a zokogás.
Felállt, és elindult a város utcáin. De akárhová is ment, nem tudott olyan helyre menni, amiről ne jutott volna eszébe Jessy. Minden egyes hely, ahová Kelly ment, Jessyre emlékeztették.
Szerettek együtt sétálni. Szinte nem volt olyan hely a városban, ahol ne lettek volna ketten. Lábai csak olyan helyekre tudták vinni.
Mindenhol ahol csak megállt egy pillanatra, az emlékek rohanták meg.
Érzéseivel sem tudott zöldágra vergődni, ezért inkább hazafelé vette az irányt.
Már késő este volt, amikor megérkezett. Belépett a lakásba, majd gyorsan a szobája felé vitte az irányt.
Nem akarta, hogy szülei lássák, milyen hangulatban van.
Lefeküdt az ágyára. Elővett az asztaláról egy fényképet Jessyről. Lassan megsimogatta a fényképet.
– Édesem. Miért ?
Becsukta a szemét, és a lányt látta. Meg magát. Azt a pillanatot, amikor összejöttek.
Újra átélte annak az előadásnak az emlékét:
Azt, ahogy a fülébe súgta, hogy a következő dal, nemcsak a nézőknek szól, hanem a lánynak is.
Aztán az első csókra, a színpadon.
Ekkor „tért magához”. Könnyes szemekkel. Ránézett a fényképre.
Szívét teljesen átjárta a fájdalom.
Ezek az érzések igaziak voltak, és még voltak Kelly számára. Az élet kegyetlen játékot űzött a fiúval. Nem ismerte még ezt az érzést. Honnan is ismerhette volna, hisz még fiatal volt.
Igaz tudta, hogy a Sors nem ismer különbséget, számára nem létezik fiatal, vagy öreg. Számára minden ember egyenlő. Mindenkivel egyenlően bánik.
Kelly korához képest fejlett gondolkodásmóddal, és életfelfogással rendelkezett, de erre még nem volt fölkészülve. Talán még nem érett meg rá teljesen, hogy egy ekkora kaliberű csalódást el tudjon viselni.
Belül teljesen összetört. A világ, amiben eddig hitt, amit belül felépített magában, akár a kártyavár, a másodperc tört része alatt foszlott semmivé, omlott össze. Maga alá temetve őt, az érzéseit, mindent. Talán, ha egy kicsit idősebb lett volna, akkor fölfogja, azt, amit most még nem tudott.
Nem értette az Isten, vagy a Sors eme döntését. Úgy érezte, hogy nincs tovább, elvesztett mindent.
Egy pillanatra talán az is felvetődött fejében, hogy véget vessen ennek a szenvedésnek, de aztán eszébe jutott, hogy megígérte a lánynak, hogy semmi hülyeséget nem tesz.
S ez az ígéret, számára szent volt. Jessy utolsó kívánsága.
Már talán csak ez az egy dolog kötötte a lányhoz, meg a végtelen szeretet.
A gondolatok árja aztán ismét a valóságba rántotta vissza fiút.
Magához ölelte a fényképet, kicsivel később aztán elnyomta az álom.
Álmában Jessyvel volt. Kéz a kézben sétáltak a városban.
– Szeretlek ! Szólt a lány.
– Én is szeretlek Jessy.
– Nem akarlak elveszteni Kelly. Ugye örökké együtt leszünk, ígérd meg.
– Megígérem Jessy, soha nem hagylak el téged. Soha.
Aztán odafordult a lányhoz. Aztán amikor megcsókolta volna, a lány semmivé foszlott a karjai között.
– Jessy ! Kiáltott fel.
Abban a pillanatban tért magához. Körbenézett, a szobájában volt. Egy pillanat alatt rájött, hogy az egész csak álom volt.
A következő pillanatban kinyílt a szobájának ajtaja, és belépett rajta anyukája.
– Kisfiam ! Hallottam mi történt ! Nagyon sajnálom ! Jól vagy ?
– Anyu ! Miért ? Miért pont ő ? Kérdezte anyját sírva.
– Fiam ez az élet rendje. -mondta anyukája, majd leült fia ágyára és magához ölelte. Majd folytatta: – Isten ezt az utat rendelte el számára. Így látta jónak.
– Nincs is Isten ! Jessy olyan jó volt. Semmi rosszat nem tett sohasem. Mindig csak segített! Nem ártott senkinek.
– Nem így van ez fiam. Ő mindenek felett áll. Ő mutatja az utat, ő rendelkezik az élet felett !
– Nem áll ő sehol ! Ő nincs sehol ! Hol volt akkor, amikor ő meghalt ? Hol volt akkor az ő végtelen együttérzése ? Hol volt az ő végtelen szánalma? Hol volt ? Sehol ! Mert nem létezik ! Számomra ő többet nem létezik !
– Kisfiam, hogy mondhatsz ilyet ? Nyugodj meg !
– Mit tegyek, ha ez az igazság ?…
…Ő érte éltem anyu, érted ? Elhiszed nekem ?…
…Most mi lesz velem ? Mit csináljak ?…
…Nélküle nincs értelme az életemnek. Semminek !…
…Annyira fáj itt belül ! Nem tudod elképzelni, mennyire.
– Tudom fiam. De ezt csak most gondolod így ! Hisz tudod, hogy én is nagyon szerettem őt. Olyan, mintha a lányom lett volna. Majd túlteszed magad rajta…
…Meglátod.
– Nem hiszem anyu. Hagyjál most magamra légy szíves. Szeretnék egyedül maradni.
– Minden rendben lesz ?
– Igen anyu, ne aggódj. Semmi baj nem lesz. Válaszolta a szemét lesütve Kelly.
Édesanyja szorosan átölelte fiát, majd arcára adott egy puszit, aztán kiment a szobából. Az ajtóból még visszanézett:
– Minden rendben lesz kisfiam ! Majd meglátod !
– Nem hiszem anyu. Nem hiszem…
Kelly magára maradt. Ismét magához szorította a fényképet. De álom már nem jött a szemére.
Kelly reggel ugyanúgy feküdt a fényképpel, mint amikor éjjel magára hagyta anyukája. Aztán halkan kinyílt az ajtó. Apja és anyja jött be a szobába. Édesapja odaült az ágy szélére:
– Ne haragudj, de nem tudtam elszabadulni odabentről. Pedig akartam jönni.
– Semmi baj apu.
– Jobban vagy már fiam ?
– Nem apa, nem vagyok jobban. Mitől érezném jobban magam ?
– Gyere fiam, egyél valamit.
– Köszi apu, de nem vagyok éhes. Azt hiszem egy falat sem menne le a torkomon.
– Azt hiszem, beszélnünk kell… Mint férfi, a férfival…
Kelly édesanyja ezt hallva megfordult és elhagyta a szobát.
– … Tudod fiam, az élet nemcsak a „szépségéről híres”. Vannak olyan dolgok, ami vele együtt jár. Ilyen a halál is. Egyszer mindenki meghal. Ki előbb ki utóbb. S ez ellen senki nem tud semmit tenni. Se te, se én, sem pedig más.
Bármennyire is fáj ez fiam, sajnos ezt el kell viselni. Meg kell próbálnod túltenni rajta magad. Tudom, hogy nehéz lesz megállnod, de nem szabad, hogy maga alá temessen a bánat.
Bármennyire is fáj ez neked, az élet nem állhat meg.
Kelly csak ült az ágyon apja mellett és meredten nézett maga elé. Tudta, hogy édesapjának igaza van, bár ezt a fajta igazságot nehéz volt neki elviselni.
– De apu, mit csináljak ?
– Állj talpra fiam. Erős vagy. Próbáld meg elfelejteni. Tudom, hogy ez most lehetetlen kérés, de meg kell próbálnod. Emlékezz arra, amit te mondtál mindig, az a filmidézet. Tudod.
„Ha valakit igazán szeretünk, úgy adhatunk neki örök életet ha szeretetünk, sohasem szűnik meg !”…
– …„A házak leégnek, az emberek meghalnak, de az igaz szeretet, az örökké tart !” -fejezte be az idézetet Kelly.
– Fiam ! Látod, ezt kell tenned ! Jessy ott él benned. Ő bent fog élni a szívedben ! Örökké ! Onnan senki nem veheti el tőled.
Mert az a tiéd! Egyedül csak a tiéd !
Tudom, nagyon nehéz elfogadni ilyen fiatalon ezeket a dolgokat, de szerintem te már nem vagy gyerek. Én bízom benne, hogy belátod…
…Ne szégyelld, és főleg ne tartsd magadban, mert annál nincs rosszabb.
– Jól van apu !
– Na akkor jössz enni ?
– Igen apu, megyek. Ja és kösz, hogy utat mutattál, mert azt hiszem teljesen letértem róla.
– Szívesen fiam ! Végtére is ezért vannak a szülők ! Nem ? -mondta egy kis mosollyal az arcán Kelly édesapja.
Kelly egy pillanatra elmosolyodott.
– Lehet ! Végtére is !
– Na gyere már, én is éhes vagyok, te meg nem is vacsoráztál. -nyugtázta a tényt az apa, majd karon fogta fiát, megborzolta a haját, aztán már együtt mentek ki a konyhába.
Az elkövetkező két-három napon szinte búcsújárás kezdődött Kellyéknél.
Színészek, barátok, ismerősök, tanárok, sőt még Kelly számára is idegenek jöttek részvétet nyilvánítani.
Kelly igaz , hogy teljesen maga alatt volt, de azért fogadta a látogatókat.
A fiút nagyon meghatotta az emberek ezen irányú hozzáállása.
Mint később kiderült az ismeretlenek mind nézők voltak, akik nem egyszer látták őket játszani. Az emberek így hálálták meg mindazt, amit a két fiataltól, és a társulattól kaptak. A felejthetetlen, felhőtlen perceket.
Kelly talán csak most döbbent rá, hogy mennyien ismerték, és szerették Jessyt, és mennyire szeretik őt. Nagyon meghatódott. De a fájdalom teljesen maga alá gyűrte a fiút. Igaz nem mutatta ki, de akik jól ismerték látták rajta.
Aztán, eljött a temetés napja. A temető zsúfolásig meg volt telve. Az emberek néma csendben, meghatódva álltak. Kelly lehajtott fejjel állt, úgy hallgatva végig a búcsúbeszédet. Azonban amikor Jessy koporsóját a földbe helyezték Kelly teljesen összeomlott. Átkarolta anyukáját.
– Jól vagy fiam ?
– Igen anyu ! De nem akarom ezt látni. Annyira fáj a szívem.
– Most már nincs sok hátra kisfiam. Próbáld meg kibírni.
Kelly elengedte anyukáját, és a temetés többi részét sírva állta végig. Amikor vége lett a temetésnek, a tömeg lassan eloszlott.
Kelly viszont nem bírt mozdulni. Csak nézte a hantot.
– Gyere fiam, menjünk ! -szólalt meg halkan apja.
– Még maradok egy kicsit. Had búcsúzzak el tőle. Majd megyek !
– Jól van, maradj csak. Ameddig akarsz. -válaszolta az apja, majd Kelly anyukájával elindult a temető kijárata felé.
Kelly közelebb lépett a sírhanthoz. A szeme megakadt a fejfán lévő feliraton, Jessy kedvenc mondása volt:
„Értem ne sírjon gyászoló harang:
Fakadjon dalra fenn a zivatar,
Kavarogjon a vidám hóvihar,
S gyűljenek körém havas csillagok,
Hideg csókjukkal lefogni heves
S a vakmerésig bátor két szemem… ”
Könnyes szemmel simogatta meg az idézet mellett lévő fényképet, ami a lányt ábrázolta.
Miután a tömeg teljesen szétoszlott leült a sir mellé. Sokáig nézte a virágokkal és koszorúkkal telerakott hantot. Nem tudta elfogadni azt a tényt, hogy barátnője, a szerelmét takarják-e hantok.
Csak ült egykedvűen, könnyes szemekkel. Körülötte néma csend borult a tájra. Mintha csak a környezet is a lányt gyászolta volna. A fiú szomorúsága szinte átköltözött az egész tájra. Még a madarak is csendben voltak.
Most ők sem énekeltek.
A temető lassan kezdett kiürülni. Már majdnem csak Kelly volt ott. Valahogy nem akart innen elmozdulni.
Talán ő arra vált, hogy valami csoda folytán kövesse szerelmét, oda, ahová ő ment el.
De a csoda nem jött el a fiúért.
Helyette csak az este érkezett meg.
Kelly fejében egymást érték a gondolatok. Hirtelen megszólalt :
– Neked volt igazad Jessy !…
Tényleg nem lehetsz már az enyém. Egész eddigi életemben egy olyan lányt kerestem, mint te. S mire megtaláltam, addigra már el is vesztettem.
Tudod, mikor megismertelek, megváltozott az életem. Teljesen új értelmet nyert az egész. Addig, csak szinte magamnak éltem, de miután megismertelek téged, már csak azért, hogy mindig együtt legyünk. Csak azt kértem mindig a Sorstól, hogy mind a ketten boldogok legyünk. Hogy együtt élhessünk. De ő ezt is megtagadta tőlünk. Most már sohasem tudhatom meg, hogy milyen lehetett volna, ha együtt élhetünk. Te most már örökre elmentél tőlem.
Azt hiszem, hogy a lelkem a múltban maradt.
Veled…
A múltban, amikor még együtt voltunk. S most a lelkemet láthatatlan erő zárta be egy hatalmas fal mögé. Az emlékek „börtönébe”. Oda, ahonnan ő már nem akar visszatérni. Mert most ott otthon van. Azon a helyen legalább veled lehet. Ahol legalább teljesülhet az a vágya, ami a jelenben, már lehetetlenség.
Ahogy visszagondolok azokra az időkre, amikor még együtt lehettünk, érzem azt a végtelen vágyódást, amikor vártam azt a pillanatot, hogy újra láthassalak. Mert tudtam, hogy valahol van egy lány, egy gyönyörű lány, akit szeretek, és aki szeret engem. Egy olyan lány, akiért képes lennék mindent feláldozni. Emlékszem milyen vágyódással gondoltam azokra a percekre, amikor tudtam, hogy mindjárt újra foghatom a kezed, és újra magamhoz ölelhetlek.
S ezeket az érzéseket is eltüntették az idő vasfogai.
A jelen semmivé foszlott számomra, pedig mindig velem lesz egész hátralévő életemben.
A múltban bolyongva, elveszve, de mégis a jelenben kell, hogy éljek.
A jövő sem számít már, rá homály feszül.
Eddig láttam a jövő útjait…
… Benned, veled…
… De most már nem látom…
…Megvakultam…
…Valami elveszett bennem. Valami eltűnt. S nem jön vissza többet.
Érzem…
Számomra eddig ismeretlen érzések kavarognak bennem, amit még sohasem éreztem. Soha életemben nem sejtettem, hogy ennyire távolinak fog tűnni nekem az élet értelme.
S most már az is megkérdőjeleződik bennem, hogy van-e.
Eddig te jelentetted nekem az életet Jessy, és most hogy elmentél, már ez sem maradt meg nekem. Eddigi életemet te irányítottad, te mutattad a „fényeddel” a helyes utat.
Már nincsenek illúzióim a halálról, mert ezek után tudom, hogy egyszer úgyis eljön értem. De hidd el, jobban, vágyok rá, mint bárki más az eddigi életében.
Azt hiszem, hogy most már perről-percre csak őt várom.
Várom, hogy eljöjjön értem, és elvigyen magával.
Hozzád. Mert ott talán újra együtt lehetünk.
Ketten az örökkévalóságban. Az öröklétben.
Együtt, mint régen.
De bármikor is jöjjön el ő értem, életem hátralévő részét halott lélekkel kell leélnem.
A fényben élve, de mégis a magány örök sötétségében.
Egyszer azt mondta valaki:
„A szeretet legnagyobb bizonyítéka, ha meghalunk azért, akit szeretünk ”.
Én csak most jöttem rá, e szavak valódi értelmére.
De bárhogy is van ez, nekem már mindegy mi lesz.
A sötétség, és a magány lassan körbevesz…
…Egyedül maradtam…
…Idegen emberek között…
Egy idegen világban, ahol számomra csak a remény maradt. Vagy talán már az sem…
Ebben a pillanatban Kelly hirtelen megborzongott. Hátán jeges fuvallat söpört végig
Körbenézett. Már teljesen sötét volt. A csillagok és a Hold egykedvűen bámultak le az égről. Lassan felállt a sir mellől, még egyszer megsimogatta a fejfát, és a fényképet. Megtörölte szemét, ami tele volt könnyekkel, majd lassan elindult hazafelé. Egy-két lépés után még visszafordult egyszer a sírhant felé:
– Azt hiszem, hogy nem csak te haltál meg Jessy.
Én veled együtt haltam meg.