Charlotte felállt, és indult volna, hogy megmutassa a szobáját a vadásznak, ám ő ekkor felemelte a pénzes zacskót, s ennyit mondott:
– Várjon, Miss.! Ezt felejtse itt!
Charlotte megfordult, és elkapta a felé dobott pénzt.
– Ez a magáé. Miért adja vissza nekem?- kérdezte, s most először lehetett valami érzelem-félét hallani a hangjában.
– Magának szüksége lehet még erre az összegre.
A lány vállat vont, s intett a férfinak, hogy jöjjön. Bevezette a nappaliból nyíló egyik tágas szobába. Csinos, lakkozott, sötét színű bútorok voltak benne, és egy hatalmas ágy.
– Ez lesz a maga kis „szentélye”.
D körbenézett. Látta a hatalmas ágyat, jobbra tőle a kertre nyíló ablakot, előtte egy íróasztallal. Balra tőle egy hatalmas szekrény állt, polcain vaskos kötetekkel. Charlotte szerényen állt, és figyelte, ahogy D körbenéz a szobában. Végül a vámpírvadász a lány felé bólintott köszönete jeléül.
– Szívesen, Mr. D. Ez a szoba a szüleimé… volt.
– Mi történt velük?
– Meghaltak.
– Sajnálom.
– Éhes? Ha gondolja, ehetünk.
– Nem, köszönöm. Mikor akar reggel indulni?
– Hát napfelkeltekor oldják fel a kijárási tilalmat, de nekünk elég hét órakor is indulni.
– Jó, akkor hétkor. Hol kezdjünk?
– A barlangnál. A tudósunkat nem akarom korán zargatni. A barlangot csak megmutatom, de egyelőre még ne menjünk be. Figyelmeztetem, hogy elég nehéz oda feljutni, és óvatosnak kell lenni, mivel pár napja esett, és a barlangnál elég csúszósak a sziklák.
– Majd figyelünk.
Másnap korán keltek, és elindultak a néptelen utcákon a barlanghoz. A barlanghoz vezető út meredek és csúszós volt, ám Charlotte jól ismerte a terepet, és így megúszták komolyabb sérülések nélkül. Végül fenn voltak a barlangnál.
– Ha gondolja pihenjünk egy kicsit. Ráérünk, nem hajt a tatár.
– Menjünk.- szólt a férfi, s indult volna a barlangba, ám a lány elkapta a karját.
– Várjon! Megegyeztünk tegnap valamiben, nem?
– Igen. Akkor sétáljuk körbe.
Körbesétálták a barlangot. A barlang északi oldalán egy kis patakocska zuhogott le a mélybe. D megkérdezte a lányt:
– Miért akarta, hogy ne menjünk be a barlangba?
– Mert nem tudjuk a benn tartózkodó vámpírok számát, ahogy azt se, hogy ébren vannak-e vagy alszanak.
Egy óra múlva visszatértek a városba. D elcsodálkozott, hogy bár még csak reggel nyolc óra volt, mégis néptelenek az utcák. Mikor megkérdezte a lányt, az felnevetett.
– Bocssáson meg, de elfelejtettem mondani, hogy az itteniek a vámpírok szokásaihoz igazodtak.
A vadász szigorúan nézett a lányra, aki erre elkomolyodott, majd egyenesen belenézett a hideg, kék szempárba.
– Hát tudja, nem nagy ügy az egész. A város lakói annyira rettegnek ezektől az átkozott vérszopóktól, hogy átalakították az életüket az ő ritmusuk szerint. Ez azt jelenti, hogy nappal minden csendes, és éjszaka vannak fenn a lakók. Nem örülnének egy újabb halálesetnek.
– Ilyenkor az utcára is kimennek?
– Isten őrizz attól! Ha van egy csepp józan esze, nem teszi!
A férfi hidegen bólintott.
– És ha valami hivatalos ügye van?
– Azt nappal intézi. A boltok, a polgármesteri hivatal és más egyebek csak nappal vannak nyitva, alkonyatakor minden bezár.
– Értem. Nos, akkor meglátogatjuk a barátját?
– Hogy? Ja, persze, de elég korán van. Mit szólna inkább, ha reggeliznénk?
– Ha maga éhes, akkor menjünk.
– Éhen halok. De szerintem magának is ennie kéne, hisz tegnap csak nézte, ahogy vacsorázok.
– Nem vagyok éhes, higgye el.
– Jó, jó.
Hazamentek, majd tíz órakor vissza a városba.
– Reméljük a maga szakértője, nem húzza a lóbőrt.
– Majd meglátjuk. Amúgy a tudósnak Julian Ryder a becsületes neve, de itt mindenki csak Dokinak hívja. A szakterülete a közép- és dél-amerikai denevérek, köztük az igazi vámpírok, vagy kis vérszopó denevérek. Menjünk!
Rövidesen a város egyik eldugott kis utcájában lévő takaros kis háza előtt álltak. Charlotte rátenyerelt a kapucsengőre, s két perc múlva egy álmos hang szólt ki a kaputelefonon:
– Ki az?
– Szia, Doki! Charlotte vagyok! Eressz be!
Kattant a kapuzár, a lány belökte, s benn voltak a kertben. A ház itt is egy aprócska domb tetején állt, előtte hosszú lépcsősorral. Felkocogtak a lépcsőkön, s a ház teraszán találták magukat. A teraszon egy fekete-fehér színű kutya fogadta őket barátságos farkcsóválással.
– Szia, Luna!- mondta a lány, és megvakargatta az állat fejét.
A kutya megszaglászta D-t, majd a „jó emberek” közé sorolta. A mellettük lévő ajtó hirtelen kinyílt, és egy 180 cm magas, 28 éves, barna hajú és szemű férfi jött ki hozzájuk. Tekintete kialvatlanságról árulkodott, de látszott, hogy örül a látogatójának.
– Charlotte! Mi szél hozott?- kérdezte.
– Egy kis információért jöttünk, Doki. Amúgy, ismered az úriembert?- intett hátra D felé.
– Csak nem a barátod? Iason után, ha nem csal az emlékezetem, megesküdtél, hogy a férfitársadalom összes tagjával végeztél.
– Nem a barátom, hanem a munkatársam. A neve D, és a foglalkozása a vámpírvadászat.
– Örvendek.- nyújtott kezet a férfi, amit a vadász nem szorított meg.
Állt és nézte a másik férfit, mint aki megkövült.
– Kerüljetek beljebb!- szólt ismét Doki, bár kissé lelombozódott D viselkedése miatt.
A kis társaság a takaros nappaliba ment, ahol Julian hellyel kínálta a vendégeit, meg kérdezte, hogy megkínálhatja-e őket valamivel, amit mindketten visszautasítottak.
– Nos, akkor miről is szeretnél velem beszélni, Charlotte?
– A barlangból minden este kirepülő denevérekről.
– Érdekes jelenség mondhatom, főleg ezen az éghajlaton. Ugye bár az a gyanúd, hogy nem is igazi denevérek, hanem azok az aljas gyilkosok?
– Így van, és szeretném, ha mesélnél nekünk egy kicsit a vámpírok állati rokonairól, és jó lenne, ha behoznál egy példányt az igazi és az álcsaládok tagjaiból mutatóba.
– Persze. Egy kis türelmet, és jövök azonnal.
Azzal magára hagyta a vendégeit. Mikor magukra maradtak Charlotte D felé nézett, aki a szemben lévő fal egyik festményét nézte, mely egy denevért ábrázolt. Az állat orra olyan volt, mint egy disznónak, és a szájából kivillant borotvaéles metszőfogai. Szőre piszkosbarna volt.
– Az egy vérszopó denevér.- szólt.
D nem nézett rá, és nem is bólintott. Olyan volt, mint aki nem halotta volna a megjegyzést.
– Tulajdonképpen mi az ördögöt akarsz ezekkel a denevérekkel?
– Megpróbálok párhuzamokat vonni a denevérek, és az emberi vámpírok viselkedése és vadászmódszere között.
– Ezt nem értem.
– Figyeljen Doki előadására, és megérti.
Ekkor a fiatalember visszatért, kezén vastag kesztyű, markában két denevér. Leült, és elmagyarázta a vendégeinek, hogy miféle állatokat is tart a kezében.
– Kezdjük talán azzal, hogy sok denevér faj viseli magán a „vámpír” jelzőt. De ezek általában húsevő életmódot folytatnak. A balkezemben lévő kis állat is egy ál-vámpír, egy Phyllostomus hastatus, vagy Kardos vámpírdenevér. Dél-Amerikában honos faj, ragadozó életmódot folytat.
D nézte a sötétbarna színű kis állatkát, amelynek orrán egy kis bőrlebeny meredt az ég felé, s csúf, hosszú pofájából kivillantak hosszú, hegyes szemfogai.
– A jobb kezemben lévő viszont egy igazi vérszopó, egy Desmodus rotundus. Szintén Dél-Amerikában él, és egyedül ő táplálkozik vérrel a denevérek közül.
– Akár csak az emberi vámpírok.
– Valóban Charlotte.
– Hogyan vadásznak?- kérdezte D
– Ez a denevér nagytestű háziállatok vérén él. Általában lovat, szarvasmarhát, juhot, DE! az embert is megcsapolja! Áldozatait a levegőből keresi meg. Miután megtalálta, tőle néhány méterrel leszáll, és olyan testrészeket keres, ahol nem túl vastag a bőr, és erekben gazdag. Komoly rágófogazata nincs, hisz a vér könnyen emészthető, megrágni se kell. Az összes denevér közül neki van a legkevesebb foga, szám szerint 20. Ezekkel a borotvaéles metszőfogakkal lehámoz egy bőrdarabkát és a sebből szivárgó vért, felnyalogatja. Ez az aprócska állat cirka 15 perc alatt képes saját testsúlyát meghaladó mennyiségű vért elszopogatni! A nyáluk véralvadásgátló anyagot tartalmaz, és a maguk után hagyott látvány hát.. nem éppen mondható kellemesnek. A sebből még 17 órával a támadás után is szivároghat a vér. De ami még rosszabb, hogy a veszettség vírusát hordozzák magukban. Nagyon tanulékony kis állatok, éjszakáról-éjszakára mindig ugyanahhoz a jól bevált „donorhoz” térnek vissza.
– Hogyan képesek ennyi vért felvenni?
– Mindennek a titka a gyors anyagcsere, és a gyomor tágulékonysága. Mivel a vérben sok a víz, így a fölöslegtől úgy szabadulnak meg, hogy kivizelik.
– Honnan lehet tudni, hogy egy barlangban vámpírdenevérek élnek?
– Nos a denevérek mindig a barlang leghátsó részén élnek, és az alattuk lévő köveken általában olyan foltokat lehet találni, amiknek a színe az alvadt vérre emlékeztet. No meg, hogy nehezen hozzáférhető helyre bújnak. Ezek a legbiztosabb jelek, hogy ezzel a fajjal van dolgunk.
– Egyéb információk, Doki?
– Azt hiszem, mindent elmondtam.
– Akkor rendben. Köszönünk mindent, nagyon hálásak vagyunk, és jövök neked eggyel. Valamelyik este gyere át, főzök valami finomat.
– Rendben, de ne szaladjatok, maradjatok még egy kicsit. Visszaviszem ezeket a fickókat, aztán beszélgethetünk még. Ja, amúgy elfelejtettem mondani, de a vemhes vérszopó nőstény megkölykezett az éjjel.
– Megnézhetem?
– Persze, de nem sokat fogsz a kölyökből látni. Mindössze egy nagy dudort az anyai szárnyak alatt. A nőstény nagyon dugdossa.
– Nem baj, nekem már az a dudor is elég, főleg, ha megmozdul. Így tudni fogom, hogy jól van. Jön, D? Nézzük meg Doki gyűjteményét.
Doki levezette a vendégeit a tágas pincébe, ahol forróság és bűz fogadta őket, no meg rengeteg denevér. Charlotte kettőt köhintett, s megrázta a fejét. D azonban csak nézte a nagyméretű üvegketrecekben lévő fajokat, akiknek Doki ügyesen utánozta a természetes élőhelyeiket. A férfi visszaengedte az állatokat, s vendégei mellé szegődött. A férfi elmagyarázta, hogy milyen denevéreket tart.
– Itt általában közép- és dél-amerikai denevérek vannak, de van néhány ázsiai fajom is.
– Milyen célból tartja őket?
– Nos, Mr. D, kutatási célból. Ilyen állatot nem mindenki tarthat, és állatkertekben sem lehet látni őket, mivel elég kényesek. Nekem azonban engedélyem van a tartásukra, és nem mindenki láthatja őket. Általában kollégák jönnek hozzám, meg diákok, akik denevérkutatók akarnak lenni.
– Ez szép dolog. Nem is munka lehetett befogni őket.
– Valóban nem. Nagyon kell ám vigyázni rájuk, mert kényesek. Főleg a vérszopók.
– Csak ez az egy faj táplálkozik vérrel?
– Nem. Még két, igen ritka vámpírdenevér él Dél-Amerikában. Sajna nekem csak ez az egy, igen elterjed faj áll a rendelkezésemre.
– Mennyi az az időtartam, amíg kihúzzák evés nélkül?
– Ha két napig nem jutnak friss vérhez, elpusztulnak. De mivel nagyon szociális állatok, kölcsönös „vérátömlesztést” kaphatnak egy olyan társuktól, akinek sikerült vadásznia. A vért az egyik állat úgy kérhet, hogy megnyalogatja a másik pofája, és az felöklendezi neki az éltető ”nedűt”.
– Charlotte-tal mi a helyzet? Ő is kutató akar lenni?
– Érdeklődik a szakma iránt, inkább így fejezném ki magam.
1 hozzászólás
Tetszett, gratu!