A vihar

Egész nap borult volt az idő. Az elviselhetetlenül párás levegőben még egy levél sem rezzent a fákon. A hatalmas sötét égbolt szétterült a látóhatár végégig sötétbe takarva a földet. A házőrző puli is pihegve feküdt a házikó árnyékában, csak néha-néha emelte fel fejét, amikor a tyúkokra rájött a kotkodálás, de újra visszadőlt, mikor elhallgattak. A kis tanya elhagyatottan lapult meg a szántóföldek és az erdő széle között. Mióta Annus néni magára maradt csendesség költözött a falak közé. Televíziója nem volt, csak a kisrádió szólt néha, hogy értesüljön a világ dolgairól. Azt is egyre ritkábban hallgatta, azóta, hogy nincs nóta műsor. Szerette a nótákat, felidézte vele fiatalságát, miközben a rádióval dúdolt. Most már ezt az egy szórakozását is elvették tőle, mert megszüntették a „Jó ebédhez szól a nóta” című műsort. Így csak magának dalolgatott néha, ha kapálgatott a kiskertjében. Ma azonban csak üldögélt a gangon, mert a fülledt levegő kivette minden erejét. Vizes zsebkendővel törölgette homlokáról az izzadság cseppeket és csak sóhajtozott. Megért már több mint 80 évet, de ilyen időjárásra nem emlékezett, mint ami az idén volt.
A lassan közelgő estében még jobban látszottak a távolabbi dombokat ostromló villámok. A csendet felborzolta az idáig elhallatszó morajlás. Eshetne már! – gondolta magában és elindult becsukni a tyúkól ajtaját, hisz’ a tyúkok már elültek a koraestében. Visszafelé ballagva magához intette az egyetlen társát, Bodrit, a pulit. Annus néni ma a szokásosnál is magányosabbnak érezte magát, így beengedte a konyhába, hogy legalább a szuszogását hallgassa, még álomtalanul pihen. Az éj azonban nem hozott nyugalmat. Éjfélre a kis tanyát is elérte a vihar. A földbe csapódó villámok nappali fényt árasztottak, a tomboló szél földig hajlította a fák ágait, némelyiket derékba is törte. A szüntelen morajlás, dübörgés zaklatottságot hozott a ház lakóira.
Annus néni meggyújtotta a kisasztalon lévő gyertyát és a rózsafűzért az ujjaival morzsolgatva halk imába kezdett. Mit tehetett mást, itt a világ végén, távol mindentől, mint hogy az Úr segítségét kérte. Templomba csak Karácsonykor, meg Húsvétkor ment, mert távol volt innen a város és gyalog nem bírt elmenni odáig. Ünnepekre meg eljöttek a gyerekek és elvitték őt az Úr házába. Olyankor szépen felöltözött ünneplőbe, még hímzett kötényt is kötött. Mindig meggyónt, bár bűne nem-igen akadt, de jólesett néhány szót váltania a pappal. Most képzeletében ott járt és térdelt az oltár előtt, halkan imádságot mormogva, hogy óvja meg őt az Úr.
Elmélkedéséből azonban felriasztotta egy hatalmas villanás, amit azonnali csattanás kísért. A kis tanya ablakai kitörtek és a nádtetőből füst szállt az ég felé. Annus néni úgy sietett az udvarra, hogy majd átesett a küszöbön. Tudta nagy baj van! Az udvarra érve felnézett és elszörnyedt a látványtól. A ház teteje már lángokban állt! A kútból sietve húzott fel vizet, de a tetőre már nem tudta fellódítani, ahhoz túl gyenge és öreg volt. Zokogva rogyott a kút kávája mellé. Oda lesz mindene, az egész élete! Bár nem volt vagyona, kincsei, de ez a kis tanya a világot jelentette neki. A gyerekek már rég öreg otthonba szánták, de amíg fel tud kelni, ő bizony nem megy sehová! – válaszolta mindig unszolásukra. A könnyein át nézte, ahogyan felzabálja életét a tűz. Nyöszörögve sírtak a gerendák, ropogtak a falak a hatalmas hőségben. Percek alatt semmivé vált az otthon és az a pár holmi, ami kis vagyonkája volt. Bodri nyüszítve bújt be a földön kucorgó néni keze alá és vele hullatta könnyeit.
A reggel siralmas képet rajzolt a tájba. A porrá égett tanya romjai még füstöltek, amikor a tűzoltók oda értek. Látták, itt már nincs mit tenni. Itt-ott még állt egy-egy darabka fal, kormos füstöt köpködve az ég felé. A kesernyés égett szagot messzire vitte a feltámadó szél. A tűzoltók bejárták a romhalmazt. Már megnyugodtak, hogy nincs áldozat, mikor az egyikük észrevette a kút mellett kucorgó nénit. Látszólag nem voltak sérülései, mégis valami rendellenesség volt a látványban. Közelebb érve látták meg csak, hogy mégis van áldozat. Annus néni még most is ugyan olyan fájdalmas csodálkozással nézett a füstölgő halmokra, mint az éjjel. Az egyik keze a puli fején pihent, a másikban pedig az olvasót szorongatta. A szörnyű tragédiát nem bírta a fáradt, öreg szíve elviselni. Lelke az otthona füstjével az égbe szállt.