Valamikor, még a 8. vagy 9. században egy Rósan Ali nevű muszlim koldus csellengett Indiában, és egy napon Adzsmirba érkezett. Akkor még nyoma sem volt Adzsmir mai nevezetességeinek. Nem volt meg Akbár palotája, sem a mecsetek. Az Adhai-din-ká-dzsónpra, a harmadfél napos kunyhó helyén egy nagy hindu templom állt, amelynek az egész oszlopcsarnokát megtartották, amikor átalakították mecsetnek. Árpaföldek voltak ott, ahol ma a szépséges tó, az Ána Szágar hullámzik. Adzsipál rádzsa hajdani palotája viszont teljesen eltűnt azóta. Hanem Adzsmir így is nagyon szent hely volt, hiszen van egy nevezetes hely a közelben, 5-6 mérföldnyire: a Puskara tó. Titkos értesülések szerint itt teremtette meg Brahmá a világot.
Muszlimot se láttak még sokat Indiában, kivéve Szindhben, amelyet már régen elfoglaltak; kereskedők mindig akadtak a tengerparton. Nagy hajókkal jöttek, és elkerülték az ország belsejét. Adzsmirban alig tudta valaki, miféle szerzet a muszlim. Nem mintha Rósan Ali sokban különbözött volna a hindu sorstársaitól. Dereka körül egy szál, hajdan fehér lepellel, mocskos turbánjában éppen olyan volt, mint a többi „szent ember,” akinek egyetlen gondja, hogy megszerezze a mindennapi ebédet. Nem kérnek sokat, egy tál rizst, egy-két csapátit, de nagyon sokan vannak, és a zarándokhelyeken sem csak gazdag emberek élnek. Néha elhajtják a koldusokat, de a tizediket vagy a huszadikat már biztosan.
Szerencsétlenségére, Rósan Ali mindig tizediknek vagy huszadiknak érkezett, és az emberek vagy sajnálkoztak, hogy már minden étel elfogyott, vagy nem is sajnálkoztak, csak rámordultak, hogy menjen a dolgára. Allah, milyen fukar népség ezek a hitetlenek, gondolta Rósan Ali, és már komolyan aggódni kezdett az ebédje miatt, amikor észrevette, hogy két szolga egy nagy edényt visz, rúdra akasztva, és az edény színültig van túróval. Megkérte a szolgákat, hogy adjanak egy keveset belőle, de azok meg sem akarták hallgatni. A túrót a rádzsának visszük, mondta a szakállas, nem nyúlhatunk hozzá az ételéhez. – A másik szolga, fiatal legényke, akinek még olyan sima volt az arca, mint egy lányé, megtoldotta a felvilágosítást egy-két ígérettel, amelyek lényegében azt az egyetlen témát variálták, miféle erőszakos módon kerülhet érintkezésbe egy szolgai láb egy koldus ülepével. Rósan Ali megértette a gyengéd célzásokat, de az éhség nagy úr. Így hát kinyújtotta az egyik kezét, és a mutató ujját tövig beledugta a túróba. Úgy okoskodott, ezen a módon az étel királyi elfogyasztásra alkalmatlanná válik, és odaadják neki, vagy legalább a fejéhez vágják, ami lényegében egyremegy.
A szolgák azonban úgy gondolták, ekkora sértést nem lehet lenyelni. Jelentették az esetet az illetékes kisfelügyelőnek, az meg a nagyfelügyelőnek, és Rósan Ali hármat sem pillanthatott, máris tőből levágták az ujját, amely a hallatlan sértést elkövette. Rósan Ali ész nélkül kereste a kijáratot (mert akkor még minden valamire való várost fallal vettek körül), és megfogadta, hogy többé nem ácsingózik a királynak szánt ételekre. A krónikás azonban másként tudja.
Az általános hiedelemmel ellentétben a hinduk is följegyezték a történelmi eseményeket; ránk is maradtak az adzsmiri Csohan dinasztia évkönyvei. Ebben azt írja a persze névtelen maradt udvari történetíró, hogy Rósan Ali nem közönséges koldus volt, hanem egy dervis, egy valódi szent ember a sok munkakerülő csavargó között. Éppen ezért a levágott ujj sem esett le a földre, mint egyébként a hasonló módon eltávolított ujjak, hanem egyenesen Mekkába repült. Bizonyára rendelkezett egyéb misztikus képességekkel is, mert részben pontosan el tudta mondani, hogy mi történt, részben pedig felszólította a jámbor mekkaiakat, hogy torolják meg az égbekiáltó bűntettet.
Ami aztán nemsokára meg is történt.
Sajnos a modern történetíró gyógyíthatatlan materialista; nem hisz a krónikásnak, azt állítja, hogy a levágott ujjak nem röpködnek, még akkor sem, ha előbb elmerültek egy fazék túróban. Viszont nagyon is lehetséges, hogy Rósan Ali sem koldus nem volt, sem dervis, hanem a bagdadi kalifa kémje. Egy koldus nagyon kényelmesen körülnézhet az idegen országokban, nem gyanúsítja senki, nem is törődnek vele. Rósan Ali visszament a főnökéhez, aki úgy ítélte, hogy a hallatlan sértést meg kell torolni, bár valószínűleg enélkül is megtámadták volna Indiát, ahol nemcsak a bálványimádó, hitetlen kutyákat lehetett pusztítani ezerrel, de még egy olyan feneketlen zsebet is be lehetett tömni, mint a bagdadi kalifáé.
Egy egész hajóhad indult India ellen. Adzsipál rádzsa átkelt az Aravalli hegységen, és sietett Andzsarba, hogy megakadályozza a partraszállást. Hősiesen harcolt, de nem tudott ellenállni a nagy túlerőnek. A kalifa serege akadálytalanul vonult tovább Szidhpurig, ahol olyan jelentős vereséget szenvedett, hogy vissza kellett fordulnia. Ez volt a híres ujjháború, amit aztán sok más követett, kevésbé romantikus körülmények között.
Akárhogy nézem, csak egy tanulságot tudnék levonni: Sose szállíts túrót fedetlenül.
6 hozzászólás
Szia!
Tetszik a történet, szellemes a tanulsága.
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália,
köszönöm a figyelmedet, örülök, hogy tetszett.
Jól megírt történet, tetszett ahogy felvillantod a lehetőségeket a koldussal kapcsolatban, hogy talán nem is az volt akinek látszik, nekem mégis a tanulság tetszett legjobban.:)))
Kedves Müszélia!
Számomra a tanulság inkább az, hogy minden ürügy jó egy háborúhoz. 🙂
Attól tartok ez azóta sem változott…
Szellemes, jól megírt történet, a számomra kedves Müszéliás csipkelődéssel és humorral.
Gratulálok!
Judit
Kedves Judit,
így van, az emberek szeretnek háborúzni. Indiában se véletlenül volt egy egész ksatrija vagy harcos kaszt. Ma is vannak, akik nem bírnak az erejükkel vagy az energiájukkal, és mondjuk a kocsmában verekszenek. Jó lenne kijelölni nekik egy külön területet, essenek ott egymásnak, és a többi "kasztot" ne zavarják :)))
Köszönöm, hogy erre jártál.
Kedves Arthemis,
tényleg nem rossz a tanulság, bár a sok csomagolóanyag szennyezi a környezetet.