A világ amelyben élünk (1-2)

Előszó

Sajnos korán sem olyan mint amilyennek képzeljük… egyesek vámpírokról, meg vérfarkasokról képzelegnek… és meséket találnak ki mindenféle szörnyetegről, meg hasonlókról. De korán sem ez az, amitől tartani kellene. Sajnos a gonosz már a történelem első fizikailag megfogható hasábjain ott volt: az első könyvben. Mint tudjuk ez a biblia.
Nem, most nem valami vallásos maszlag következik. Amit most elmondok önöknek, az a színtiszta valóság.
A történet egy fiúról szól… aki nem mindig az egyenes utat járta… Látta a gonoszt, és a jót is. Ő volt az aki elmondta nekem ezt, s kérte, hogy tárjam az emberiség elé. Úgyhogy most, az ő kívánságának teszek elget. A történetben szereplő, összes szereplő valós, létező… hát hogy is fogalmazzam meg…teremtmény. Bár ez sem teljesen helyes megfogalmazás…

1.

Először 1914, azon a nevezetes napján tudtam biztosan, hogy nem vagyok ember.
Történtek velem már nagyon furcsa dolgok az életben, nagyon-nagyon furcsák, de egy kis képzelőerővel és a környezet megfelelő mértékű sznobságával, lehetett szerencsének, alkalom adtán, óriási szerencsének nevezni őket. De az ami aznap történt, átlépte a szerencse felső határát. Egyszerűen lehetetlen volt.
Valahogy mindig kimásztam a szorult helyzetekből, de amibe aznap kerültem az már nem egyszerűen szorult helyzet volt. Aznap reggel, a dátumra való tekintettel, úgy döntöttem, megkísérlem súrolni szerencsém határát. Túl jól sikerült. De, hogy mindenki megértse, hogy hogyan lettem azzá ami most vagyok, az elejéről kezdem…

…Tehát ott voltunk 1914-ben. Aznap, a városba ahol akkor "laktam" egy államfő érkezett, nem tudtam pontosan milyen államfő, de az újságok azt írták, hogy minden eddigit felülmúló biztonsági intézkedések közepette fogja ittartózkodását tölteni. Már hetekkel előtte arról cikkeztek, hogy rengeteg rendőr, katona, testőr, kordon és fegyver fogja óvni a biztonságát. Ám, azt is megírták, hogy mivel ekkora a biztonság, nyitott autóval fog közlekedni.
Őszinténszólva, ez adta az ötletet. Előzőleg már sokszor kicsusszantam a hatóságok karmai közül, gyakorlatilag ez volt az életem. Szüleimet nem ismeretem, és hiába a rengeteg kutatómunka, mindenféle hivatalokban, mai napig azt sem tudom mi volt a nevük. Egy kolostor küszöbére tettek le, a nővérek állítása szerint, nem lehettem idősebb pár naposnál. És mivel nevet nem melékeltek, így a Thomas Shadow nevet kaptam. Isten áldásának tartottak. Ez így utólag nézve kicsit irónikus…
Tehát miután megtalálásom tizenhatodik évfordulóján elszöktem onnan, vándoroltam, kerestem a helyem. Loptam az élelmet, a ruhákat. Megvolt mindenem, de főként szabad voltam. Törekedtem rá, hogy mindig az ellenkezőjét tegyem annak amire neveltek, vagy amit mondanak. Tehát mivel a Bibliára tanítottak, és Isten szeretetére, én természetesen igyekeztem, lopni, paráználkodni, felebarátomét kívánni és mindent a tanultakkal ellentétben tenni.
A nyilvános végigvonulás, tizenegykor indult egy utcával arébbról, úgyhogy tizenegy előtt két percel a tömeg eleje felé kezdtem tolakodni, és pontban tizenegykor már a kordont támasztottam. Úgy döntöttem felmérem a terepet, míg ide nem ér a kocsi. A kordon nem sokkal lehetett magasabb egy méternél, semmiség rajta átjutni. Viszont kb. három méterenként, fegyveres katonák és rendőrök állnak, akiknek nem kell sok idő ahoz, hogy tüzet nyissanak arra aki csak a fél lábát is átteszi a biztonsági zónába. Tehát nem lesz sok időm teketórázni, azonal cselekednem kell ahogy átértem a válaszfalon. Aztán ha még ez nem volna elég, minden magasabb ház tetején lövészek vannak, feltehetőleg nem játékpuskákkal.
Ahogy ezen töprengtem, megláttam az autót, egy fekete nyitotthátút, melynek úgy volt kialakítva a teteje, hogy az utas a csomagtér szintjén ülhessen. Tehát nem lesz nehéz eltalálni. Ahogy az autó közeledett, megszorítottam kabátzsebemben azt a bizonyos dolgot. Már majdnem mellettem járt, mikor egy pillanatra… mintha kicsit lelassult volna az idő, elgondolkodtam azon amit tenni készültem, ha sikerül már teljesen biztos, hogy nem vagyok ember, ha nem… az probléma, akkor vélhetően ez lesz életem utolsó próbája…
Aztán eljött a pillanat… Egy mozdulattal, átvetettem magam a korláton, éreztem, hogy minden szem rám szegeződik, de valahogy mintha nem csak az emberek figyeltek volna… mintha más is kíváncsi lett volna a tettemre. De nem volt soki időm ezen töprengeni mert már hallottam szólni a fegyvereket, de nem törődtem velük, csak rohantam az autó felé, majd a zsebembe nyúltam és előhúztam, a pisztolyt, melyet még két hete loptam, és meghúztam a ravaszt…
Nem néztem mi az eredmény, a hangokból úgy is ki tudtam találni, talált, egy másodpercig mindenki mozdulatlanná dermedt, a több hónapja tervezett biztonsági rendszer csődöt mondott, egyetlen ember kijátszotta -írták az újságok, még hetekig- és megölte azt az embert, akinek semiképp sem lett volna szabad meghalnia…
Nos igen, tervem eddig tartott, bíztam a szerencsében, abban az ördögi szerencsében mely eddig sem engedte, hogy akár egyetlen golyó is eltaláljon. Most azonban nem volt tovább, mindenki észbe kapot, és az a bizonys védelmi rendszer, most újra lőni készült rám. Aztán jobbhíján belevetettem magam a tömegbe…
Ami azután történt, legmerészebb álmaimat is felülmúlta. Egyszerre csend lett. Lassan felemeltem védekezésre tarkómra kulcsolt kezeim, és megdöbbentő látvány fogadott. Megdermedt mindenki. Egyszerűen megállt az idő. Az emberek nem mozdultak, a golyók megálltak a levegőben. Feltápászkodtam, és körbenéztem, rajtam kívül, minden szinte mintha megfagyott volna.
Aztán a csend hirtelen megtört. Valaki tapsolt. Hátrafordultam, a hang irányába, a mozdulatlan tömeg mögül jött. Nekivágtam hát, hogy megkeressem a hang forrását. Miközben a meglepetésben álló arcok közt haladtam, elhallgatott a taps, de suhanások hangjait hallottam minden irányból. Először meg akartam állni, hogy felmérjem a terepet, de aztán tovább mentem a néhai taps felé.
Mikor kiértem a sűrű tömegből, azt hittem nincs ott senki (a dermedteket leszámítva), de aztán valaki megmozdult. Egy fekete ruhás alak volt. Rám nézett. Én pedig hirtelen úgy éreztem meg kell hajolnom. Hirtelen a bal lábam megrogyott, fejem pedig a föld felé hajlott, pedig abszolút nem akartam, nem én irányítottam.
-Ezentúl így köszöntsd uradat!- hangzott egy hang a hátam mögül. Megfordultam, és még egy fekete ruhás alakot pillantottam meg. Pontosan szemben volt velem, és szigorú képpel nézett, épp szólni akartam, mikor a hátammögötti megszólalt.
-Felesleges ez a keménység Baltazár! Nem ismeri még a szabályokat! -odafordultam és egy suhanást hallottam a hátam mögött, Baltazár eltűnt.
-Meglepettnek tűnsz, -folytatta az "uramnak" nevezett- gyere sétáljunk egyet.- és megindultunk, úgy éreztem a jövőm felé sétálok, illetve rá kellett ébredjek a jövő már itt van…

2.

-Mint mostmár biztosan tudod, -lassan, határozottan, megfontoltan, mély, sötét hangon beszélt-nem vagy ember. És soha nem is voltál az- én mégis örömmel hallgattam, bizonságérzetet adott a közelsége. -Amit szerencsének véltél, az a saját leleményességed és hatalmad eredménye volt. A neved pedig… Mi is a földi neved?
-Thomas Shadow- válaszoltam.
-Á igen, tehát a neved mostantól Shadow. Én pedig… ugye már kitaláltad?
-Hát… van egy tippem.
-Mondd bátran!
-Az ördög..?
-Jó a tippelőkéd.- és kezet nyújtott, melyet én gondolkodás nélkül elfogadtam, erős erőteljes, sötét, de számomra mégis erőt adó volt-Tehát, … Nincs választásod. Illetve van… közénk állsz, vagy ha nem, mivel már ismered a titkot, meg kell öljelek. És el kell vigyem a lelked. Tehát?
-Be…
-Illetve, most mindenképp meghalsz…-vágott közbe. Ez egy kicsit nyugtalanított, de félelmem gyorsan elszállt. -Tehát ahoz, hogy a démonok közé állhass, meg kell hallnod, illetve… bocsáss meg… halandókhoz szoktam. Tehát, szebben fogalmazva, el kell hagynod ezt a világot. Emberi léted véget ér, és mint démon működsz tovább. Nos…egyenlőre elég ennyi, tehát?
-Egész életemben valami ilyesmiben reménykedtem.-válaszoltam kimérten, s elöntött az öröm.
-Bölcs döntés, még sokra viheted, köreinkben! Most pedig akkor ágyő, találkozunk a pokolban. -és ezzel, eltűnt, a hangok pedig lassan visszatártek, az emberek pedig lasan újra mozogtak, nem értettem az egészet… Aztán bevillant a felismerés. Meg fogok halni. Ugyan egész életemben, készültem valami ehez (ugyan távolról, de) hasonlóra. És most, hogy itt áltam a torkában, mégis olyan hirtelen jött… de nem volt időm, gondolkodni, mire feltápászkodtam, már rengeteg golyó száguldott felém… úgyhogy nem volt mit tenni, becsuktam szemem, és széttártam a karom… aztán hideget éreztem, mintha, sokszáz jégcsapot döfnének belém… a hangok eltávolodtak… az érzések tompultak… és tökéletesen sötét lett… Meghaltam.