A szomjas föld ezer szájon át lihegett az elviselhetetlen forróságban. A valaha élettel teli, zöldellő táj most úgy hasalt a hullámzó, sárga levegőben, mint haldokló agg testét borító száz éves bőr. A talaj mély repedései kiszáradt ajkakként tátogtak a semmibe. A levegő nem mozdult. A távolban egy farönk utolsó ága meredt reménytelenül az égnek. Fuldokolva nyújtotta kérges karját a magasba, mindhiába. Megdermedt, akár ez az időbe fagyott, csontváz világ. A tájat, mint óriás vitrin, egy üveg kupola zárta magába. Izzó üvege a végtelenbe nyúlt.
Éjszaka volt. Az alaktalan Hold óriási palacsintaként, sisteregve tapadt a kupola üvegéhez. Csillagok nem ragyogtak az égen. Elpárologtak. A Hold lassan olvadva, mint a vaj, csúszott lefelé az üvegen.
A távolból egy nő hullámzó alakja rajzolódott ki. Egy szomorú dalt dúdolt, valami ismeretlen nyelven. Gaea -nak hívták. Hangja rekedt volt a szomjúságtól; szinte suttogott. Teste időnként megrázkódott, néha megtántorodott, fájdalmasan a melléhez kapott, de nem állt meg. Karját előre nyújtva bukdácsolt tovább, görcsösen markolva a sűrű, nehéz levegőt. Arca sárga és repedezett volt, akár a föld a lábai alatt; szemei helyén üres, mély gödrök tátogtak; belőlük forró szurok szivárgott, ami fortyogva vágott utat magának az orcák kiszáradt dombjain. Feje körül száraz indák és vesszők tekeregtek, rajtuk hamvaikba hulló feketére aszott virágokkal. Válla és karja földből volt, kinyújtott ujjainak hegyéből az Enyészet kisebb-nagyobb szemcséket szakított ki, melyek száraz porként, lomhán illantak el, hogy velük is csak tovább sűrűsödjön, tovább nehezedjen a levegő. Ahogy az apró szemcsék szétfoszlottak, megremegett a föld. Újabb és újabb repedések hasadtak, melyek feneketlen szájként falták saját magukat. A nő testét mellkastól lefelé ágakból font, kusza kalitka alkotta. A kalitkáról gyászosan lecsüngő indák, a megfeketedett virágok, most régi pompájuk szánalmas árnyékaként kapaszkodtak a szálkás rácsokba. Belefúltak a hamvadó világ beteg porába.
Gaea egy karcsú, fekete asztalka felé tartott. A tetején álló üvegbúra karcos csillogása ki-kivillant a poros levő egyenletes, sárga derengéséből. A búra alatt vöröses-zöldes alaktalan valami feküdt, mely időnként mozdulni látszott. Az asztal mellett egy ódivatú, fekete babakocsi ringatta saját magát. Óriási, küllős kerekeibe, mint pók hálójába a rovar, beleragadt a Hold fénye.
Gaea lépett még egyet előre. A kalitka-test szárazon reccsent, kísérteties visszhangot verve ebben az üres vitrin világban. Ekkor a karját nyújtó, kiszárad farönk dühödt nyikorgással, hosszában kettéhasadt. A nő hirtelen, fájdalmasan előre hőkölt és ismét a mellkasához kapott. A testét alkotó faketrecben egy vörösbegy vergődött a gyötrő szomjúságtól. A pici madár újra és újra nekivetette magát a rácsoknak, ám gyenge teste képtelen volt áttörni azt. Dacos szívként verdesett megtépázott szárnyaival; ide-oda röpködött gazdája mellkasában. Újra és újra nekivágta testét a rácsoknak; hiába. Bal szárnya mostanra valósággal kettétört; egy hegyes csont átfúrta a vékony bőrt és most úgy meredt ki, mint vörös tintába mártott töltőtoll. Gaea ismét megtántorodott. Előrebukott, kiszáradt teste megroppant, és a kalitkát alkotó merev ágak némelyike fájdalmas sikoltással tört szilánkokra a hátában. A törött szárnyú madár tébolyultan iramodott a hirtelen keletkezett rés felé, azonban az irányt elvétve megint csak börtöne rácsának csapódott. Egy jókora, kiálló, kővé száradt szálka átdöfte a torkát.
Gaea hangja ekkor hirtelen elcsuklott, bal kezét a karcsú, fekete asztalra csapta, épp, hogy meg tudott kapaszkodni. Hajából kiszakadt egy fekete virág, ám mielőtt még földet ért volna, hamuvá foszlott. A Hold kábán bámult maga elé. Halványuló teste lassan megnyúlt, kövér cseppek szakadtak ki belőle, amik aztán lomhán, sisteregve csúsztak végig az üvegkupolán, majd végleg elpárologtak.
Az asztalkán csillogó üvegbúra alatt egy szív feküdt, összeaszalódva. Sápadtrózsaszín testét pókháló borította. Rajta egy feketeözvegy őrizte tojásokkal teli fészkét. A szíven itt-ott halványzöld foltok éktelenkedtek. Rothadt. Ahogy a kicsi madár csőréből előbuggyant az első néhány csepp vér, ahogy sietve végigfolyt a tollain, ahogy a nehéz levegőtől lehúzva, rácseppent börtönének rácsaira, úgy hasadt meg a búra alatt haldokló szív is. A föld pora mohón, szinte remegve szívta magába a madár vérének apró, lehulló cseppjeit.
Gaea egész testében remegett. Arcán és karjain a repedések, mint megannyi gúnyos, kaján vigyor, mind nagyobbra és szélesebbre húzták szájukat. Testéről kisebb-nagyobb földdarabok morzsolódtak le, és váltak eggyé a kiégett pusztasággal.
– Romlott világ! Romlott, sötét világ! – suttogta keserűen maga elé, miközben szemgödreiből gőzölögve bugyogott kifelé a forró szurok, teljesen eltorzítva az arcát. A babakocsihoz vánszorgott, amely még mindig önmagát ringatva dajkálta gyermekeit. A kocsi, hogy óvja a kicsiket, fehér kendővel volt letakarva. Ahogy azonban Gaea közelebb lépett, a babakocsi ringatózása abbamaradt. Lassan a kendőért nyúlt. Foszló ujjaival megfogta egyik sarkát és óvatosan felemelte, ám az elé táruló borzalmas látványtól olyan erővel hőkölt vissza, hogy kalitka testének csontszáraz váza derékban kettéhasadt.
A babakocsiból félig patkány, félig emberszerű, torz lények özönlöttek ki. Legtöbbjük meztelen volt, testüket kócos csomókban fedte csak szőr. Állkapcsuk előreugró, kövér testüket sebhelyek borították. Fenyegetően villogtatták sárga fogaikat, szemük vörösen forgott gödrükben. Némelyik szakadt, koszos nadrágot vagy inget viselt, néhányuk ujján aranygyűrűk megszámlálhatatlan sokasága hirdette felsőbbrendűségüket.
A lények, mintha csak egy feneketlen kútból jöttek volna, tovább özönlöttek kifelé. Sok közülük szétszéledt a sivatagos tájon, mások anyjukra vetették magukat. Felmásztak a kalitka rácsain és berágták magukat a testébe. Egymással versengve, tülekedtek minden elszáradt virágért, minden csonttá aszalódott indáért.
Gaea derékban kettétört teste sikoltva zuhant a porba. A fekete asztalkán álló üvegbúra hirtelen éles csörömpöléssel zuhant a kemény földre és tört szilánkokra. A remegő szív mellett most egy patkány ült. Sűrű nyála fehéren kóstolgatta a beteg húst. Beleharapott. A torkon szúrt vörösbegy aprócska teste még utoljára megfeszült, hogy aztán végleg elernyedhessen. Gaea felsőteste ekkor a földnek csapódott és egy pillanat alatt elporladt. A rajta csüngő patkányok tompa puffanással vágódtak a talajnak, némelyikük arrébb is gurult, ám azonnal újra körbevették a maradványokat.
Az üvegbúra ekkor hasadt meg. Szilánkjai gyilkos esőként hullottak alá, a Hold utolsónak megmaradt, apró cseppje, mint bálra készülő leány, még egyszer megnézte magát bennük; majd sisteregve elpárolgott az is.
13 hozzászólás
Kedves Phenix!
Fantasy!
Hihetetlen éleséggel és szinte rajzba-illö
pontos képleírással töltötted ki a tartalmát,
egy fantázia-lét-nek!
Gratulálok!
Szeretettel:sailor
Kedves Sailor!
Nagyon köszönöm dícsérő soraidat. Kicsit izgulok, milyen fogadtatást kap ez az írásom, mert az igazat megvallva, nem érzem túl jónak. Köszönöm, hogy nálam jártál.
Üdv.: Phoenix
Szia Phoenix! Én ezt inkább abszurdnak látom, mint fantasynak. Az a különbség a kettő között, h a fantasy-műfajban kérlelhetetlen vaslogika kell, hogy érvényesüljön, minden elemnek szigorúan a helyén kell lennie, míg az abszurdban pont az ellenkezője a követelmény. Ez persze nem probléma. Mármint, hogy nem fantasy. Az viszont annál inkább az, h zavaróan sok a díszítő elem, jelzők tömkelege teszi kicsit nehezen olvashatóvá. Néhol a képek se képszerűek, pl.: a patkányszerű lények ujján az aranygyűrűk MEGSZÁMLÁLHATATLAN sokasága. (Hogy fér el egy patkányszerű, csökött ujjon megszámlálhatatlan aranygyűrű?):
Gaea tudtommal a Föld istennője. Az ő pusztulását mondja el az írás. Logikai bukfenc külön említeni a szomjas, ezer szájon át lihegő földet, és Gaea sápadt-rózsaszín testét, anélkül, h valamiféleképpen nem magyarázom meg a kettő történetbeli összefüggését, vagy össze nem függősét. Gaea maga a Föld, vagy van egyszer a Föld és van egyszer Gaea, a Föld istennője? Egyszerre kezdenek pusztulni egymástól függően, vagy függetlenül? Mitől van forróság? Stb. -Ezek azok a kérdések, amelyek az olvasóban felmerülhetnek, ha nem abszurdként olvassa. Abszurdnak viszont nem eléggé abszurd. Remélem, nem bántottalak meg! Üdv: én
Kedves Bödön!
Köszönöm hozzászólásodat. Az írás immár az abszurd kategóriában van. Valóban nem tudtam eldönteni, melyikbe is tegyem és gondolkodtam is rajta, hogy talán nem a megfelelő kategóriát választottam.
Ami a magyarázatokat illeti: én szeretek sok mindent az olvasó fantáziájára bízni, és nem gondolom, hogy mindent, a legapróbb részletekig a szájába kellene rágnom. Persze leírhatnám a 3 oldalas történetet 48 oldalban is, mindent megmagyarázva, hogy miért sárga a föld és honnan a nagy meleg és, hogy akkor az összefüggés a föld és Gaea bőre között ez és ez és ez és ez és ez és ez…. és akkor ebből az következik, hogy… és akkor és akkor és akkor…de ki olvasná el szerinted? Egy cseppnyi fantáziája talán mindenkinek van, nem kell ám mindent az olvasó szájába rágni. Én sem szeretem az olyan műveket, ahol mindent megmagyaráznak, hogy de márpedig ez így és így van és Te, kedves olvasó, nem gondolhatod másképp, csakis így. Nem! Én nem vagyok ennek híve.
Az én meglátásom szerint, érdekesebbé teszi a művet, legyen az vers, próza, akármi, ha nyitva hagyjuk. Elvégre a mű úgyis önálló életet él, amint kikerül a közönség elé. legyen elég annyi, pl. jelen esetben, hogy forróság volt. Hogy miért? Döntse el az olvasó. Képzelje el, induljon be a fantáziája. Mi a kapcsolat a Föld istennője és a Föld között? Hát…ehhez azt, hiszem túl sok fantázia nem kell. Nyilvánvaló, hogy egyik nem létezhet a másik nélkül. Tehát, ha az egyik valamilyen okból pusztulásnak indul, szükségszerűen követi a másik.
Félre ne érts, nem kioktani akartalak, és nem, egyáltalán nem bántódtam meg. A negatív kritika építő jellegű és rengeteget tanultam már belőlük eddig is. Fő az őszinteség.
Tehát ennyit tudnék hozzáfűzni.
Köszönöm, hogy nálam jártál!
Üdv.: Phoenix
Kedves Phoenix! Igazat adok abban, hogy nem kell mindent az olvasó szájába rágni. Egy írásnak (tudjuk Eco-tól) fontos eleme az, amit nem mond el az író. Amit az olvasó fantáziájára bíz. Ebben tehát egyetértünk. Itt viszont kicsit más a helyzet. Alapjában véve a szerkezet belső logikai egységességét hiányolom, s ez nem elhallgatás-nem elhallgatás kérdése. Novellád elején kibontakoztatsz egy képet: megjelenik a pusztuló Föld, ahogy ezer szájon át liheg a forróságban. Látom a képet a farönkkel, a talaj repedéseit, a Holdat a csillagtalan égbolton. Ez a kép tiszta, világos, szépen megrajzolt. Kicsit zavar, hogy a levegőt sárgának és hullámzónak írod le, hiszen éjszaka van, s ez éjszaka nem látszódhat.
De, azt mondom, OK, majd jön a reggel, és akkor látni fogom 🙂 A következő képen a távolból kibontakozik egy nő alakja. Gaea az, a föld istennője. Dúdol, tántorog, bukdácsol, de nem áll meg, halad előre. (Hova megy?) Ettől kezdve csak róla van szó, hogyan „haldoklik”, s végül hogy pusztul el. Így írsz erről: „Gaea derékban kettétört teste sikoltva (?) zuhant a porba…stb. Beszélsz tehát egyszer a Föld fokozatos pusztulásáról, aztán meg Gaea pusztulásáról, de nem érzékelteted, hogy a kettő végső-soron összefügg, illetve egy és ugyanaz! Nem az ebben a probléma,
h nekem, olvasónak kell kitalálni, hanem az, hogy az ábrázolás logikája szenved csorbát. Hiszen az olvasó nem tudja meg, (bár tudja, ha tudja) hogy Gaea halála egyúttal a Föld halála is. Nekem pl. nagyon bejött volna, ha a Föld, és istennőjének pusztulását egymással párhuzamba állítva meséled el: mondjuk pl. amikor egy újabb földdarab esik le Gaea karjáról, akkor a föld felszíne is tovább reped, vagy ledől egy nagy hegy, stb. Akkor, mint olyan olvasó is, aki még soha nem hallott Gaeáról, felismertem volna az összefüggést: ők egyek. DE: nagyon jó, nagyon tetszett. Az abszurd elemek zseniálisak benne!!! És hátborzongatóan érzékletesek az ábrázolások! Üdv: én
Kedves Bödön!
Azt hiszem a párhuzamba állítással kapcsolatban igazad lehet. Köszönöm az észrevételt. Jónak találom az ötletet.
Üdv.: Phoenix
Köszönöm és örülök!!!
Kedves Phoenix!
Nekem nagyon tetszett az alkotásod! Már az első mondatnál megvettél, amikor a föld ezer szájon át liheg. Aki látott már kiszáradt földet, annak meg sem kell magyarázni, hogy a repedések a szájak. Én kifejezetten szeretem a leíró részeket, így magamban elképzeltem milyen volt Gaia mielőtt "elhervadt" kívül, belül.
A cím nekem kellő eligazítást nyújtott a történet megértéséhez, és érdeklődéssel olvastam, hogyan bontod ki, milyen asszociációkat használsz. Jó volt!
Judit
Kedves Judit!
Örülök, hogy sikerült "megvennem" téged 🙂 Köszönöm, hogy álam jártál, örülök, ha tetszett.
Üdv.: Phoenix