A világ vége

A szomjas föld ezer szájon át lihegett az elviselhetetlen forróságban. A valaha élettel teli, zöldellő táj most úgy hasalt a hullámzó, sárga levegőben, mint haldokló agg testét borító száz éves bőr. A talaj mély repedései kiszáradt ajkakként tátogtak a semmibe. A levegő nem mozdult. A távolban egy farönk utolsó ága meredt reménytelenül az égnek. Fuldokolva nyújtotta kérges karját a magasba, mindhiába. Megdermedt, akár ez az időbe fagyott, csontváz világ. A tájat, mint óriás vitrin, egy üveg kupola zárta magába. Izzó üvege a végtelenbe nyúlt.
Éjszaka volt. Az alaktalan Hold óriási palacsintaként, sisteregve tapadt a kupola üvegéhez. Csillagok nem ragyogtak az égen. Elpárologtak. A Hold lassan olvadva, mint a vaj, csúszott lefelé az üvegen.
A távolból egy nő hullámzó alakja rajzolódott ki. Egy szomorú dalt dúdolt, valami ismeretlen nyelven. Gaea -nak hívták. Hangja rekedt volt a szomjúságtól; szinte suttogott. Teste időnként megrázkódott, néha megtántorodott, fájdalmasan a melléhez kapott, de nem állt meg. Karját előre nyújtva bukdácsolt tovább, görcsösen markolva a sűrű, nehéz levegőt. Arca sárga és repedezett volt, akár a föld a lábai alatt; szemei helyén üres, mély gödrök tátogtak; belőlük forró szurok szivárgott, ami fortyogva vágott utat magának az orcák kiszáradt dombjain. Feje körül száraz indák és vesszők tekeregtek, rajtuk hamvaikba hulló feketére aszott virágokkal. Válla és karja földből volt, kinyújtott ujjainak hegyéből az Enyészet kisebb-nagyobb szemcséket szakított ki, melyek száraz porként, lomhán illantak el, hogy velük is csak tovább sűrűsödjön, tovább nehezedjen a levegő. Ahogy az apró szemcsék szétfoszlottak, megremegett a föld. Újabb és újabb repedések hasadtak, melyek feneketlen szájként falták saját magukat. A nő testét mellkastól lefelé ágakból font, kusza kalitka alkotta. A kalitkáról gyászosan lecsüngő indák, a megfeketedett virágok, most régi pompájuk szánalmas árnyékaként kapaszkodtak a szálkás rácsokba. Belefúltak a hamvadó világ beteg porába.
Gaea egy karcsú, fekete asztalka felé tartott. A tetején álló üvegbúra karcos csillogása ki-kivillant a poros levő egyenletes, sárga derengéséből. A búra alatt vöröses-zöldes alaktalan valami feküdt, mely időnként mozdulni látszott. Az asztal mellett egy ódivatú, fekete babakocsi ringatta saját magát. Óriási, küllős kerekeibe, mint pók hálójába a rovar, beleragadt a Hold fénye.
Gaea lépett még egyet előre. A kalitka-test szárazon reccsent, kísérteties visszhangot verve ebben az üres vitrin világban. Ekkor a karját nyújtó, kiszárad farönk dühödt nyikorgással, hosszában kettéhasadt. A nő hirtelen, fájdalmasan előre hőkölt és ismét a mellkasához kapott. A testét alkotó faketrecben egy vörösbegy vergődött a gyötrő szomjúságtól. A pici madár újra és újra nekivetette magát a rácsoknak, ám gyenge teste képtelen volt áttörni azt. Dacos szívként verdesett megtépázott szárnyaival; ide-oda röpködött gazdája mellkasában. Újra és újra nekivágta testét a rácsoknak; hiába. Bal szárnya mostanra valósággal kettétört; egy hegyes csont átfúrta a vékony bőrt és most úgy meredt ki, mint vörös tintába mártott töltőtoll. Gaea ismét megtántorodott. Előrebukott, kiszáradt teste megroppant, és a kalitkát alkotó merev ágak némelyike fájdalmas sikoltással tört szilánkokra a hátában. A törött szárnyú madár tébolyultan iramodott a hirtelen keletkezett rés felé, azonban az irányt elvétve megint csak börtöne rácsának csapódott. Egy jókora, kiálló, kővé száradt szálka átdöfte a torkát.
Gaea hangja ekkor hirtelen elcsuklott, bal kezét a karcsú, fekete asztalra csapta, épp, hogy meg tudott kapaszkodni. Hajából kiszakadt egy fekete virág, ám mielőtt még földet ért volna, hamuvá foszlott. A Hold kábán bámult maga elé. Halványuló teste lassan megnyúlt, kövér cseppek szakadtak ki belőle, amik aztán lomhán, sisteregve csúsztak végig az üvegkupolán, majd végleg elpárologtak.
Az asztalkán csillogó üvegbúra alatt egy szív feküdt, összeaszalódva. Sápadtrózsaszín testét pókháló borította. Rajta egy feketeözvegy őrizte tojásokkal teli fészkét. A szíven itt-ott halványzöld foltok éktelenkedtek. Rothadt. Ahogy a kicsi madár csőréből előbuggyant az első néhány csepp vér, ahogy sietve végigfolyt a tollain, ahogy a nehéz levegőtől lehúzva, rácseppent börtönének rácsaira, úgy hasadt meg a búra alatt haldokló szív is. A föld pora mohón, szinte remegve szívta magába a madár vérének apró, lehulló cseppjeit.
Gaea egész testében remegett. Arcán és karjain a repedések, mint megannyi gúnyos, kaján vigyor, mind nagyobbra és szélesebbre húzták szájukat. Testéről kisebb-nagyobb földdarabok morzsolódtak le, és váltak eggyé a kiégett pusztasággal.
– Romlott világ! Romlott, sötét világ! – suttogta keserűen maga elé, miközben szemgödreiből gőzölögve bugyogott kifelé a forró szurok, teljesen eltorzítva az arcát. A babakocsihoz vánszorgott, amely még mindig önmagát ringatva dajkálta gyermekeit. A kocsi, hogy óvja a kicsiket, fehér kendővel volt letakarva. Ahogy azonban Gaea közelebb lépett, a babakocsi ringatózása abbamaradt. Lassan a kendőért nyúlt. Foszló ujjaival megfogta egyik sarkát és óvatosan felemelte, ám az elé táruló borzalmas látványtól olyan erővel hőkölt vissza, hogy kalitka testének csontszáraz váza derékban kettéhasadt.
A babakocsiból félig patkány, félig emberszerű, torz lények özönlöttek ki. Legtöbbjük meztelen volt, testüket kócos csomókban fedte csak szőr. Állkapcsuk előreugró, kövér testüket sebhelyek borították. Fenyegetően villogtatták sárga fogaikat, szemük vörösen forgott gödrükben. Némelyik szakadt, koszos nadrágot vagy inget viselt, néhányuk ujján aranygyűrűk megszámlálhatatlan sokasága hirdette felsőbbrendűségüket.
A lények, mintha csak egy feneketlen kútból jöttek volna, tovább özönlöttek kifelé. Sok közülük szétszéledt a sivatagos tájon, mások anyjukra vetették magukat. Felmásztak a kalitka rácsain és berágták magukat a testébe. Egymással versengve, tülekedtek minden elszáradt virágért, minden csonttá aszalódott indáért.
Gaea derékban kettétört teste sikoltva zuhant a porba. A fekete asztalkán álló üvegbúra hirtelen éles csörömpöléssel zuhant a kemény földre és tört szilánkokra. A remegő szív mellett most egy patkány ült. Sűrű nyála fehéren kóstolgatta a beteg húst. Beleharapott. A torkon szúrt vörösbegy aprócska teste még utoljára megfeszült, hogy aztán végleg elernyedhessen. Gaea felsőteste ekkor a földnek csapódott és egy pillanat alatt elporladt. A rajta csüngő patkányok tompa puffanással vágódtak a talajnak, némelyikük arrébb is gurult, ám azonnal újra körbevették a maradványokat.
Az üvegbúra ekkor hasadt meg. Szilánkjai gyilkos esőként hullottak alá, a Hold utolsónak megmaradt, apró cseppje, mint bálra készülő leány, még egyszer megnézte magát bennük; majd sisteregve elpárolgott az is.