– Emlékeztek még? Kimentünk a játszótérre. Sokszor kimentünk. A mérleghintát szerettétek a legjobban. Ráültetek az egyik felére, én meg a másikra.
– Nem igazság, apuuuu! Te sokkal nehezebb vagy!
– Igen, az voltam, és mégis tudtunk hintázni.
– Szabad? – kér helyet egy velekorú, ápolatlan férfi.
– Igen – húzódik a pad szélére. Most undorodsz?, kérdi magától. Két hét múlva te is ilyen leszel.
– Dezső – nyújtja a kezét az újonnan jött.
– Feri – rázza meg a kezet. Miért is mondaná a valódi nevét? Hisz úgyis mindegy.
– Látom, új vagy itt – kezdi amaz a beszélgetést.
– Ühüm, aztán miből?
– Meg vagy borotválkozva.
– Szoktam.
– Elmúlik. Van egy cigid?
– Nem dohányzom.
– Itt majd fogsz. Kérsz egy kortyot? – nyújtja felé a borospalackot.
– Nem iszom – tolja el az üveget.
– Itt majd fogsz. Család?
– Van. Egy fiú, egy lány és az unokák. Külföldön vannak – teszi hozzá bizonytalanul.
– Na, igen – néz rá megértően –, itt mindenkinek külföldön van a családja. Egy másik országban élnek – mondja, megnyomva a „másik” szót.
A téren kupacokban áll az összehányt fagyos hó.
Dezső letisztogatja a padot, és leül. Sodor két cigarettát, és a lábához teszi a bontatlan borosüveget. Mára beszélték meg, mielőtt beállt a fagy. Feri mindig pontos volt. Ma is el fog jönni. Esteledik már, mire egy közeledő alakban felismeri.
– Szia, Feri.
– Nem így hívnak.
Arca gyűrött, ősz szakállában fagyott páracseppek.
– Tudom. Hát túlélted?
– Simán. Nem is volt olyan vészes – mondja kényszeredetten.
– Cigi? Bor?
– Még mindig nem.
Szeme lázasan csillog.
– Majd rákapsz.
– Én már soha! – halványan elmosolyodik az ismerős mondatra.
Köhögésroham fogja el, mintha soha nem akarna abbamaradni.
– Megfáztál?
– Dehogy, pollenallergia.
Dezső gyanakodva nézi, majd erőltetett vigyorral vigasztalni próbálja:
– Itt mindenkinek az van… Mi így nevezzük. A család? – kérdi, hogy elterelje a szót.
– Hazajöttek. Ma találkozom velük. Szia – nyújt kezet, és feláll.
Dezső megszorítja a forró kezet, és bizonytalanul mondja:
– Üdvözlöm őket!
Elindul az ismerős játszótér felé. Leül a mérleghintára, és vár.
Dezső némán figyeli, ahogy a mester az utolsó szöget is beveri a deszkába.
– Milyen felirat legyen a koporsón? – kérdi amaz.
– Az, hogy „hintás”.
– Nem igazság, apuuuu! Te sokkal nehezebb vagy!
– Igen, az voltam, és mégis tudtunk hintázni.
– Szabad? – kér helyet egy velekorú, ápolatlan férfi.
– Igen – húzódik a pad szélére. Most undorodsz?, kérdi magától. Két hét múlva te is ilyen leszel.
– Dezső – nyújtja a kezét az újonnan jött.
– Feri – rázza meg a kezet. Miért is mondaná a valódi nevét? Hisz úgyis mindegy.
– Látom, új vagy itt – kezdi amaz a beszélgetést.
– Ühüm, aztán miből?
– Meg vagy borotválkozva.
– Szoktam.
– Elmúlik. Van egy cigid?
– Nem dohányzom.
– Itt majd fogsz. Kérsz egy kortyot? – nyújtja felé a borospalackot.
– Nem iszom – tolja el az üveget.
– Itt majd fogsz. Család?
– Van. Egy fiú, egy lány és az unokák. Külföldön vannak – teszi hozzá bizonytalanul.
– Na, igen – néz rá megértően –, itt mindenkinek külföldön van a családja. Egy másik országban élnek – mondja, megnyomva a „másik” szót.
A téren kupacokban áll az összehányt fagyos hó.
Dezső letisztogatja a padot, és leül. Sodor két cigarettát, és a lábához teszi a bontatlan borosüveget. Mára beszélték meg, mielőtt beállt a fagy. Feri mindig pontos volt. Ma is el fog jönni. Esteledik már, mire egy közeledő alakban felismeri.
– Szia, Feri.
– Nem így hívnak.
Arca gyűrött, ősz szakállában fagyott páracseppek.
– Tudom. Hát túlélted?
– Simán. Nem is volt olyan vészes – mondja kényszeredetten.
– Cigi? Bor?
– Még mindig nem.
Szeme lázasan csillog.
– Majd rákapsz.
– Én már soha! – halványan elmosolyodik az ismerős mondatra.
Köhögésroham fogja el, mintha soha nem akarna abbamaradni.
– Megfáztál?
– Dehogy, pollenallergia.
Dezső gyanakodva nézi, majd erőltetett vigyorral vigasztalni próbálja:
– Itt mindenkinek az van… Mi így nevezzük. A család? – kérdi, hogy elterelje a szót.
– Hazajöttek. Ma találkozom velük. Szia – nyújt kezet, és feláll.
Dezső megszorítja a forró kezet, és bizonytalanul mondja:
– Üdvözlöm őket!
Elindul az ismerős játszótér felé. Leül a mérleghintára, és vár.
Dezső némán figyeli, ahogy a mester az utolsó szöget is beveri a deszkába.
– Milyen felirat legyen a koporsón? – kérdi amaz.
– Az, hogy „hintás”.
1 hozzászólás
Szomorú, megrázó, szép történet volt. Sajnos, van ilyen.
Szeretettel: Rita