A villamoson egy középkorú férfi hangosan zokogott

A villamoson egy középkorú férfi hangosan zokogott. A többiek elfordultak, és ítélkeztek. Láttam az arcukon, azt gondolták, hogy nem normális.
Egy kövér sápadt arcú kisgyerek megkérdezte a csonttá vékonyodott depressziós kinézetű anyját, hogy miért sír a bácsi. Az anya erre ráförmedt, hogy maradjon csöndben. A kisfiú ijedten nézte tovább a bömbölő embert. Nincs válasz, senki nem mondja meg. Talán ha meg merné kérdezni.. Ránézett az anyjára, gondolkozott, hogyan férkőzhetne közelebb az emberhez, hogy ne nézze annyi idegen miközben megkérdezi, de az anyja erősen fogta a kezét, nem engedte magánál, a hiedelmeinél, a berögződéseinél egy méternél sem távolabb. És a kisfiú némán nézte a taknyával küzdő férfit. Nincs válasz. És a férfi némán nézte cipője orrát. Nincs kérdés sem.
Felszállt egy öregasszony, húzta maga után a pepita kocsiját. Ráhúzta a férfi lábára, de nem kért bocsánatot. Még hátra is nézett csúnyán, hogy az miért állt az útban. Az utasok is elégtételt éreztek. Úgy kell neki! Minek itt nyávogni? Mindenkinek meg van a baja, mégis csöndben vannak.
Mikor leszállt a férfi egy tucatnyi ember megkönnyebbült. Mérgesek voltak a férfira, hogy hangosan zokog, miközben ők nem tehetik meg. A pufók arcú kisfiú sírni kezdett. Az anyja hülyén nézett rá, de a fiú egyre hangosabban zokogott. Petike, fejezd be a hisztit – szólt rá az anyja. De Petike nem tudta befejezni. Én meg arra gondoltam, hogyha a villamoson Petike korú emberek lennének, itt most mindenki sírna a saját maga baja miatt. De majd inkább otthon.
Hirtelen csattanás hallatszott. Petike arca pirospozsgás lett. Megverlek, mint a lovat – kiabált a nő, miközben leszállni igyekeztek. És Petike már üvöltött, nyerített, mint egy ló.
Az öregasszony a járművön maradt. Őt figyeltem tovább. Szorongatta a kis szekerét, és szúrós szemmel nézte a nálánál 20 évvel fiatalabb középkorú asszonyt, aki ült. Látványosan sóhajtozott és szenvedett. A középkorú nő végre felállt, az ajtóhoz igyekezett. Az öreg utána szólt, hogy na végre már. A nő meg meglepődve hátrafordult, bocsánat, egész nap dolgoztam, hulla fáradt vagyok – mondta. Én végig dolgoztam az életem, még sem kapok rendes nyugdíjat, ennyi jár nekem – válaszolt rekedtes hangon az öregasszony. Nekem is jár hölgyem, én annyit sem fogok kapni, mint maga – érkezett a válasz. Az öreg nyögött egyet, leült, és elfordította a fejét. A középkorú elpirult, mert mindenki őt nézte, várták a cirkuszt, hogy végre történjen valami megint, de nem történt semmi, így nézhettek ki újra a koszos ablakon.
Megüresedett egy hely, de inkább nem ültem le.