Hogy kiben mi lakik, azt nem könnyű megmondani, hiszen a valóság is félrevezethet. Ez nem újdonság; az Igazság Szája már rég nem nyel emberkezeket . A tisztaságot a tisztátalanság hajtja előre: a cél szentesíti az eszközt (?).
Szent Ágoston bevallotta kételyeit; felvállalta a benne lakozó emberi ént, majd tudatosan cselekedett, hogy aztán ösztönösen lehessen jó. Ugyanakkor Krisztust is megkísértette az ördög.
Sokan viszont a könnyebb utat választják, hamis vágyaiknak élnek, és elhiszik, hogy nincs mit tenni, ez az ő szubsztanciájuk.
De formálhatók-e bizonyos ösztönök? Befolyásolhatja-e lényünket, lényegünket a tudatlanság vagy éppen a tudatosság?
Ezt döntse el ki-ki maga.
* * *
Bob, a törpeharcsa már kiskorában is kíváncsi volt, és sokat kérdezősködött vízben élő barátaitól, de ő nem volt hajlandó semmire sem válaszolni. Egyszer azonban, mikor egyáltalán nem számított rá, a béka nekiszegezte kérdését: – Hogy lehet az, hogy nem haltál meg?
Bob érdeklődve figyelte a varangyot, amint kérdését tudományosan indokolta:
– Ugyanis mi, vízben élők, nem kapunk levegőt a víz alatt. Tüdőnk nem képes oxigént nyerni a hidrogén-dioxidból. Ez fizikai és biológiai képtelenség. –szólt magabiztosan a béka, amiből Bob igencsak keveset értett. – Kérdezd meg a teknőst! –brekegett a varangy.
A harcsát furdalta a kíváncsiság, így elúszott a teknős család otthonához, hogy megértse, mit is hallott az imént.
A bölcs mocsári páncélos igazat adott a varangynak: – Mi, akik itt lakunk a vízben, valójában csak új életteret kerestünk magunknak a veszély elől menekülve, táplálék reményében. A víz most biztonságot ad, de valójában szárazföldiek vagyunk: mind tüdővel lélegzünk. A víz megöl minket.
A hal ijedtében szája elé kapta uszonyát, és érezte, hogy egyre nehezebben jut levegőhöz. Nem tudni, hogy a tények fullasztó mivolta hatott rosszul Bobra, vagy a sűrű mocsár fojtogatása.
A teknős most jobbra biccentett a fejével, és azt javasolta, hogy menjen biztosra ebben az ügyben; keresse fel a hódot. Ő a legolvasottabb a vízi élet terén.
– Képtelenség! –kiáltott felháborodottan a szőrös rágcsáló. – A víz alatt lélegezni képtelenség! A nagybátyám például hosszú időre lemerült, és többé nem látta senki. Levegő nélkül ott pusztult.
A harcsa ekkor teljesen elvesztette uralmát teste felett, lélegzete vészjóslóan kihagyott; tekintete üvegessé vált.
Bob, a hal vízbe fulladt. Lebegő testét partra sodorta az áramlat. A hód és a varangy csak órákkal később találta meg a bűzlő haltestet, és még jó ideig méregették a nyálkás fej alatt tátongó nyílásokat.
* * *
A madár mama boldogságától zengett az egész erdő. A meleg tollazat alatt megbúvó tojások egyre többször mocorogtak anyjuk szava hallatán; mintha értenék: miattuk van a nagy öröm. A megözvegyült édesanya a négy kis utód világra jöttét várta.
Ebéd idején viszont el kellett hagynia fészkét, így néha nem lehetett mellettük. Egy ilyen alkalommal azonban arra tért haza, hogy tojásai eltűntek, és csak egynek a héja fekszik a fészek mélyén törötten. A halálra rémült anyuka egyetlen –talán- életben maradt gyermekét kereste. Nagyot ugrott a szíve, amikor észrevette elárvult utódját. Gyorsan köré borította szárnyait, majd élelemért indult a közeli fákhoz. Fél szemét mindig a kicsinyén tartotta, nehogy baja essen.
Az újszülött nem fogadta el a frissen szerzett ételt. Ekkor anyja még jobban megijedt: nem akarta, hogy utolsó gyermeke is meghaljon.
A mama nagy gondoskodással nevelte picinyét. A legfinomabb ételeket kínálta, és csöppsége lassan megszerette a madárkosztot. Az anyuka barátai sokszor meglátogatták a kétfős családot, de mind furcsállották az újszülött külsejét. Néha-néha utalgattak arra, hogy nem így szokott kinézni egy fióka, de igazi véleményüket csak a madár asszonyság háta mögött merték kimondani.
Anya és gyermeke nagyon szerették egymást. A csöppség állandóan bújt mamájához, az pedig halk csiripeléssel ringatta álomba kicsinyét.
Hamar bekövetkeztek azok a napok, amikor a felcseperedő gyermeknek már tanítani lehetett a repülés technikáját. A mama óvatosan mutatta meg, hogyan kell a levegőt kettéhasítani zuhanás nélkül. A gyermek könnyen utánozta édesanyját, de akárhányszor próbálkozott, csak egyik fáról a másikra tudott átsiklani.
Teltek múltak az idők, de mind hiába. A növekvő fióka már tudott élelmet szerezni, fészket építeni, de hosszan repülni képtelen volt. Mamája sosem szidta meg ezért, állandóan biztatatta. Ezt leszámítva tökéletes volt az összhang közöttük. Ilyen formán szelíden és szerényen élte a madár család az életét.
Egy nap azonban furcsa élőlény tévedt erdejükbe. A hosszú zöld állat végigkúszott a fa tövében és nagy szemekkel méregette a madarakat.
A már méretes fióka észrevette az érdekes jövevényt, és szólt anyjának. Mamája felszisszent. A lenti állat is. A gyermeken hátborzongató érzés lett úrrá.
– Apa?! –kiáltott az idegen felé a fióka. A zöld élőlény ekkor felkúszott a fára és szemügyre vette a hozzá hasonlatos gyermeket.
– Kissz kííígyóóó!
A fióka ekkor anyjára nézett, anyja szeméből pedig a rémület tekintett vissza. Mindketten rájöttek, hogy nem egyazon fajtából valók. Érzéseik ugyan hasonlóak, de ez a felismerés mindent megzavart.
– Kússsz rá! Edd meg! –szólt az idegen. A nyúlánk gyermek megzavarodott. Nem tudta mit tegyen. Valami furcsa ösztön jött belőle elő, amiről eddig nem is tudott.
Testében lelkével ellentétes reakciók mentek végbe. Agya folyton csak kérdezett:
– Mi vagyok én? Madár vagy kígyó? Vagy mindkettő? És ha madár, hogyan cselekedjek? Ha kígyó, mit tegyek?
– Szeretlek!–szólt a kígyó-fióka, és hosszú, tekergődző testével magához szorította édesanyját.
2 hozzászólás
ez elgondolkodtató. mondjuk a Bob, a törpeharcsa kezdésen vagy öt percig nevettem. ez olyan, mint amikor 4-5 méterről kidobtak vkit egy repülőből, és szörnyethalt, mert be volt kötve szeme, és azt hitte, hogy nagyon magasan vannak. ez egy komoly Helyszínelők-ből vett hasonlat akart lenni.
a második is tetszett, jó, így elméletben érdekes gondolatok.
Kedves Katalin!
Nekem a 3. történet tetszett a legjobban. Megdöbbentő volt a végkifejlet, egészen beleborzongtam:) Jól írsz, de ezt már talán mondtam korábbi műveid kapcsán:)
Üdv: Borostyán