Augusztus vége felé, a Duna mellett, céges hétvégén mi lehet jobb program, mint beugratni magam egy túlpartra evezésbe, egyszemélyes kajakokkal? Elvégre hiába nincs épp kondim, no és az erőnlétem sem vethető össze a tíz-húsz évvel ezelőttivel, de az önbizalmam töretlen, s a teherbírásomról maradt emlékeim szilárdan rögzültek.
A sodrás nem vészes, megnéztem, úgy négy kilométer óránként. Simán kimentenek, ha úgy alakul, előtte még ebédelni is ráérnek, akkor sem leszek még a Vaskapunál.
Beülünk a kajakokba mind a négyen. Aztán ketten ki is kászálódnak, eszükbe jutott valami pompás kifogás, amit ezzel el is lőttek, nekem semmi nem marad. A cégvezető pedig várakozón néz rám, mint a management rajta kívül egyetlen megmarad tagjára, hogy akkor most mi lesz, megvárjuk a jégzajlást?
Belevágunk és hasítjuk a vizet. Ő egy kicsit jobban, az első száz méteren úgy negyven méter előnyt szerez, no de sebaj, nem verseny ez. Néha hátrapislog, nem fordultam-e vissza, de természetesen ott haladok mögötte, hasítva a habokat. Fél szemmel persze az uszályvontatókat lesem, mert képesek állandóan felbukkanni és böhöm testükkel fel-alá úszni a Dunán, amikor mások ott eveznek.
A táv négyötödénél hátrafordulok, örömködni kicsit, hogy milyen sokat megtettem már. Magam sem gondoltam volna, hogy derűs magabiztosságom milyen gyorsan képes alámerni a hideg mélységbe, mikor látnom kell, ó rettenet, hogy a megtett út alig harmada a hátralévőnek. A ferde irány is hiábavaló, ami a sodrást lenne hivatott kompenzálni, egyre délebbre eső partszakasz jöhet csak szóba a túlparton.
Meg kell állapítsam, mikor délelőtt a motoros hajót vezethettem, azzal jobban ment a dolog. No de sebaj, van még tartalék a karomban. Nem kell hozzá húsz perc sem, hogy a maradék három-négyszáz métert, plusz csalinkázások, megtegyem. Kellemesen elfáradtam, ilyen lehet, amikor valaki halálközelben a fehér hívogató fényt látja.
A part menti terelőgát okozta erős sodrása kis híján felborít, ez újabb adrenalin löketet ad. Érzem, életem nagy kalandja zajlik, elvégre itt vagyok a biztos menedéktől beláthatatlan messzeségre, egy apró lélekvesztőben, az izmaim táblákat lengetve tüntetnek, minden fegyverem pedig csak egy csoffadt evező, akivel a viszony a kezdeti kedves barátságból mára távolságtartó utálkozássá romlott. Bár, ha jobban belegondolok, talán le is telepedhetnék itt, az evező pedig jó lesz halakat agyonverni. Némi gasztronómiai romantika, dunai szusin tengetni napjaim.
De a cégvezető nem engedi. Jön és nógat. Készül az uzsonna, nem akar lemaradni róla. Mondom neki, menjen, velem ne törődjön, mentse magát. Van benne önzőség is, én vagyok a start-up fejlesztési vezetője, azt mondja, nem hagyhat itt. Nekivágunk hát. Közben arra gondolok, mibe sodorhat egy pillanatnyi figyelmetlenség, amikor az ember rávágja, persze, jövök, evezzünk! Onnan már nehéz arcvesztés nélkül visszatáncolni.
Innentől nem sokra emlékszem. Minden egyes evezőhúzás az utolsó, több biztos nem megy. Néha körülnézek, átértem-e már a déli határon, de nem tudom megállapítani. Valahonnan távolabbról jó tanácsok szűrődnek elhaló érzékeim küszöbére, minden energia az elülső pajzsokba, ja nem, az más, mi is? Dőljek előre, ez az, úgy nagyobbakat lehet húzni. Nem hiszem, hogy segítene, kisebbeket sem vagyok képes, minek nekem a nagyobb?
A hátam mögött a part távolodik, az innenső, ahová tartok, szintúgy. Valahol a tudatom mélyén pár sejt eltöpreng ezen, de a többiek, akik még eszméletükön vannak ott bennem, a sodró vizeken való kilátástalan evickélést besorolják a marha nagy lovak tetején történő rettegéssel egy kalapba.
Jól jönne egy kalap, tűz a nap itt az óceánon.
Egy hal kinéz a vízből, érdeklődve kérdezi, mit csinálok. Majd kioktat, a vízhez születni kell. Mondom neki, ezzel nem segít. Aztán kap egy taslit az evezővel, ez kicsit feldob. Gonosz vagyok már, no.
Egyszer csak csoda történik. Már csak úgy húsz méterre vagyok a part menti sávtól, ahol az innenső terelőgát miatt csendesül és megfordul a folyás. Húsz méter, mi az nekem, miután áteveztem a Dunát hosszában. Egyetlen evezőhúzás. Aztán még egy. Ez így megy még pár percig, miközben a főnök csak nézi és biztat és nógat és lelkesít és látom a szemén, a motoros hajóra sandít, kivontasson-e.
Dafke csakazértis nem, ha kell, kiúszom magam, vagy ez a szörnyűséges ladik lesz a ravatalom és ide lőhetik majd a búcsúztatásomra az égő nyilakat, mint a vikingeknél. Mielőtt legázol egy uszály.
A sors végül megkönyörül rajtam, megjutalmaz hősiességemért, s pont mikor az egyik karom leesik, s a másikat is már csak egyetlen kis izomköteg tartja, kiérek a nyugodt részre. Vegetatív testmozgással a móló mellé siklom, laza eleganciával. Könnyed mosolyom jelzi, mit ez nekem, akár óránként megcselekedném az utat oda-vissza. Nem sejtetve, hogy jelenleg már csak a mosolyom működik rajtam a következő pár hétben.
Végül az uzsonna ígérete kicsal a kajakból, s fensőbbségesen lassú mozgással felcaplatok a teraszra. Nekem több süti jár, elvégre meghódítottam a Dunát!
Úgy vélem, nem hagyhatom veszni hagyni ezt az eredményt, így elhatároztam, hogy mostantól minden nyáron újra elmesélem, milyen volt.
2 hozzászólás
Kedves Rangifer!
Hangyányit se értek a vízi élethez, de nagyon élveztem minden sorát a történetnek!
Köszönettel az élményért:
Ylen
Mint kiderült, én se értek hozzá 🙂