A vízpart meséje

Hűvös nyári este volt, mikor egy egyszerű falusi legény útra kelt, hogy szerencsét próbáljon valahol a nagyvilágban. Anyja becsomagolta neki a kedvenc ételeit és egy kancsó bort rakott tarisznyájába.

– Fiam, ha nem tudsz boldogulni, akkor nyugodtan haza jöhetsz!
-Anyán, ne féltsen maga engem! Én a nagyvilág embere vagyok. – mondta a jámbor, jóképű falusi legényke, aki csupán egyszer látta a nagyvárost, azt is akkor amikor napvilágra jött.

Ezzel útra kelt. Néha-néha vissza-visszapillantott anyjára, apjára és szeretett testvéreire. A falut elhagyva egy vízfolyáshoz ért, ahol tábort vert. A tábor verés közben egy igen érdekes hangot hallott, ami úgy tűnt, hogy a semmiből szól hozzá.

– Hercegem! – suttogta a hang.
– Én? – kérdezte megdöbbent ifjú.
– Oh, hercegem! – mondta a hang. – Jer közelebb a vízhez.
– Miért? Mit szeretnél egy ilyen ágról szakadt emberkétől?
– A herceg csak jöjjön közelebb a vízhez! – parancsolt rá az ifjú parasztlegényre a hang.

Elindult hát a vízhez, melynek vize oly tiszta volt, hogy látni lehetett a benne úszkáló halakat. Fényes, ezüstös testük csillogása varázslatként hatott azokra a személyekre, kik észrevették ezeket a fényeket.

– Merre vagy? – kérdezte az ifjú.
– Itt vagyok alattad! – jelentette ki az ismeretlen hang. – Most megvagy!

Egy kar emelkedett ki a semmiből. Megragadta az ifjút a lábainál, s húzni kezdte őt lefelé a mélybe. A legény küzdött, ahogyan küzdeni tudott, de nem volt menekvés. A teste csak süllyedt bele a földbe, szép lassan pedig betemette őt a folyékony sármassza. Eltűnt ő örökre, királysága azonban örökre fennmarad.

– Megvagy hercegem! – szólt utoljára a hang, majd végleg a semmibe veszett.