A vöröskabátos nő

Ott ültem velük szemben, hallgattam a fecsegéseket, az ilyen-olyan életjeleneteket, és arra gondoltam, ezek rólam az égvilágon semmit nem tudnak, de még csak a világról sem. És egyszerre unalmassá vált mindaz, ami eddig érdekes volt bennük, és frusztrálóvá is egyben a felismerés, hogy egy olyan helyen vagyok, ahol semmi, de semmi keresnivalóm nincs.
Olyan egyszerű lenne felállni, ott hagyni a sört, és elmenni mindenféle búcsúzás nélkül. Olyan egyszerűnek tűnne. De egyszerűbb ülni, és hallgatni, nem beleszólni, úgy tenni, mintha érdekes lenne, és közben várni, mikor lesz vége.
De én felálltam. Ott hagytam a sört. És kijöttem az elhatározással, hogy többet nem megyek vissza.
Kint az arcomat a hulló hó csapdosta. Égette a bőröm. Itt kell hagynom mindent, amit eddig hittek rólam, amit eddig el akartam hitetni magamról.
Az utcán a járókelők nem foglalkoztak senkivel. Egymásra sem néztek. De én láttam őket. Hangok csicseregtek a fejükben, szorongtak, és féltek. Mentek valahova, ahova nem akartak. Gondoltak valamit, amit nem ők gondoltak. És hittek valamiben, ami nem volt hiteles.
Egy ember tűnt ki a tömegből. Egy nő. Mosolygott a szeme, és vörös kabátban volt. Olyan volt, mintha értene mindent.
Mára már elfelejtettem a haja, és a szeme színét, de azt a nyugalmat soha, amit árasztott. Tudtam, hogy egyszer írni fogok róla.