Az ügyész záróbeszéde végeztével önelégült arccal ül vissza a helyére. Nem kétséges számára, nyert ügye van. A védelem eddig szinte semmit nem csinált, néhány formai kifogástól eltekintve. A kevés számú, de nyomatékosan felvezetett tanú esetében sem élt kérdezési jogával. De a bíró hiába kérdezte a vádlottat, kíván-e más védőt, az csak a fejét rázta, nem szólt egy szót sem.
A legfelsőbb szintű nemzetközi bíróság tárgyalótermének padsorai zsúfolásig tömve vannak. Családtagok, érdeklődők, a sajtó képviselői, tolmácsok, rajzolók, a karzaton néhány besurrant blogger. A kamerákon keresztül a pert többen kísérik figyelemmel, mint az amerikaiak 1969-es holdra szállását. A vádlott egy üvegdobozban ül, leginkább saját védelme érdekében. Körülötte a védők csapata, jómagam és segédeim. A faburkolatos, magas terem megadja az esemény ünnepélyes nyomatékát. Az ügyész beszéde végén felcsapó zsibongás megtölti a teret, visszaverődik a falakról, a magas, parkra nyíló ablakokról.
Végigpásztázom az esküdteket. 5 nő és hét férfi. Három színes bőrű, egy koreai, ők mindig dühösek, ha kínainak nézik őket. Az ügyész két ízben is kínai mondást citált, s közben felé pillantott, azt hívén, a lebiggyesztett száj a vádlottnak szól. Vegyes vallásúak és társadalmi helyzetűek. A felsőosztály a kezemben van. A középréteg értelmesebbje is, ha az eszükre apellálok. A többiek számára jöhetnek az érzelmek.
A bíró csak egyszer ejti kalapácsa fejét a falapra, a terem elcsendesül. Rám villantja a tekintetét, várakozón, mert még mindig ülök. Kivárok néhány másodpercet, leteszem a tollam és komótosan felállok. Megigazítom méretre csináltatott, kétezer dolláros öltönyöm zakóját és begombolom az alsó két gombot. Az asztalról felveszek egy fényképet és nyugodt léptekkel odasétálok az esküdtek elé, fürkészem őket, de egyelőre még nem ragadom meg egyik tekintetét sem. A képre nézek, melynek rajtam kívül mindenki csak az üres hátoldalát láthatja. Majd belekezdek.
– Önök közül négyen földönfutóknak kellene lennie, de nem azok – sorban rövid szemkontaktus négy esküdttel – kettőjüknek pedig halottnak, már évek óta. De szerencsére élnek, s igazságot tehetnek. – elhallgatok, a képre pillantok, majd kis körben körbejárva befogom tekintetemmel a termet.
– De nem ezzel kezdődik a történet, amiért itt vagyunk. Nem is egy almánál és egy szépség-irigységnél, ahogy egy öt perces hírnévre vágyó szobalány elterjesztette.
– A Királyságnál kezdődik. Annál a bizonyosnál, amiről alig tudtunk valamit. Hírek szivárogtak a jóságos, bölcs királyról, a gyönyörű királynéról, a vidám kis cserfes hercegnőről. Majd a szörnyű tragédiáról, a gyászoló uralkodói családról, a cseperedő, közkedvelt kislányról, aki anyja szépségét örökölte. Újabb hírek az uralkodót behálózó, idegen nőről, a házasságról, a hercegnő eltűnéséről, majd a nemrégiben történő csodás megmenekülésről, a gonosz mostoha rémtetteiről, a külföldi letartóztatásáról, a perről. – közben egyszer sem nézek védencem felé. Csak ül ott, egyenes tartásban, kifejezéstelen arccal. Mintha csak egyszerű nézője lenne az eseményeknek.
– De nem szóltak hírek a zárt királyság valós állapotáról. – folytatom – A királyt szerette a népe, igazságos, kedves uralkodónak tartotta. Tőle elfogadták sorsukat, a szegénységet és nyomort, az elmaradottságot, elszigeteltséget a világ többi részétől, a járványokat, a genetikai betegségeket melyek miatt sok törpe született, az erdőségeket ellepő haramiákat. Nem szóltak a kilátástalanságról, a szomszédos országokról, melyek állandó fenyegetést jelentettek.
– Sajnos a kedvesség és a bölcsesség nem járt együtt a hatékonysággal. Az ország egyre rosszabb állapotba került. A kincstár üres, sőt, hatalmas az adósság mindenfelé. A közigazgatás romokban, a belső rendet csak a legnagyobb városokban képesek fenntartani, másutt a törvényen kívüliek hordái at urak. A kisebb-nagyobb nemesek szinte önálló hercegségekben élik világukat. A hitelezők közül sokan sorban állnak a cseperedő félárva hercegnő kezéért, egyben a királyság feletti uralomért.
Megállok a beszédben, s ismét rápillantok a fotóra, mit a kezemben tartok. A kamerák megkísérelnek rázoomolni, de időben leengedem a kezem.
– Ebbe a helyzetbe csöppen be a Mostoha. Mit tesz? Gyorsan elüldözi a hercegnőt, elteszi láb alól a királyt és utána a nép támogatását elveszítve, billegő legitimitással, egy eladósodott, széthúzó, gyenge országgal a háta mögött szembenéz erős és gazdag szomszédaival? Mmmm – hümmögök – ennyire ostoba lenne? Akkor miként vált volna a Királyság az uralma alatt azzá, ami?
– Nem véletlen, hogy tanult kollégám a per során nem vonultatott fel tanúkat, néhány szerepelni vágyó nyugdíjas szobalány és hatalomból kiódalbolított nemes kivételével. Még a hét törpét és Hófehérkét "megmentő" – ujjammal jelzem az idézetet – herceget sem, akik nem vállalták a tanúskodást. A vád leginkább a bulvárra és a mesterségesen keltett hangulatra támaszkodik. – elhallgatok egy pillanatra, s a hatalmas ablakok felé nézek, ki az égre.
– Akarják tudni az igazságot? – kérdezem közepes hangerővel a díszes keretű üvegfelületektől. Majd a padsorok felé fordulva, immáron emeltebben hangon – akarják tudni? – Persze hogy akarják – veszem lejjebb, ekkor már az esküdteken nézve – hiszen ezért vannak itt. Tényekért. Tényekért, melyeket dokumentumok és a történelem támaszt alá.
Megállok a beszédben, odasétálok az üvegketrechez. Rámeredek védencemre, aki továbbra is meredten néz előre, egy üres pontra a szemközti falon.
– Elmondom hogy vált azzá, s ki is az a ráncok árkaitól barázdált arcú nő, akinek most még köpések borítják a kalitkáját. Az Önök köpései. – a hallgatósághoz fordulok – s utána eldönthetik, újra leköpdösik vagy saját kezükkel törlik tisztára.
A padsorokból most már feszült figyelem árad. Ismét az esküdtekhez ballagok. Pillantás a képre.
– Átvette az irányítást. Kemény kézzel, ahogy Önök is tették volna, vagy teszik is, amikor kell. Újjászervezte a hivatalnoki apparátust. Egyszerűsítette az adókat és fokozatosan visszaszerezte a nemesek önhatalmúlag elragadott kiváltságait. Gonosz és önző módon úgy gondolta, a népesség termelékenyebb lesz, ha egészséges és elégedett. Ezért eltörölte az ablak- és kéményadót, kórházakat létesített, kötelező oltásokat vezetett be.
– Eleinte pandúrok kísérték a felcsereket, de később, a járványok eltűnésével erre már nem volt szükség. Új bírókat nevezett ki, olyanokat, akik nem függtek a nemesektől. Szigorú irányelveket adott nekik, de megtiltotta az önbíráskodást.
– Arra is rájött, a kilencven százalék feletti írástudatlanság, bár a hatalmasok pozícióját erősítheti, a királyság helyzetét, versenyképességét bizony csökkenti. Tonnányi iratanyag található arról, miként vezette be a kötelező oktatást. A külföld felé a diktatórikus rendelkezésekről szivárogtak hírek, de később a királyság polgárai megjelentek idegen egyetemeken is, később pedig orvosok, sikeres kereskedők, vezetők is kikerültek közülük, s nem csak hazai földön.
Szélesednek a gesztusaim, fel-alá járkálok az esküdtek előtt, fogva tartom a figyelmüket. Fejük viccesen forog utánam, mint a nézőké a teniszmeccseken.
– A kósza banditákat felszámolták, sokat amnesztiát kaptak, ha onnantól a királyságot szolgálták. Már nem volt szükség a határok lezárására, a növekvő jólétből és biztonságból senki nem akart menekülni, ellenkezőleg. A Mostoha nem volt népszerű, a hercegnő eltűnése árnyékot vetett uralmára, de a hatalma megszilárdult, ezzel együtt a királyság ereje, helyzete is. A GDP a korábbi tizennégyszeresére nőtt, a külföldi pénzemberek is egyre szívesebben hoztak ide tőkéjüket, a hitelminősítők a korábbi bóvli mínusz kategóriából fokozatosan, az évek során AAA+ szintre sorolták fel az országot. Jelenleg a világ egyik legszilárdabb valutája az övék.
– De hiszen minek is beszélek erről ennyit, Önök közül legalább négyen ezt nálam sokkal jobban tudják. – ismét futó szemkontaktus a négy esküdttel, akiknek minden javadalma a Királyságban létesített befektetésekből származik, igaz áttétes cégek révén. Az ügyész esküdt-válogatói leszerepeltek, e téren is.
Megállok a beszédben, lassítok. Engedem, had szusszanjanak kicsit. Megnézem a fotót.
– Mindez kevés. Jobbára a Királyság lakosait érinti, s legfeljebb áttétesen azokat, akik külhonban részesednek ebből a gazdasági fejlődésből. Bármely felvilágosult diktátor képes erre, s attól még lehet a szörnyeteg. A valódi érték nem ebben rejlik. – ismét megállok, s képet kezdem el nézegetni.
– A lényeg, hölgyeim és uram, a lényeg nem ez. A lényeg itt van. – átnézek a hallgatóságra – a lényeg a kezemben van! – kiáltok fel és felmutatom a fotót. Kicsit körbe is forgatom, először az esküdteknek, majd a kameráknak, melyek kiéhezett cápaként közelítenek rá, s dobják ki a látvány a falra szerelt három méteres kijelzőhöz.
A fotón egy ikerpár van. 13 év körüliek, rövid hajúak, soványak, de boldogan mosolyognak.
– Felismerik őket? – szegezem a kérdést az esküdteknek – Felismerik őket? – kérdezem a padsorokban előrehajoló, felszisszenő nézőktől.
– Meglepne, ha nem. Annak idején tele volt velük a világsajtó. Ők voltak az elsők, akiknél mellékhatások nélkül, kínzó kemoterápia és kínzások nélkül vissza tudták fordítani a rákot. Utolsó stádiumból gyógyultak meg. Egy új, forradalmi eljárással, ami a test energiáit képes felhasználni, s más testeknek is átadni. Emlékeznek? De azóta tízezrek gyógyultak meg, ugyanilyen módon, különböző betegségekből! – szavaim közben a segédeim is megmozdulnak. A kivetítőn az ikerpár képe a bal felső sarokba csúszik, mellé egy másik fénykép, majd egy újabb, sorban, sok sorban, ezernyi. Az arcok már nem kivehetők, csak a sokaság.
Zsibongás. A kalapács lecsap. Az esküdtek zavartak, helyes, legalább kibillentek az árkaikból, melyet a közvélemény ásott eddig.
– Mára már felnőttek. Az egyikőjük tengerbiológus lett, kutató, a másikukból ügyvéd. Na jó, nem válhat mindenkiből jó ember – legyintek. Most először felcsattan a nevetés, de a kalapács csattanása elfolytja.
– Azt is tudják, honnan származik a gyógymód? S miért nem terjedt el előbb? Elárulom. – rövid szünet, kis fokozás – Volt egy mellékhatása, amit előbb el kellett tüntetni. Egy olyan mellékhatása, amit némely területen kiválóan lehet használni, de társadalmilag problémákat vethet fel.
Körbenézek a teremben. Értetlen arcok. A bíró rám szól. – Ügyvéd úr, ha lehetne, maradjon a tárgynál!
– Ott vagyok, Bíró Úr, biztosíthatom. Az a kék pulóveres úr a leghátsó sor bal oldalán tudja is, miért, igaz? – a kamera ráközelít, s feszengő arcát kiteszi a kivetítő középére, rá a sok pici arcra.
– Igen, pontosan. – nem hagyok szóhoz jutni mást, nem is lehet – az a mellékhatás a sejtöregedés átmeneti felfüggesztődése, az anyagcsere lelassulása, az életműködés megszűnése, legalábbis látszólag. Egy kómaszerű állapot elérése, mint egy élő balzsamozás. Az, amit manapság már Hófehérke-szindrómának hívunk.
Most már komoly hangzavar támad. A bíró ismét a kalapácsával csapkod, az esküdtek összesúgnak, a bíró őket is meginti. A teremszolgák igyekeznek rendet tenni, a bíró szünet elrendelésével fenyegetőzik. Végül lecsendesedik a terem. A vádlott végig mozdulatlanul, szótlanul, kőmerev arccal ül. Az ügyész veszettül lapozgat a papírjaiban, két helyettese is elhagyja a termet futva.
– Ha megengedik, folytatom, már nincs sok hátra a történetből. Azt tudták, hogy a Mostoha képzett természetgyógyász volt korábban, mielőtt a Királyságba jött? Generációk átadott tudásával? Vagy csak annyi jutott el Önökhöz, hogy boszorkányság művelése miatt kellett menekülnie otthonából? Gondoltam.
– Nos, hamar felismerte a jeleket. De tudta, a gyógymód mellékhatása roppant veszélyes az akkori és ottani viszonyok között. Eleinte megkísérelte gyorsan megtalálni a megoldást, de be kellett látnia, már nincs elég ideje. A hercegnő számára addigra késő.
Kiáltások a padsorokból, a tudósítók a pici mikrofonjukba suttognak halk, lázas hadarással. A kivetítőn dokumentumok tűnnek fel, régi naplórészletek, kézírással. Újabb kalapálás a pulpitus felől.
– Tiltakozom! – ugrik fel az ügyész. Spekulációk, nem tartoznak a tárgyhoz!
– Jöjjenek ide – int a bíró az ügyésznek és nekem. Amint odaértünk, az ügyész meg sem várja a bíró szavát, felháborodottan protestál.
– Egy ideje már sorban csak elterelést, ide nem tartozó dolgokat hallunk az ügyvéd úrtól, most pedig innen-onnan leakasztott bizonyítékokkal áll elő, amiket nekünk nem volt módunkban tanulmányozni. Ez a zárszó helye!
A bíró hümmög, rám néz.
– Bíró úr! Valóban felvetülhet, joggal, miért rúgtuk fel a perrendtartást, miért nem a bizonyítási szakaszban álltunk elő mindezzel. Egyszerű a válasz, a vádlott nem engedte. Ne kérdezzék miért, nem hajlandó elmondani. Akkor mégis miért? Mondjuk úgy, nem fogadtunk szót. De van egy pont, amikor mindennek ki kell derülnie. Most legyen ez, vagy később, a sajtóban? Azok az iratok – mutatok a védelem asztalára – már nem titkosak, kiszivárgásuk óhatatlan.
– Ügyvéd úr, szeretném, ha tudná, ezt a fajta eljárást és nyomásgyakorlást nagyon helytelenítem és nem szokásom eltűrni! – az ügyész diadalmasan elmosolyodik – de úgy látom – folytatja a bíró – kényszerhelyzet állt elő. Jó eséllyel meg kell ismételni a pert az elejéről.
– Bíró úr, ha élhetek egy javaslattal, s tanult kollégám is egyetért, akkor alkalmazhatna köztes megoldást – nézek a türelmetlen főügyészre s elővezetem kérésem. A bíró nem lelkesedik, az ügyésznek sem tetszik, de érzi a nyilvánosság billegő hangulatát és kényszeredetten bólint.
– Rendben, ügyvéd úr, de ebből nem csinálunk rendszert! – dönt végül a bíró és fennhangon is kihirdeti.
– A tiltakozást elutasítom, de a védelem már nem nyújthat be újabb bizonyítékokat jelen eljárás keretében. A zárszóban elhangzottakat az esküdtek bizonyíték nélküli retorikai elemként kezeljék! Ügyvéd úr, ön pedig mérsékelje a továbbiakban a hatásvadász elemeket, ez itt egy tárgyalóterem és nem drámaszínház!
– Igenis, Bíró Úr! – felelem, s remélem, be tudom fejezni, mielőtt végleg leállít. Elvére a tárgyalótermek az igazi drámaszínházak.
Az ügyész visszanyargal a helyére és levágja magát a székre. Én ismét az esküdtek karzata elé állok.
– Ott tartottunk, a vádlott kényszerhelyzet elé került. Ha Hófehérke meghal, a népharag elsöpri. Ha megpróbálja kezelni, s ebbe a fura állapotba kerül, úgyszintén, hisz halottnak fogják hinni. Nincs más, el kell tűnnie, amíg a gyógyítás tart.
Moraj szakít félbe. A bíró kalapál. Visszafordulok az esküdtekhez és tovább sétálok.
– Az udvarmester, ha nem hunyt volna el azóta, tanúsíthatta volna, amit csak fiának hagyományozott át. A történteket, Hófehérke elvitelét a védett házba, a paktumot a törpékkel, a védőgyűrűt, ami a Mostoha emberei vontak tisztes távolban az erdei ház köré, hogy a dolog titok maradhasson, amíg titoknak kell lennie.
Pillanatnyi szünetet tartok, amíg iszom néhány korty vizet. A padsorokban és az esküdtek karzatán a figyelem pattanásig feszül, várják, hogy kibontakozzon a teljes történet.
– A vádlott ezekben az években sem tétlenkedett. Az ország új törvénykönyveket és alkotmányt kapott, s emellett már jutott pénz jól felszerelt, modern kutatólaboratóriumok felállítására is, szakemberek képzésére. Ennek eredménye az, amit most az egész világ kincse lett.
– Ja igen – intek nagyvonalúan -, ne felejtkezzünk el a hercegről. Aki átjutott a védőgyűrűn, pont a megfelelő időpontban. Érdemét nem kisebbíti, hogy megbízása volt erre, hiszen a hercegnőnek elő kellett kerülnie, mikor gyógyultan felébredt. Szerelmük pedig valós és szép momentummal egészíti ki az újraformálódó legendát. De van rossz hírem is. Az alma csak kitaláció.
– Már nincs sok hátra. A történet további főszereplőinek sorsát nemsokára megismerhetik a közelgő publikációkból.
Elindulok a védői asztal felé, mint aki befejezte, de pár lépés után hirtelen sarkon fordulok.
– Biztos furcsállják, hogy Hófehérke nem jött el tanúskodni. Nem is fogja elismerni, amit mostohája tett, amíg Szundi nem ébred fel. Aki egyébként maga kérte a kezelést a vádlottól, mikor kiderült a hererákja. Talán túl sokat… khm. ábrándozott Hófehérkéről. Persze ő sem holmi almával kapta a kezelést, a szert egy jó adag méregerős csilis babbal tömte magába.
A termet immáron felszabadultabb nevetés tölti be. A bíró elmosolyodik, de a kalapács csak kopog.
Megállok az terem előterének közepén, testtel a padsorok, arccal az esküdtek felé.
– Hófehérke aludt kicsit, s szépsége teljében, immáron egészségesen, ismét ébren élheti életét, megtalálta a szerelmet is. Nászúton van, de ezt is tudják, ezzel volt tele a sajtó. A gyógyászat pedig új korba léphetett. Hófehérkével együtt ezernyi, milliónyi felnőtt, gyermek kapta meg az ajándékot, esélyt az életre, a boldogságra.
Szemem az esküdteken, de oldalra kinyújtott kezem ujja az üvegketrec felé mutat.
– A Mostohától.
Pár másodperc telik, de mintha megdermedt volna az idő. Leeresztem a karom, szavaim visszhangja elül. Egy pisszenés sem hallatszik. Odalépve a fényképet leteszem az esküdti karzat korlátjára. Gondosan feléjük igazgatom, kicsit még fogom a szélét, majd ott hagyom a szépen lakkozott, csillogó felületen, a szemük előtt. Mindőjüknek rátapad a pillantása, s ott marad, miközben megfordulok, visszasétálok a helyemre, kigombolom az öltönyöm két gombját és leülök. Nem nézek senkire. A teremben néma csend. A kocka el van vetve, már csak a várakozás van hátra.