A zuhanó szoba

A szoba csak zuhant a semmibe. Hófehér falai szinte világítottak a sötétben. Néha megpördült, és mint egy dobókocka, átfordult a másik oldalára, miközben mind kisebb és kisebb lett, ahogy a sötétség feneke felé tartott.
Aprócska szoba volt. Nem voltak bútorai, csak egy ágy lapult az egyik falhoz szégyenlősen. Az ágy is fehér volt. Fehér keretének fehér lábai fehér árkokat karcoltak a fehér padlóra. Az ágyon, mint groteszk szobor a talapzatán egy lány ült törökülésben, mozdulatlanul. Előregörnyedt, kezeit kinyúlt, fekete melegítőnadrágba bújtatott lábain pihentette. Rövid, barna haja kócosan omlott az arcába, de még így is csinosan keretezte. Sötétbarna szemei üvegesen csillogtak a szoba valószínűtlen káprázatában. Úgy tűnt, mintha a szemközti falat bámulná, de tekintete nem jutott el odáig. Csak félig fúrta át a nehéz levegőt, aztán, mint kicsorbult hegyű tőr, megállt benne. Nem gondolt semmire, csak azt a belső ürességet érezte, amit máskor is. Mintha a teste csak egy burok lenne. Egy vékony hártya, amit, ha felsértenének, a seben át nem a vér pirosa szivárogna a külvilágba, hanem a kongó Üresség fekete fátylának széle lebbenne ki a hirtelen támadt résen.
A szoba tovább zuhant. Falaiból lassan négy arc körvonala kezdett kirajzolódni. Először az orrok domborodtak ki, majd az arccsontok, a négy homlok és végül a szemek. Férgekként tekeregtek ide-oda, szájukat mind nagyobbra nyitva, mintha fehér, áttetsző műanyag zacskókkal fojtogatnák őket. Sikoltottak. Kétségbeesetten és haragosan, kérlelve és követelve egyszerre. Az arcok mind jobban kidomborodtak, akár négy életre kelt, önmagát faragó borzalmas dombormű. Rázkódva és tekeregve nyújtogatták a nyakukat, hogy minél jobban betölthessék a szobát.
A lány nem mozdult. Az ágy melletti fal-arc állkapcsa torzan, a térdéig nyúlva egyenesen a fülébe sikoltott. De ő nem mozdult. Tekintete, a kicsorbult hegyű tőr, mozdulatlanul állt a levegőben, félúton saját szeme és a szemközti fal között. A szoba tovább zuhant.
Ekkor a lány arcán végigfutott egy repedés. Cikkcakkban, itt-ott elágazva húzott árkot az áll és a bal szem között. A hajszál vékony vonal feketén játszott a lány arcán, akár a repedések egy régi, pincében heverő porcelán szobron. Újabb vonal jelent meg, ezúttal a jobb szem körül. A lány nem mozdult. A szoba tovább zuhant.
A repedés felkúszott az alsó szemhéjég. Itt egy pillanatra megállt, mint hegymászó a csúcs előtt, hogy még egyszer letekintsen a megtett útra. A vonal átdöccent az alsó szempillákon és a pupilla felé vette útját. A pupilla, a feneketlen, barna tó, még utoljára megcsillant a sűrű, fehér fényben, majd a repedés hosszú, csontos ujjként döfte bele saját testét. Először csak egy kis, háromszög alakú darab vesztette el az egyensúlyát és nyelte el az üresség. Egy pillanattal később a lány teljes jobb szeme utána a zuhant. A repedés tovább szaladt, most már sietve, mint, aki fél, hogy elkésik valahonnan. Őrült sebességgel cikázott ide-oda a lány testén. A bal kar, amely addig a bal lábon pihent lebicsaklott és hosszában darabokra tört. A szilánkok beborították a fehér padlót, a törött kar csonkja feketén sikoltott utánuk. A szoba tovább zuhant.
A fal-arcok mind fájdalmasabban sikoltoztak. Vak, fehér szemeiket meresztve, nyelvüket nyújtogatva próbáltak az összetört lány szilánkjai után kapni. A szoba tovább zuhant. Egyik sarkán kissé megpördült, mintha egy láthatatlan falnak ütközött volna, majd pattogva bukfencezett lefelé. A sötétség szurkos nyelve körbe nyalta a falakat.
A lány mozdulatlanul ült tovább. A testét borító megannyi repedés finom hálóként fonta körbe. Jobb szemének ürege úgy tátogott, akár egy fogatlan öregember. Bal karjának csonkja újra és újra belekarcolt a levegőbe, és újabb szilánkok töredeztek le belőle. A szilánkok üveges csörömpölése bele-bele kapott a szobában örvénylő sikolyok ködébe, és mint valami furcsa pár, együtt keringőztek tovább saját enyészetük ritmustalan szimfóniájára.
Közben a lány derekán keresztben végigfutó repedés egyre szélesebbre nyílt. A benne kavargó üres feketeség kíváncsian nézett a szoba szemének fehérjébe. A testből letöredező darabkákat mind elnyelte az Üresség, aminek létezését a lány már olyan régóta érezte a bőre alatt. A repedés megint hízott egy kicsit. A test végül már képtelen volt megtartani magát, és derékban kettétört. A lány torzója az ágyra zuhant, de a lábak nem mozdultak. Ültek tovább törökülésben, és vártak. Megvárták, míg a lány homlokán és száján megpattan egy kis szilánk, és a csinos arc önmagába omlik. Megvárták, amíg a hasba és a jobb karba lyukakat üt a táguló Üresség. A szoba tovább zuhant. Pici, fehér foltként ragyogott a sötétben, akár egy véletlen ejtett tintapaca a papíron.