Késő őszi éjjel,
Halk sóhaj száll…
Egy kósza falevéllel…
Messzi fehér fellegekből,
Mint minden éjjel érkezik Ő…
A némán vigyázó, az őrző…
Kedvesét s álmát figyeli,
Békéjét, nyugalmát megleli…
Lelkét szelíden öleli…
Karolja, ringatja, finoman csitítja,
Kósza tincset arcából simítja…
Háborgó lelkét csókkal nyugtatja…
Órák múlnak, hajnal hasad,
Kis madár kint dalra fakad…
Mennie kell, maradni nem szabad…
Késő őszi reggel,
Még az ablakból dereng…
Emlékek közé képeket emel…
S ahogy jött úgy száll… szél szárnyán el…
El a messzeségbe, s onnan figyel…
3 hozzászólás
Kedves vacak!
Oly sokan lesznek versednek hívei
Hisz oly gördülékenyek soraid rímei,
Tiéd lesz drága közönségednek szívei!
–
Látogatód minden gáton áthatolt
majd nyugalom-tengerrel engem átkarolt,
Csitító csókja lelkem mélységi áthatott.
Köszönöm az élményt… vagyis a látóógatót, akit küldtél…
(a szótagszám itt-ott megakasztott – de nagy mértékben egyáltalán nem! Hisz látod… :))
Zenét hallgatok,
a dallam megfog,
s bennem “tombol”…
Köszönöm a dícsérő szavakat 🙂
Nagyon tetszett.Főleg az utolsó versszak!
Szeretettel:Kriszti