A szemközti ház ablakában égett a villany. A szobában semmi mozgás nem volt, csak egy lány ült órák óta az ágy szélén, nyugodtan. Aztán hirtelen megmozdult. Letette a könyvet az éjjeliszekrényen heverő tömérdek kötet tetejére, és kibámult az ablakon. Maga sem tudta, hogy a külvilág mekkora hatást gyakorol rá minden pillanatban. Az előbb még – legalábbis gondolatban – egy könyv lapjai között pihent, most pedig egy bevetetlen ágy sarkán ücsörög. A képzelet játszik vele, vagy a valóság tényleg nem más, mint a fantázia hatalma az öntudat felet?
Az álom néha semmiben sem különbözik a valóságtól. Néha. Ahogy meredten szemezett a szemközti ház falaival egy régi érzés derengett fel lelke legmélyén. Még most, ennyi év elteltével sem érezte magát biztonságban a hatalmas, ódon házak között, melyek oly sok szomorú történetről tanúskodtak. A háborúról, forradalmakról, barátságokról, a küzdés és az életben maradás nehézségeiről, és a szerelemről, melyek mind-mind ezen falak között zajlottak. Bizton tudta, hogy a házaknak is van életük, történetük, és tele vannak emlékekkel, melyek néha teljesen megrémítik. Aztán felnézett az égre. A vihar, melyet minden idegszálával érzékelt, már nem volt messze. Villámok cikáztak át a szürke maszatos égbolton, mint vészjósló kísértetek, aztán hatalmas dörrenés rázta meg a környéket.
Kibámult az ablakon át a messze semmi felé. Egyetlen apró rezdülés sem árulta el gondolatait, érzelmeit. Oly mozdulatlanul ült, mint egy szobor, egy olyan szobor, mely lélegzik, cselekszik, de már régóta, nagyon régóta nem él. Hirtelen mennydörgés rázta meg a kicsiny szobát.
A szürkés szempár változatlanul a messzi semmit bámulta, ami valahol a koromfeketére színeződött égben rejtőzködött. Valahol, amit csak ő láthat senki más. Arcán nem volt semmi nyoma fájdalomnak, dühnek, idegességnek. Nyugodt volt, mint egy haldokló, aki felkészült a legnagyobb lépésre az életben. Mint ki tudja, ennél már csak jobb jöhet. Ült az ágy szélén, mozdulatlanul, és még lélegzete sem zavarta a szoba nyugalmát. Aztán ismét megdörrent az ég, villámok tették láthatóvá a környék magányát néhány pillanatra, majd ismét teret hódított a mindent elborító sötétség.
A szürkés szempár tulajdonosa felrezzent éber álmából. Bólintott, de nem vette le szemét az éjszakáról, mintha attól félne, hogy ha elfordul, semmivé válik. Mintha várt volna valamire, valami távoli, régi, elfeledett érzésre…
Az ablakon át az éjszakai sötétség miatt csak a szomszéd ház kapujának világosságát láthatta. A kuka körül szétszórt papírokkal az eső monoton zenéjére pajkos játékba kezdett a szél. Semmi nem mozdult ezen az éjszakán.
Felemelte a könyvet a kopott és túlzsúfolt asztalkáról, és belefeledkezett. Talán egy sokkal szebb és barátságosabb élet lehetőségének csábítása vonzotta a lapok által körülrajzolt világba. Talán az új élet reménye. Talán valami egészen más…
6 hozzászólás
Elgondolkoztató történet. Továbbra is tetszik, ahogy bemutatod a történések környezetét. Az ember maga előtt látja a szegényes kis szobát, az ódon házakat, a közelgő vihar minden rezdülését, és mindez szürke szemű belső világának kivetülései.
Köszönöm Mistletoe, örülök, hogy továbbra is tetszik amit írok. Alex
Kedves Alex!
Egy csendes életkép. A végén pedig mindenki elgondolkodik. Leirnám min is járt az agyam, de hosszú volna. egy biztos, jól irsz, és érdemes olvasnom!
Barátsággal Panka!
Köszönöm Panka, örülök, hogy olvasol 🙂
Alex
Szia!
Amit a valóság nem ad meg, az álmokban keresendő. Azok a pillanatok, a képzelet adhat egy pillanatnyi megnyugvást. Vagy erőt? Hm…
Szeretettel:Marietta
Van egy mondás, lehet ismered: "A valóság azoknak való, akik nem birják a kábítószereket." Én az álmokkal doppingolok…gondolom mások is vannak ezzel így 🙂
Köszönöm, hogy olvastad. Alex