Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy kisfiú, Kende a kondás. Nagyon eszes gyerek volt, mert nagyon szeretett olvasni, mindig könyvvel a hóna alatt ment a konda után, aztán alig várta, hogy leüljön valahol, s máris belefeledkezett az olvasásba. Volt neki egy kurta farkú kis malaca. Mindig kilógott a sorból szegény, mert ő kicsi maradt. A többiek már jócskán megnőttek, de ez az egy sehogyan sem akart nőni. Mindig ott téblábolt a gazdája közelében, és csak túrta a földet, túrta, aztán mindig előtúrt egy fényes kavicsot, s máris futott hozzá és a lába elé tette. Kende egy ideig gyönyörködött benne, aztán zsebre vágta, otthon a fiókba tette a többi szépséges kavics közé. Volt ott már rengeteg, minden színben pompázó. Volt szép zöld, mint a smaragd, piros, mint a rubin, kék, mint a zafír, sárga, mint az arany, áttetsző, mint a kristály… Időnként, amikor kinyitotta a fiókot, elkápráztatták a szebbnél szebb, színes, fényes kavicsok. Gyönyörködött bennük, más egyebet nem tudott velük kezdeni.
Aztán egy szép napon, kisfiúból felnőtt férfivé lett Kende. Egy napon édesanyja elé állt és azt mondta, elmegy a nagyvilágba szerencsét próbálni. Anyja sütött is neki hamuba-sült pogácsát, Kende pedig a lelkére kötötte, hogy vigyázzon a kurta farkú kis malacra, amíg ő oda lesz. Azután vett a fiókból három színes, és három szürke kavicsot, azokat magával vitte, hátha jó lesz valamire.
Ment, mendegélt Kende, s meg sem állt az ország fővárosáig. Ezelőtt még soha nem járt ott, hát gondolta, szétnéz a nagyvárosban. Volt is mit látnia. A síneken villamosok száguldottak, az utakon autók. Nahát, nézett csodálkozva Kende, ilyet sem láttam még. Aztán felfigyelt valami hatalmas plakátokra. Tele voltak vele a hirdetőoszlopok, a házfalak, a villamosok, el is ámult rajta és szerencsésnek érezte magát, hogy tud olvasni, mert így elolvashatta és értelmezhette a plakátokra írt tartalmat.
Rá is csodálkozott, de nagyon. Ugyanis, a király férjhez akarta adni a leányát és invitálta a nősülni vágyó fiatalembereket, hogy ugyan ugorjanak be a palotába egy leánykérésre. Kende egy másodpercig sem gondolkodott, ezt bizonyára éppen neki találták ki, úgyhogy azonnal útnak is eredt, hogy megkeresse a palotát. Azaz, előbb még elővette zsebéből a három színes kavicsot és gondolkodott, melyiket adja a királykisasszonynak ajándékba. Mivel nem tudta eldönteni, így hát zsonglőrködni kezdett velük az utcán, úgy döntött, amelyik előbb esik a földre, azt fogja először elajándékozni.
Hanem gyorsan emberek csoportosultak köré, és nézték milyen ügyesen zsonglőrködik. Egyre nagyobb volt a tömeg, ezen annyira elcsodálkozott, hogy kiesett a kezéből egy kavics. A kék volt az. Gyorsan felkapta, a kéket a jobb zsebébe tette, a többit viszont a balba. No, akkor ámult csak el igazán, az emberek megtapsolták, s ahogy oszlani kezdett a tömeg, mindenki pénzt dobott a földre esett kalapjába. Hát, fura ember a városi ember, gondolta Kende, majd a pénzt is zsebre vágta és meg sem állt a palotáig.
Miután elmondta jövetele célját, egyenesen a király elé vezették. Olyan vakítóan csillogó, ragyogó volt ott minden, hogy Kende minden lépésénél majd hasra esett, mert folyton bámészkodott, kapkodta fejét nehogy lemaradjon valamiről, miközben nem figyelt a lába elé, és még a lépcsőket sem vette észre. Így bizony előfordult, hogy a lépcsőn lefelé gurulva tette meg az utat, vagy éppen bukfencezett egyet, s máris talpon volt megint.
A király a trónon ült, s ott ült mellette a királylány is. Hogy az milyen gyönyörűséges teremtés volt, Kendének még a szája is tátva maradt, amikor megpillantotta. Aranyszőke haja volt, égszínkék szeme és a ruhája is ugyanolyan kék volt. Kende le sem bírta róla venni a szemét többé.
A király szólalt meg dörgedelmes hangján:
– Ki vagy, és mi járatban?
– Kende vagyok, a kondás, felséges királyom. Házasodni szeretnék, s olvastam, hogy eladó lányod van… – hadarta egy szuszra Kende.
– Hmm, szóval lánykérőbe jöttél? Azt tudod-e, hogy ki kell állnod három próbát, hogy megkaphasd feleségül a leányomat?
Dehogy tudta Kende, honnan tudta volna, de úgy gondolta belevág. Lesz ami lesz. Vagy sikerül, vagy nem. A kettő közül valamelyik… több lehetőség úgysincs.
A király újra megszólalt dörgedelmes hangján:
– Menj oda az ablakhoz fiam! Látod azt a magas hegyet ott szemben? Nos, odamégy és ott fakasztasz egy kristályvizű forrást. Holnap délután újra ide jössz, akkor már itt kell csobognia a kis pataknak az ablak alatt. Aztán megkapod a második feladatot.
Kende vakargatta egyre a feje búbját: forrást fakasztani a hegyen, hogy a patak idáig érjen!?… mindezt holnap délutánig?… Alig várta már, hogy kívül legyen a palotán, de hirtelen eszébe jutott, oda kell adnia az ajándékát a királykisasszonynak, mert lehet, sohasem látja többé. Elő kotorta hát a zsebéből a kavicsot, ami kék volt, akár a királykisasszony szeme… s amikor bele tette az ő tenyerébe, úgy csillogott az, mint a drágakő.
El is indult Kende azon nyomban, mihelyt dördült a kapu a háta mögött. Egész éjszaka ment, mire feljutott a hegytetőre. Ott aztán leült, hogy kipihenje magát, s közben azon gondolkodott, hogyan fakaszthatna forrást. Elővette zsebéből a három szürke kavicsát, nézegette őket, majd elkezdett velük zsonglőrködni. Dobálta, kapkodta őket, míg az egyiket le nem ejtette a földre. Megijedt, jaj el ne guruljon, s ahogy utána nyúlt, hirtelen forrás fakadt a helyén. Olyan kristálytiszta, friss vize volt annak a forrásnak, amilyent még sosem látott. Hamar ivott is belőle, mert igencsak megszomjazott, aztán meg is mosakodott, rendbe szedte magát, és indult visszafelé, hogy délutánra odaérjen a palotába. Ahogy Kende haladt, úgy futott a patak is mellette, s így délután ott állt ismét a palota kapujában, a patak viszont ott csörgedezett az ablak alatt.
Kende bebocsátást kért a palotába, s máris vezették őt a király elé. Most is ott volt a királylány, és ha lehetséges, még szebb volt, mint előző napon. Piros ruha volt rajta, és oly nagyon illett az az aranyszőke hajához és tengerkék szeméhez, hogy semmi sem jobban. Megint csak nem tudta levenni a szemét róla, még meg nem hallotta a király dörgedelmes hangját.
– Nos öcskös, kiálltad az első próbát. Ennek roppant örülök, hát lássuk a másodikat. Azt a hegyet, holnap délutánra erdő borítsa! Ha az is meglesz, akkor holnap ismét találkozunk. – mondta a király és távozott. Kende is éppen indulni akart, amikor váratlanul megszólalt a királylány.
– Hé, te fiú! Hol vetted azt a kavicsot, amit tegnap nekem adtál? – kérdezte nagy érdeklődéssel.
– Jó, hogy szólsz – kapott észbe Kende – hiszen ma is hoztam egyet. Tessék, ez a tiéd ,– és nyújtotta a kavicsot, ami éppen olyan piros volt, mint a királylány ruhája – nekem úgyis van belőle bőven!
A lány gyanakodva nézett rá azzal a gyönyörű szemével.
– Biztos az, hogy kondás vagy? Nem lehet az, hogy álruhás királyfi?
– Hahaha, még hogy én királyfi? Ezt meg miből gondolod? – kérdezte, s közben a fejét vakargatta.
– Ez a rubinkő is gyönyörű! Honnan vannak neked ezek a drágakövek?
– Aha, már értem… Lehet, hogy királyfi vagyok, csak nem tudok róla – kacagott Kende, s indult máris, mert már annyira szédült a csillogó, villogó palotában. A királylány tátott szájjal bámult utána.
Kende újra megmászta a hegyet. Egész úton azon törte a fejét, hogy vajon a zsonglőrködésnek van-e varázsereje, vagy a kavicsnak. Úgyis megtudja hamarosan, biztatta magát, hát hiszen a zsonglőrködéshez már nincs elég kavicsa, kettővel nem lehet… hacsak harmadiknak nem adja hozzá a sárga kavicsot. Igen ám, de mi lesz, ha elejti és elgurul, akkor mit ad holnap a királylánynak ajándékba. Hmm, talán az sem lesz baj, ha nem ad semmit, hiszen már így is azt hiszi róla, hogy királyfi. Még hogy ő királyfi, hahotázott nagyot… Hmm, miért is hiszi azt róla? Azt kérdezte: Honnan vannak neked ezek a drágakövek? Drágakövek? Csak nem igazi drágakövek ezek?
Mire felért a hegytetőre, megvirradt. Elnyúlt a fűben, hogy pihenjen kicsit, de nyomban el is aludt. A nap már magasan járt, amikor felébredt. Megijedt nagyon, hogyan tudja teljesíteni a második próbát, és még vissza is kell érnie a palotába délutánra. Gyorsan talpra ugrott, elővette a zsebéből az egyik szürke kavicsot, s csak annyit motyogott maga elé: próba, szerencse! Megindult a hegyről lefelé, s csak úgy a háta mögé dobta a kavicsot, s arra gondolt erősen, most itt erdő teremjen, de azonnal.
Arra eszmélt, hogy erdőben jár. Nahát, ez gyorsan ment. Aztán megijedt, nehogy eltévedjen, hiszen nem látni a végét ennek a rengeteg erdőnek. Egyszer csak egy szép sárga madárka jelent meg a feje felett. Gyönyörűen énekelt és röpködött előtte, mutatta az utat, így már emiatt sem fájt a feje. Amikor az erdő szélére értek, ott egy faágra telepedett a madárka, s onnan kísérte tovább énekével Kendét, amíg az eljuthatott a füléig.
Délután újra bebocsátást kért a palotába. Vezették is egyenesen a király elé. Ám a királylány ezúttal nem volt jelen.
– Jól van Kende fiam, látom kiálltad a második próbát is. Hátra van még egy. Ha azt is ilyen ügyesen megoldod, neked adom a lányomat. Jól figyelj hát, mert nem lesz könnyű dolgod…
Van abban az erdőben egy aranysárga énekesmadár. Az olyan szépen énekel, hogy párját nem találni. Azt szeretné a leányom, hogy itt énekeljen a palota kertjében és az övé legyen. Tehát fogd meg, és hozd ide azt a madarat, mert nélküle boldogtalan lesz a leányom.
Kende nagyokat nyeldesett, az lehet az a madár, aki neki utat mutatott, de hogyan tudja azt megfogni? Elmélázott, de nem sokáig volt rá ideje, mert belépett a királylány. Hát, most még szebb volt, mint eddig bármikor. Az aranyszőke hajához, aranyszínű ruhát viselt, az égszínkék szeme meg még sohasem ragyogott ennyire. Kendének még a gondolata is elcsúszott ebben a fényes ragyogásban. A királylány viszont, oda futott hozzá nyomban.
– Ugye elhozod nekem a madarat is? – kérdezte vágyakozva. Közben Kende elővette az ő szolid ajándékát és a királylány tenyerébe tette. Éppen úgy ragyogott a sárga kavics, akár a királylány ruhája.
– Édesapám nézd, aranyat kaptam tőle, és azt mondta, sok ilyen van még neki.. Királyfi ez édesapám, kérlek, adj hozzá feleségül!
– Várd ki a végét leányom. Még egy próbatételt ki kell állnia, ha az is meglesz, ásó, kapa és a nagyharang…
Kende nagyon összezavarodott ez utóbbi jelenet láttán, hallatán. Szinte menekült kifelé a palotából. Aztán, amíg mászott fel a hegyre, volt ideje gondolkodni. Most már látta azt, hogy nem hozzá akar feleségül menni a királylány, hanem a királyfihoz, akinek őt hiszi. Mekkora csalódás lesz neki az igazság.
A madarat gyorsan meglelte, csak feldobta utolsó kavicsát az ég felé, s máris ott termett a szépséges aranymadár. Az még csak hagyján, de amikor megszólalt, Kende majdnem hanyatt esett a meglepetéstől.
– Én kellek a királylánynak, igaz? Hát ne tétovázz, itt vagyok, fogj meg és vigyél!
– Ne, ne, ne! Várj! Ha elviszlek, kalitkába zárnak, hogy mindig csak neki énekelj, de te szabad madár vagy, és én nem akarom azt, hogy rab legyél.
– Mit akarsz tenni?
– Nem tudom, gondolkodnom kell… Tudod, elvarázsolt az a ragyogás a palotában, meg a királylány szépsége, de nem kell nekem… Nem tudnék a palotában élni, és a szívem is hazahúz. Nem kell nekem a királylány sem, nem hozzám való, és én sem illek hozzá, csak egy egyszerű kondás legény vagyok. Tudod mit? Nem lát engem többé sem a király, sem a leánya… Hazamegyek! Nincs kedved velem tartani?
– Már hogyne lenne! Veled megyek és mindig csak neked énekelek, amikor őrized a kondát. Induljunk hát!
Kende amikor hazaért, megölelte édesanyját, majd futott a kurta farkú kis malacához. Amikor az észrevette gazdáját, hármat röfögött, majd bukfencet vetett, és egy gyönyörű szép szőke leánnyá változott. Kende megbabonázva nézte, még a lába is földbe gyökerezett a meglepetéstől.
– Megtört a varázs! – szólt a leány – Ha feleségül veszed a királylányt, örökké malac maradtam volna.
Kende megölelte a szépséges leányt.
– Téged kerestelek mindenütt a nagy világban, miközben itt voltál mindig mellettem. Most már ásó, kapa, és a nagyharang válasszon el minket.
Lett is nagy hejehuja, dínom-dánom, lakodalom. A zenét az aranymadár szolgáltatta. Fütyült és énekelt, olyan szépen, hogy annál szebbet azóta sem hallottam. Mert én is ott voltam ám a lakodalomban, s maga Kende mesélte nekem ezt a történetet. Ha ő nem mondott igazat, akkor hát én sem, de feltételezni sem merem ezt Kendéről.
23 hozzászólás
Drága Ida!
Ez gyönyörűségesen szép mese volt! Ittam a szavakat, mint kislány koromban. Ritka fajta ez a kondásfiú, hogy nem vakította el a gazdagság, tanulhatunk tőle mindahányan.
Ölellek szeretettel:
Ylen
Drága Ylen!
Örülök, hogy tetszett a mese, és kislány lettél újra. Remélem szépeket álmodsz majd. 🙂
Ölellek szeretettel
Ida
Kedves Ida!
"Kendének még a gondolata is elcsúszott ebben a fényes ragyogásban." Nekem is elcsúsztak a gondolataim a ragyogóan megírt mesédet olvasva.:) Nagyon szép nevet választottál a fiúnak, és mint mindig, a természet szeretete érződik a mesédben. Milyen jó lenne nekünk is tiszta forrást, erdőt teremtő kavicsra lelnünk!:) Azért külön dicséret, hogy a fiút nem csábította el a fényességes palota, és a végén megkapta jutalmát, mert amire nem is számítottam, a kurta farkú malac egy szépséges leányka volt. Remek mesét olvastam, gratulálok!:)
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Nagyon örülök, hogy elnyerte a Te tetszésed is ez a mese, annál is inkább, mivel még eléggé gyakorlatlan meseíró vagyok. Itt, nagy gondban voltam, mi legyen a kurta farkú malackával, hiszen majdnem főszerepet szántam neki, és nem tudtam mit kezdjek vele a végén, mire jött ez a "megtört a varázs" ötletem. Lehet, hogy vannak még hiányosságai, de majd ha már nagyobb gyakorlattal rendelkezem, csiszolgatom még…
Köszönet a látogatásért és az önbizalom növesztőszer csöpögtetésért. 🙂
Ölellek szeretettel
Ida
Leülök melléd kedves Ida, mesélj még kérlek, olyan szép!
Marica
Köszönöm szépen, Marica kedves. Örülök, hogy tetszik.
Boldoggá teszel, ha máskor is leülsz mellém. 🙂
Ida
Kedves Ida!
Ez nagyon jó mese volt! Már beletörődtem, hogy a kis kondásból trónörökös lesz, hála a kismalac által kitúrt kavicsoknak, de szerencsésen csavartál egyet a mesén, és meglepő lett a befejezése.
Érdekesek ezek a próbák a mesékben, amiket a kérőknek ki kell állni. Általában valami véghezvihetetlen, és felesleges dolgot kell megtenniük, amire igazából nincs is szükség. Minek a patak az ablak alatt? Minek az erdő a hegyen? Minek a kismadár a kalitkába?
No úgy látom a hatalmon levők mindig szerették feleslegesen elszívni mások erejét, kreativitását.
Judit
Kedves Judit!
Jót mosolyogtam az utolsó mondatodon. Lehet benne valami. :)))
A próbatételek csak látszólag feleslegesek, pedig nagyon is kellenek. Tulajdonképpen az idő az, ami nagyon kell. Kendét is elvarázsolta a palota fénye, meg a királylány szépsége, idő kellett, hogy felismerje, nem erre vágyik, nem ez az, ami neki kell.
A mai fiatalok általában. fejest ugranak a kapcsolatokba, meg a házasságba is. Aztán jön a keserű tapasztalás, rájönnek, nem egymáshoz valók… Miért nem adnak maguknak időt? Miért nincsenek ma már próbatételek? Pedig kellenek, nagyon kellenek, akármilyen buta, nevetséges, felesleges dolognak látszik, mégis mennyire kell. 🙂
Örülök, hogy tetszett a mese. Köszönöm, hogy olvastad.
Ida
Mindig öröm nálad olvasgatni drága Ida !
Igaz kések egy kicsit mostanában az olvasással, de igyekszem pótolni:)
Nagyon tetszett !
Ölelésem: Zsu
Köszönöm szavaid, drága Zsu.
Ami a lemaradást illeti, magam is úgy vagyok vele. Napokig nem volt netem… a mindenit, de hiányzott. 🙂
Jó volt újra látni téged.
Ölellek szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Ezek után azt hiszem,hogy megtáltosodom, mert minden szavad igaz, mást nem is merek feltételezni rólad.
🙂
Szeretettel: Szabolcs
Örülök, hogy nem feltételezel rólam mást, kedves Szabolcs, mert ez a mese így igaz, ahogy leírtam, mert az első szótól az utolsóig, én találtam ki. 🙂
Köszönöm szépen, hogy olvastad.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagy igazsága van Pandúr Juditnak, és mindenkinek is. Ha láttad volna, mennyire örültem a kis Kende boldogságának, hej!- megkönnyeztem, úgy látszik már beléptem a második gyermekkorba. Köszönöm az élményt.
Szeretettel Inda.
Kedves Inda!
Szívesen máskor is. Örülök, hogy örültél Kende boldogságának. Olyan nincs, hogy második gyerekkor. A meséim kizárólag gyerekeknek szólnak 5-től 115-éves korig. 🙂
Már csak ezért is, a legszebb kor, a gyerekkor. 🙂
Köszönöm szépen, hogy olvastad.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida, tényleg nagyon tetszett! Gratula
ruca
Köszönöm szépen, kedves ruca.
Ida
Tudod-e, Drága Ida, hogy én is nagyon szeretem olvasni a föltett anyagodat, bármi is az. De most, mégis mondom úgy, ahogyan igaz, én a meséket felnőtt koromban nem szerettem már olvasni. Gondolkodtam rajta: elolvassam? Ugyanis sok értelmetlen mesét olvastam, egy hegyen ugyanis fölkértek zsürizésre, de ott a legtöbb csapnivaló volt.
Godolkodtam: Ida meséjét mégis elolvasom, nem hagyhatom ki. S ekkor ért a meglepetés, mert remekül megfogalmazott, érdekes, mesés, jó mesét olvashattam. És benne vagy Te mindenütt, a természet szépségével, ebből se maradhattak ki a föld kincsei, az erdők, a folyó, amit te is nagyon szeretsz. Nagyon jól szórakoztam olvasás közben. Tudod-e, hogy minden évben van egy helyen mesaíró-pályázat? Ezt a mesét feltétlenül küldd be jövőre, mert biztosan Te nyernél ott első díjat!
Ha érdekel, majd megbeszéljük a atovábbiakat.
Szeretettel gratulálok: Kata
Tudod-e, Drága Ida, hogy én is nagyon szeretem olvasni a föltett anyagodat, bármi is az. De most, mégis mondom úgy, ahogyan igaz, én a meséket felnőtt koromban nem szerettem már olvasni. Gondolkodtam rajta: elolvassam? Ugyanis sok értelmetlen mesét olvastam, egy hegyen ugyanis fölkértek zsürizésre, de ott a legtöbb csapnivaló volt.
Godolkodtam: Ida meséjét mégis elolvasom, nem hagyhatom ki. S ekkor ért a meglepetés, mert remekül megfogalmazott, érdekes, mesés, jó mesét olvashattam. És benne vagy Te mindenütt, a természet szépségével, ebből se maradhattak ki a föld kincsei, az erdők, a folyó, amit te is nagyon szeretsz. Nagyon jól szórakoztam olvasás közben. Tudod-e, hogy minden évben van egy helyen mesaíró-pályázat? Ezt a mesét feltétlenül küldd be jövőre, mert biztosan Te nyernél ott első díjat!
Ha érdekel, majd megbeszéljük a atovábbiakat.
Szeretettel gratulálok: Kata
Drága Kata!
Örülök, hogy rászántad magad az olvasásra, különösen azért is, hogy ilyen jó véleménnyel vagy róla. Valóban, elég hosszúra is sikeredett, de ha még így is tetszett, akkor megérte megírni.
A meseíró-pályázatról nem tudok, nem szoktam pályázatokon részt venni, nem terhelem magam délibábos álmokkal, nagyjából minden úgy működik nálunk, hogy előre ki van választva a győztes, nem pazarolom ilyesmire az energiámat.
Egy helyi alapítvány keresett meg, akik beteg gyerekeket látogatnak a kórházban, ők kértek meg, hogy írjak meséket a kis betegeknek. Az ilyesminek szívesebben teszek eleget. Elbeszéléseik alapján, a gyerekek nagyon élvezik a meséimet.
Köszönöm, hogy olvastad, és sok kedves szavadat is hálásan köszönöm.
Szeretettel
Ida
Nagyon teszett.gratual:R.
Köszönöm szépen, kedves Ruca.
Üdv. Ida
Kedves Ida!
Nagyon tetszett a meséd! Érdekes, tanulságos, fordulatos. Én is szeretem a meséket, és remélem ez a mese is messze száll, megtalálva az érintetteket. Üdv hundido
Köszönöm, kedves Hundido.
Én is remélem… 🙂
Üdv. Ida