Az ellenszenves, rusnya jószág mozdulatlanul ült, és csak nézett. A fekete „arcon” ragyogó sárga szem sunyi volt és alattomos.
Az asszony már régóta gyanította, hogy ő az, aki vizeletével rendszeresen permetezi az ajtaját, aki a frász hozza kedves rigóira. El akarta kergetni a macskát, a kezében lévő partvissal felé legyintett.
A macska nem mozdult.
Erélyesebb mozdulatára sem reagált.
Mikor már haragosan dobbantott is a lábával, a fekete-vörös foltos cicnyák végre megmozdult. Farka dühös kígyóként megvonaglott. Lelapult a földre, dühösen az asszony felé fújt, és lapos-kúszásban elindult a rigófészket rejtő bokor felé. A bokor mellett téglarakás bújt meg, ennek a résében tűnt el a még mindig fújtató egér gyilkos.
Az asszony megrántotta a vállát, és nem gondolt többet a macskára.
Hajnalig.
Hajnalban szokása szerint kinyitotta az ablakot, hogy hallgassa a bokrokban ébredező rigók, cinkék egyre erősödő „mormolását”.
Döbbenten állt, és hallgatta, hogy nem hallja kedves madarait.
Helyettük új hang köszöntötte a napot.
Éles, vékony, sipító hangon újszülött macskák hívták az anyjukat.
A MACSKA! – mondta dühösen az asszony, aztán mindjárt el is érzékenyült. „Hát ezért nem tudtam elkergetni. A gyerekeihez jött.”
3 hozzászólás
Jó kis történet, és remekül megírtad.
Üdv: Klári
minden jó ha a vége jó. szeretettel
Szeretem a macskatörténeteket olvasni. Kedves élőlények.
Érdeklődéssel olvastam: Kata