Akarja vagy nem akarja

Valamikor, vagy 150 évvel ezelőtt még volt egy érdekes szokás Dél-Indiában, amit először Sijali faluban figyeltek meg. Pidari volt az istennőjük, akit minden évben tíz napig ünnepeltek. Az előkészületek ugyanazok voltak, mint akárhol máshol: az emberek összegyűltek, megfürdették Pidari szobrát, főtt rizst, gyümölcsöt, virágot, füstölőt és kámfort ajánlottak neki, aztán ünnepélyesen engedélyt kértek tőle, hogy elkezdhessék az ünneplést.

Az engedélykérés a férfiak dolga volt. Összejöttek a templom közelében, és körben leültek a füvön. Egy kicsit énekeltek és doboltak, aztán a púdzsári, a felajánlásokat végző pap elmondta az invokációt. Ez végig versben volt, de bizony nem ostromolta a Helikon ormait. Meglehetősen monoton ének volt ez: Pidari istennő, szent anya, itt ülünk a füvön, és várunk téged. Közöld velünk, hogy mi a kívánságod. Mindannyian itt vagyunk, és a füvön ülünk a templomod mellett. Mondd meg, hogy mit szeretnél. Engedd meg, hogy elkezdjük az ünneplésedet.

Ezt énekelte vagy kántálta a púdzsári tíz percig, harminc percig, és az emberek aggodalmasan vártak. Megadja az istennő az engedélyt, és ha igen, milyen feltételekkel? Egyszer egy addig békésen legelésző ló megbokrosodott, vagy háromszor körülszaladta a templomot, aztán megállt a bejárattal szemközt. Mindenki nagyon fontos előjelnek tekintette, csak éppen azt nem tudták, hogy mit jelent.

De nem is ez volt a módja annak, hogy megtudják az istennő akaratát. Az invokáció, a monoton dallam és a szüntelen dobolás megtette a hatását. Valaki előbb-utóbb transzba esett, és amit ekkor mondott, azt Pidari közölte személyesen.

Az indiai falvak élete jól szervezett, és nem sok helye van a véletlennek. Élt Sijaliban egy borbély, aki már évek óta közvetítette az istennő utasításait, mindenki legnagyobb megelégedésére. Alig kezdődött el az invokáció, már mindenki ezt a borbélyt nézte, és alig várták, hogy transzba essen. Senki sem gondolta, hogy egyszer vetélytársa támad.

Már pedig pontosan ez történt.

Alig hunyta le a borbély a szemét, először az egyiket, aztán a másikat, alig kezdett el finoman rángatózni, amikor Nattan Kal, a falusi bognár, se szó, se beszéd elvágódott, habzó szájjal és fönnakadt szemekkel. Még mielőtt valaki a morbus sacer-ra, vagyis az epilepsziára gyanakodna, sietek megjegyezni, hogy nem erről volt szó. Pidari istennő megszállta Nattan Kalt, és cserben hagyta a borbélyt.

Vagy mégsem? Mert a borbély továbbra is bólogatott, aztán meg oldalra dőlt, ketten is tartották, hogy el ne essen. Pontosan úgy, mint eddig. Vagyis Pidari kitartott a borbély mellett, aki már évek óta kiváló vahanamnak bizonyult. A vahanam szó hordozót vagy hátas állatot jelent, és az idea az, hogy az istennő úgy használ egy médiumot, mint más a paripáját, felül a hátára, aztán nyargal, ki tudja, hová és miért.

Pidari ősidők óta egyezményes jelekkel fejezi ki a szándékait. Ha a médium beszél vagy nevet, akkor az istennő elégedett, hagyja magát ünnepelni, nem sújtja a falu népét kolerával vagy más járványos betegséggel, és az állatokat megkíméli a marhavésztől. Ha azonban sír vagy hallgat, az nagy bajt jelent. Valaki megsértette az istennőt, és még ünnepelni sem lehet, ameddig ki nem engesztelődik. Már most, a borbély beszélni kezdett, zavarosan ugyan, de folyamatosan beszélt, ami jó jel. Nattan Kal viszont sírva fakadt, a mellét verte, és bizonygatta, hogy ő mindig igazat mond, sosem tenne olyat, ami nem tetszik Pidarinak. Aztán egyszerre már nem Nattan Kal beszélt, hanem maga Pidari; felpanaszolta, hogy a falu másik istennőjét, Angalammát jobban tisztelik, több birkát áldoznak fel a tiszteletére, vagy több kókuszdiót kapott, ez nem volt egészen világos. Lényeg, hogy a két médium között nem volt meg az összhang. Ha az egyik beszélt, a másik elhallgatott, ha nevetett az egyik, sírt a másik. Egymásról nem vettek tudomást, azt sem tudták, hol vannak, el voltak foglalva Pidarival.

A púdzsárinak nem volt betanult szövege, mit kell mondani olyankor, amikor az istennő nem ért egyet önmagával, csak úgy találomra könyörgött: Kegyes anya, ne csináld ezt velünk. Mondd meg pontosan, hogy mit szeretnél. Mindent megteszünk, hogy elkerüljük a haragodat.

Küldjétek el Angalammát a faluból, látni sem akarom többé, mondta Pidari, mint borbély.

Ne merjétek megtenni! Angalamma a legjobb barátnőm, és velem gyűlik meg a bajotok, ha megsértitek. – Ezt is Pidari mondta, mint bognár.

Az emberek két pártra szakadtak, ki azon a nézeten volt, hogy eddig a borbély volt Pidari választottja, biztosan most is az, és Nattan Kallal nem kell törődni; ki meg azt hirdette, a teljes tolerancia nevében, hogy a bognárt ugyanúgy meg kell hallgatni, mint a borbélyt. Pidarinak a szíve joga, hogy egyszerre két vahanamot válasszon magának, és ha korlátozni akarják, lesz itt kolera, marhavész és nemulass. A púdzsári a bognár felé húzott, aki a rokona is volt, meg a komája is; de a borbéllyal sem akart ujjat húzni, nehogy már legközelebb elvágja a torkát, amikor borotválkozni megy.

Pedig mindenki a púdzsárit akarta döntőbírónak, és meg is mondták kereken, hogy verje ki a fogát ennek a problémának. Nem azért kapja a fizetését, a rengeteg birka- és kecskefejet, fél kókuszdiókat, néha egy ezüstpénzt is, hogy ne tegyen igazságot egyetlen istennő között.

Emberek, kezdte a púdzsári kissé remegő hangon, ne kívánjátok már tőlem, hogy én mondjam meg, mit kíván a szent anya. Azt hiszem, világos, vannak olyan esetek, amikor mindenki csak a maga nevében beszélhet.

Tiszta sor, mondták a falusiak.

Most viszont Pidari meg is adta az engedélyt, meg nem is. Azt mondom, kezdjük el újra az invokációt. Akit előbb száll meg, annak a reakciója számít.

Egyesek morogtak, hogy a púdzsári csak az időt akarja húzni, de mivel nem volt jobb javaslat, előkapták a dobokat, és a púdzsári megint rákezdte: Pidari, szent anya, itt ülünk a füvön… Nattan Kal és a borbély még magukhoz se tértek, amikor az istennő egy harmadik embert is megszállt, Adiramut, aki arról volt híres Sijaliban, hogy még soha életében nem tett semmit, amit munkának lehetett volna nevezni.

Egyszerre három Pidari, ilyen még nem volt Sijaliban. A púdzsári ismét föltette a kérdést, és Pidari tűnődött egy kicsit. Nem tudok mit mondani, csak igent vagy nemet. Az emberi nyelv nagyon szegényes. Úgy látszik, megint nekem kell eldöntenem, hogy mit akarok. És mivel eddig emberemlékezet óta minden évben megünnepeltek, nagyon hiányozna, ha az idén kihagynák.

És mivel ebben a pillanatban éppen Nattan Kal fecsegett és nevetgélt, az istennő megparancsolta Adiramunak, csinálja ő is azt, amit a bognár.

Két igen egy nem ellenében, foglalta össze az eredményt a púdzsári. Azt mondom, kezdjünk el sürgősen ünnepelni, mielőtt Pidari meggondolja magát.